Kevés kortárs magyar prózai mű képes olyan finom, ugyanakkor metszően pontos képet rajzolni a XX. századi, kisvárosi Magyarország szellemi, társadalmi és érzelmi atmoszférájáról, mint Bánki Éva új kötete, az Apjalánya. A mű 2025 márciusában jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában. Ha van könyv, amely örvényként húz magába, akkor ez az. Egyszerre memoár, társadalmi korrajz és a hallgatás kultúrája elleni vádirat. A szöveg nem önéletírás, de nem is „csupán” regény. Az Apjalánya személyes és bátor munka: a szerző nemcsak a történelmet, de saját családtörténetét is a mű alapanyagává teszi. Kísérlet arra, hogy megértsen valakit, aki egész életében láthatatlan akart maradni.
A történet középpontjában álló elbeszélő – Bánki Éva – méhnyakrák-diagnózisa után önvizsgálatba kezd:
a testi betegség elindít egy lelki-szellemi átvilágítást, mintegy belső CT-vizsgálatként.
Honnan jön, kinek a lánya, és mi vezetett a betegségéig? E folyamat során jut el apjához, Pistihez, az ő félelmeihez, elhallgatásaihoz, önmegtagadásához. „Apám, apám, apám. Mikor a nőgyógyászati műtétem előtt a barátaim tanácsára számba vettem, mi béníthatta meg az én életemet, szembe kellett néznem ezekkel az elvérző utcákkal, a halott nőkkel és halott férfiakkal, apám félelmeivel.” (39.) Félelmei többek közt zsidó származásából fakadtak: „a zsidó valami nagyon csúnya és szégyellni való dolgot jelent” (29.), vagy abból az állapotból, hogy „nem érezte jól magát a bőrében, ezért állandóan valami rettentő katasztrófára készült – meglátjátok, elvisznek bennünket!” (22.)
A betegség ebben az olvasatban nem pusztán kiindulópont, hanem a testbe íródott múlt lenyomata.
A rák olyan trauma hatására alakult ki, amelyet a kimondatlanság és az elfojtás okozott – a test mondja ki azt, amit a nyelv képtelen megragadni. A regény mozaikos szerkezetű, a narratíva nem lineárisan halad, sok az ismétlődés. Ettől válik a szöveg töredezetté, amely formai fogás visszaadja a tartalmat is.
Emléktöredékek, visszaemlékezések, reflektív elbeszélések váltakoznak, ismétlődnek és újrakezdődnek.
Ezek sorából áll össze az elbeszélés, amelyben a múlt és a jelen párbeszédet folytat. Az elbeszélő visszatekint apja, a „pisti” típusú férfi életére. Ez a „pistiség” több mint név, egy életforma, egy attitűd. A folyamatos ügyintézésben élő, látszólag jelentéktelen ember típusa, aki úgy próbál érvényesülni, hogy örökösen a láthatatlanság biztonságát keresi. Háttérben maradni, alkalmazkodni, figyelni és túlélni. A gyermek Pisti már kisfiúként leskelődik az Alkotás utcai kisablakon keresztül, mustrálja a budai szomszédság életét, bepillantást nyerve a Nagy Író – nevét az elbeszélő elhallgatja az olvasók elől – életébe.
A kisablak nemcsak konkrét térbeli elem, hanem a regény egyik visszatérő metaforája is
– a magyar társadalom önreflexiójaként a leskelődésé, a vágyódásé és a morális ítélkezésé. Belelátni mások életébe, anélkül, hogy ők maguk igazán megismerhetővé válnának. Megértésük szinte lehetetlen, hiszen „kis embereknek is lehetnek nagy titkaik […]. Nincs tökéletesen áttetsző élet – apámé sem volt az” (186.).
Az Apjalánya nem a klasszikus értelemben vett aparegény: nem egy idealizált vagy démonizált atya alakja rajzolódik ki benne, hanem egy törékeny, köztes állapotban lévő emberé, akinek a létezése állandó védekezés a világ ellen.
Egy a saját múltjával és félelmeivel küzdő ember portréja.
Pisti figurája sokszor nevetséges, máskor megrendítő, tragikus: ügyetlen bizniszek, elrontott vagy elvesztett szállítólevelek és a detektívregények iránti gyermeki rajongás jellemzi. A szöveg egyik legszebb és legsúlyosabb felismerése, hogy a kisember nem attól tragikus, hogy kicsi, hanem attól, hogy belülről is annak érzi magát, és nincs eszköze, hogy máshogy éljen.
