Kezdjük a kiállítás címével: harmonogram<>xertox<>váltótér – e három különös szó rögtön feladja a leckét, mi közük ezeknek a művészethez? Gyanítom, hogy sokan tisztában vannak ezzel, de mindig vannak újszülöttek.
A harmonogram eredeti jelentése ütemterv, feladatok egy idővonalon, például ilyen az iskolai órarend. Lévay Jenő kisajátítja a kifejezést, azokat a grafikáit nevezi így, amelyek több időpillanatot rögzítenek. Hogy ezt elérje, ismét a kisajátítás, az appropriálás technikájával él és mindenféle képrögzítő eszközt felhasznál, legyen az fénymásoló, fax vagy táblamásoló, amelyek a réskamera elvén működnek.
Ha mozog a tárgy előttük, akkor ennek nyoma lesz, vagyis a negyedik dimenziót, az időt is képesek felmutatni.
Lévay tudja, hogy a mostot, a pillanatot nem tudja megragadni, ahogy azt már Platón megállapította, van múlt és van jövő, a kettő közötti megfoghatatlan. Lévay a múltból a jövőbe tartó folyamatot célozza meg a különböző képrögzítő eszközeivel, akkor mégiscsak ott kell legyen a nemlétező jelen. A kiállításon látható Grendel harmonogramok inspirálója Grendel Lajos, aki egyik írásában Jenő origóját, az időt lobogó máglyatűzhöz hasonlítja, amelyben lassan (vagy gyorsan) elégünk. A harmonogram képes rögzíteni az égés néhány pillanatát.
A következő szó a xertox, a xerox és a toxin kereszteződéséből, három művész által kreált kifejezés, amely visszavezet minket 1982-be, amikor Lévay Jenő, Regős Imre és Šwierkiewicz Róbert egy, a korszak mail art törekvéseihez kapcsolódó művészcsoportot alapított. Ez a csoport tíz éven keresztül kb. 200 meditációs gyakorlatot, akciót rendezett, melyeknek a Dolgos meditáció nevet adták. A galéria pinceterében elolvasható a Xertox-zongora története,
a falon függő munkák pedig hommage alkotások, melyek az egykori, már nem élő művésztársakra, a közös munkákra emlékeznek.
A harmadik szó, a váltótér bizonyára sokunk agyába és retinájába beleégett, akik, nagyjából százan, 1994-ben ott voltunk az egykori dorogi bányászfürdő hatalmas épületében. Fejünk fölött kampókon himbálózó több tucat ruha, a levegőben cikáztak a gondolatok, egy asztalnál ott ült a művész, és ezeket gondolat-részvényekké transzformálta. A váltótér elnevezés ötlete a művész egy korábbi performanszából, a miskolci páternoszter-projektből származik. A dorogi bánya egykori szénrakodója Lévay művészetének attributumává vált, számtalan alkotásában élesen vagy rejtőzködve jelen van. A jobb sorsra érdemes építmény ma is ott áll a Dunában, és még mindig Godot-ra vár, mert Lévayt valahogy elhessegették a gonosz szellemek.
Az Újlipótvárosi Klub-Galéria szeszélyes terei alkalmasak arra, hogy ebből a gazdag életműből néhány időpillanatot felvillantsanak. A legújabb műveket, a (nemlétező jelent, mert hogy ez is már a múlt), a nagyteremben láthatjuk, a korábbi alkotásokat pedig szétszórva. Amikor a művész 1996-ban beült az örökmozgó liftbe, a páternoszterbe, olybá tűnt, mintha egy angyal (vagy talán ördög) szállna le közénk, hogy aztán elszálljon felettünk, és mi, a hívei örültünk, hogy az emeleteken részesei lehettünk a különös eseménynek. Nem gondoltuk, hogy éppen egy olyan szituáció staffázsalakjai vagyunk, amely leginkább egy szerencsekerékre hajaz, és inkább mi forgunk, nem pedig a művész. Aztán folytatódott a varázslat, amikor a szénrakodóból művészetgyár lett, a dorogi munkásfürdő zuhanyzójából meg kiállítótér. Ma már tisztább a kép –
Lévay varázsujja átformálja a dolgokat, addig csűri-csavarja talált tárgyait, amíg az nem szül új gondolatokat.
Duchamp piszoárja vagy fogasa kis miniatűr Lévay talált építményeihez képest. Jenő mágnesként bevonzotta életterébe, azaz művészeti tevékenységébe az okafogyottá váló kisebb-nagyobb tárgyakat, és mivel jó viszonyt ápolt az idővel, rafinált manővereivel képes volt azt egy-egy kép erejéig térdre kényszeríteni, vagyis leképezni, megjeleníteni. A kísérletező művész, amilyen ő is, ha kezébe kerül egy eszköz, első dolga, hogy ne rendeltetésszerűen használja, így rátalálhat olyan új technikai megoldásokra, amelyekre az adott eszköz feltalálója sosem gondolt volna.
Az utóbbi két évtizedben a mozgósító művészi akciókat felváltotta a csendben filozofálgató, zenészekkel és irodalmárokkal társalkodó művészi munka. Legfőbb társa ma nem a kihalóban lévő eszközök egyike, hanem legújabb szolgánk, a számítógép. Legkedvesebb anyagaként megtartotta a papírt, amire tud rajzolni, nyomtatni, tudja hajtogatni, térbe csalni, fel- és letekerni. A művészi skálája széles: a mantrázó rajzolástól a komplikált kézi és gépi folyamatok után megszülető elektrografikákig terjed. A grafikusi énje egyre inkább hagyta festői génjeit is érvényesülni. Egyre több grafikáját káprázatos színekbe öltöztette. Az évek során nagyon finom lépésekkel haladva, kiformálódott egy képi mustraháló. Lévay a talált és a kreált képpontokat, rasztereket felnagyítja, manipulálja, mindenfajta módon belenyúl, módosítja, és
az eredmény egy izgága, piciny, mozgékony elemekből létrejött háló, amely a képeket kiemeli a valóságos térből és időből.
Manapság számos írás foglalkozik az új technomédiumok által felkínált lehetőségekkel, és gyakran felvetődik a kérdés, hogy a kép, amit látunk, az egy grafika, egy festmény vagy egy műalkotás digitális képe. Lévay akár papírra, akár vászonra nyomtatja alkotásait, ragaszkodik a mű fizikai megjelenítéséhez.
Amiről még szót szeretnék ejteni, az a művész kapcsolata a zenével. A zene intenzív, inspiratív forrásként való megjelenését Lévay 1992-re teszi, amikor is Mozart Requiemjének folyamatos hallgatása alatt születtek meg az Anyám könyve lapjai. Ezt számos performansz, zenészekkel – Ittzés Gergellyel, az Egri–Pertis Duóval – való közös projekt követte. A mostani kiállításon is találkozunk zenei ihletésű munkákkal. Liszt, Csajkovszkij, Rahmanyinov művei most a kiválasztottak. A zene tág teret ad az improvizációknak, amely a képzőművészetben leginkább a spontán gesztusokban, absztrakt formákban ölt testet.
Lévayt a zenét szerző ember is érdekli, Csajkovszkij szokásai vagy éppen Rahmanyinov tájszeretete.
A kapcsolatteremtés nagy mestereként – aki mindig keresi az érintkezési pontokat a másológépekkel, szerszámokkal, a művésztársakkal, az építészekkel, a zenészekkel, a zeneszerzőkkel, az írókkal, az érdeklődő közönséggel – mondhatni folyamatosan hidakat épít. Mellesleg egyszer konkrétan tényleg felépített egy repülőhidat, ami az elpusztult Mária Valéria hidat kívánta pótolni. Egyszóval nagy mágussal állunk szemben. Mindemellett számtalan művét a humor és a játékosság is átszövi.
Zárásul a 2014-es műcsarnoki katalógusából szeretném magam idézni, mivel ennél jobban ma sem tudom összefoglalni művészi karakterét.„Művészetének két alappillére a metaforikus gondolkodás és a játékosság.
Nevezhetjük hát homo symbolicumnak, mert szimbólumokat és mítoszokat teremt, s ahol más nem keresi, ott is meglátja a metaforát,
és nevezhetjük homo ludensnek is, mert sohasem azon az ajtón jön be, amin kiment, és mindig meglepi az embert sajátos látásmódjával. Különböző irányú átjárókat vagy hidakat épít a valóságos tér és a képi világa közé, hogy a hétköznapi dolgokban is megmutassa a transzcendenst.”
Lévay Jenő harmonogram<>xertox<>váltótér című kiállítása az Újlipótvárosi Klub-Galériában tekinthető meg október 3-ig.
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
Fotók: Lévay Jenő