A kötet ugyan nem a történelmi eseményeket állítja középpontba, ezek mégis fel-felbukkannak, finoman kirajzolva a háború utáni Magyarország társadalmának mentális örökségét. A zsidó és a keresztény identitás határán mozgó családok, a túlélés stratégiái, a szégyen és az elhallgatás – ezek mind olyan közegben vannak jelen, amelyben „mindenki tudta, hogy a másik mit titkol, ám erre rákérdezni nem illett” (33.). Az elbeszélő nagyszülei által használt „hamis zsidó” (29.) és „mór katonatiszt” (26.) kifejezések rámutatnak arra, hogy nemcsak a kollektív tudat, hanem a családi emlékezet is az elferdített nézetekből épült.
Az alkotás világosan állást foglal: az elhallgatás nem védelem, hanem csapda.
A főhős apja azért nem tud mesélni magáról, mert azt tanulta, hogy a csend a túlélés kulcsa. Ám ezzel nemcsak másokat rekeszt ki a világából, hanem saját magát is önkéntes száműzetésbe kényszeríti. A hallgatás, elhallgatás eszközét Bánki is alkalmazza a művében. A fejezetek lassúsága, az anekdotikus szerkesztés és a középpont nélkül hömpölygő narráció a türelmetlenebb olvasót próbára teheti. Ugyanakkor épp ez az eljárás az, amely a regény lényegét is adja: a hiány lesz az esemény. A hiányzó történetek, a meg nem beszélt traumák, az eltűnt nevek, a soha el nem mondott családi titkok.
A női szereplők megjelenítése is töredékes.
A nők kulcsfigurák, de néhány, a történelem borzalmaira utaló tragédia felvillantásától eltekintve rejtve maradnak: Sacika, a „pesti rokon”; Eszter és „egy felfoghatatlan szerelmi csalódás”, vagy éppen Bari néni, a szégyen csendes túlélője, akinek, „ahogy bejöttek az oroszok […]. Valami »elszakadt« a csípőjében […] azóta nincs ki a négy kereke” (11.). Az elbeszélő húgáról szinte semmit nem tudunk meg, anyjával pedig távolságtartó viszonyt sejthetünk, ahogy az asszonyt racionálisnak, szenvtelennek mutatja be, aki eltűnik az apát övező mítosz mögött. „Anyám nem is tekintette igazi munkának ezt a szakadatlan rohangálást, mániákus futkosást, örökös, véget nem érő intézkedést.” (20.) A női narrátor empatikus hangja valamelyest árnyalja ezt a képet. Az elbeszélő nyelvezete lírai, ironikus, mégis részvétteli, ahogyan a vidéki létről, a kor álvalóságáról, a középosztályba tartozás iránti sóvárgásról beszél. Az irónia azonban nem eltávolít vagy leplez, hanem empátiát fejez ki:
az elbeszélő a saját gyökereit is nevetség tárgyává teszi, mégis szeretetteljes hangon mesél róluk
– ez a kettősség teszi a nyelvet különösen hitelessé és élővé. „Az apák rosszabbul viselték a kisváros vaníliakrémes nyugalmát és a nyolcvanas évek totális társadalmi közönybe süllyedt békeharcát, mint a buborékfejű, az »ügyeket« mindig kézben tartó asszonyok.” (154.)
A könyv legfontosabb kérdése talán az, hogyan lehet írni valakiről, aki nem hagyott hátra mást, csak elvesztett számlákat, gyűrött nyugtákat és félbehagyott mondatokat. Az Apjalánya válasza: az írás maga lehet az emlékezés és a szeretet aktusa. A mű irodalmi kísérlet arra, miként lehet a legszemélyesebbet – a család történetét, a test betegségét, az apához fűződő viszonyt – úgy megformálni, hogy az ne csupán privát vallomás maradjon.
Tétje nemcsak az emlékezés, egy egyéni életregény, hanem az emlékezet irodalmi megalkotása is:
hogyan lehet a szégyenből, a hallgatásból, a töredezett emlékfoszlányokból érvényes, kollektív tapasztalatot közvetítő irodalmi művet létrehozni. Bánki Éva regénye bátor vállalkozás arra, hogy észrevegyenek valakit, aki nem akarta, hogy lássák – és ezzel bebizonyítja: a kisembereknek nem kis regény, hanem kiemelkedő prózai alkotás dukál.
Bánki Éva: Apjalánya, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025
Borítófotó: Hartyányi Norbert
