Szeptember 12-én az MVM Dome-ban adott koncertet Robbie Williams. Jobban mondva a „szórakoztatás királya” megint Budapesten gálázott, fürdőzve a magyarok imádatában. Nem lehet pontosan tudni, hogy milyen láthatatlan kapocs van a brit popsztár és fővárosunk között, de Williams meglehetősen sokszor jön hozzánk koncertezni, szereti Budapestet – és bizony Budapest is szereti őt.
A hét órai kapunyitás után másfél órával érkezett meg a színpadra a protagonista – a stadiont pásztázva zenekedvelő, bulizó csapatokon túl, megrögzött rajongókat is bőven lehetett látni. Ilyen-olyan merchökön át, a „Robbie”-esztétikát követő, vakmerő rózsaszín szetteken keresztül, egészen a Williams-maszkokig sokféle rituális kiegészítő tűnt fel a sorok között.
A közönség annyira emelkedett hangulatban volt,
hogy még a közepesnek is csak jó szívvel nevezhető előzenekar (The Lottery Winners) számaira is táncolt, és elnézően hallgatta a frontember ripacskodását, aki szinte sértetten küzdött a figyelemért. A számok között folyamatosan hangsúlyozta, hogy itt mennyire nem ismeri senki (bezzeg az Egyesült Királyságban). „Engem nem szerettek, de remélem fogtok. Nem tudnátok úgy tenni a kedvemért mintha Robbie Williams lennék?” – kérdezte, mindezt megspékelte még néhány időhúzós fekvőtámasszal is. A kényszeredett bohóckodáson túl a hangosítás is megkeserítette az első harminc-negyven percet, az énekhang sokkal dominánsabb volt, mint a hangszerek erősítése.
Szerencsére ez a technikai probléma a „főszám” alatt nem jelentkezett, ráadásul az MVM-ben gyakran kivitelezett körszínpados megoldástól is eltekintettek ezúttal – ez hang és fény szempontból is egy koherens, élvezhető koncertet eredményezett. Williams, ahogy a turné többi űrállomásán is, a Rockettal robbant be – szkafanderbe öltözött „majomként” lőtt ki a csillagok közé csillogó arany bázisáról.
A Take That korábbi tagja egyébként majdnem olyan következetesen használja a színszimbolikát és fellépőruháit, mint Taylor Swift.
A csillogós, ütős kezdés után, a Rock DJ alatt a tűzpiros szett mellé felvett még egy szintén piros műszőrmét, a Thrift Shopot idéző fuxos szerkónál már csak a hot pink habokba bugyolált énekes látványa volt abszurdabb. Nyakba akasztott, túlméretezett boából kibújva villantotta meg tetőtől talpig rózsaszín outfitjét, ez megfelelő pillanat volt arra, hogy a szexuális orientációját megkérdőjelező pletykákra is reagáljon: „Egyszer szopsz faszt, és máris hírnevet [a reputation] szerzel magadnak.”
A poénvonaton nem volt fék: kifejtősebb, stand-upra hajazó performaszoktól, kisebb gageken és az önirónia változatos (helyenként szinte morbid, máskor kedves, megengedő) használatán keresztül egészen a cici-pisi szintű viccekig minden előkerült. A mentális problémáiról és függőségéről évek óta nyíltan kommunikáló popsztár a koncerten is folyamatosan napirenden tartotta a szerhasználat és ego topikokat – a nárcizmus vagy éppen a rehab szó előfordulási aránya meglehetősen magas volt.
A magabiztosságát és bizonytalanságát felváltva promózó showman úgy tűnik „a szórakoztatóipar Maverickje” cím megszerzését tűzte ki céljául.
Williams egy régi motoros (akárcsak a Top Gun sztárja, Tom Cruise), aki a streaming korában nem a mozi, hanem az élő show diadalmenetét kívánja vezetni. Izomtrikóban szexizett (a legendás tigrises fecske mondjuk most nem került elő), romkomos, cukros szentimentalizmusba csapott monológjaival, szappanoperás stílusban hozta fel a Take Thaten belüli féltékenykedést, színpadi jelenlétét folyamatosan erősítette, közben a közönséget is aktivizálta.
A koncert (vagy inkább előadás) olyan volt, mint egy jól bevált, oldschool turmix, amibe a legmeghatározóbb aktuális trendeket is bedobálta a mixer. A látványos showelemek, a logikusan, ugyanakkor kiszámíthatóan felépített koncertdramaturgia és a folyton vetkőző-öltöző sztár dinamizmusa egyszerre keltett retró hatást, és tükrözte az innováció igényét.
A digitalizáció veszélyeire szinte szájbarágós választ adott a koncert előtti bejátszó:
a szórakoztatóipar jövőjéről egy géphang filozofált. A rövid formátumú videó (TikTok) emberi befogadóképességre gyakorolt hatásáról, illetve a platformlogika és az élő produkció versenyéről szóló értekezés kissé szürreális hatást keltett. „Az emberi tényező pótolhatatlan”, hangzott a didaktikus és szemérmetlen válasz a digitalizációval sorvadó offline közösségek és események nehézségeire, a Spotify vs. koncert dilemmára, de leginkább arra a kérdésre, hogy „Robbie” 2025-ben is releváns-e még.
Robbie Williams relevanciáját ma önazonossága, megbízhatósága, profi csapata és giccsessége adja. Önazonos: egy felnőtt férfi, aki szemrebbenés nélkül beszél arról, hogy a Grease a legmeghatározóbb filmélménye, mindenfajta „kúlság” és lazaság nélkül táncol, az összes mozdulata és gesztusa oda van téve, nem dől be a „trashy”, „erőfeszítéstől mentes” hülyeségnek. Megbízható: a koncerten megkaptuk a bulizós, pörgős rádióslágereket (Rock DJ, Let Me Entertain You, Rocket), a cukros popot (Candy, Supreme) a klasszikus, áradó balladákat (Love My Life, Feel, Angels), és egy Take That-slágert (Relight My Fire) is, ráadásul az ötvenegy éves
Robbie Williams pont annyit ugrál és futkározik, hogy mindezeket stabil hangon tudja tolni.
Azt hozzá kell tenni, hogy a precizitáson és egyenletes teljesítményen túl sok pluszt nem ad zeneileg (bár ez is éppen elég), egyik szám sincs jelentősen cifrázva a stúdióverzióhoz képest. A fúvós szekció helyenként jelent némi csavart, de érezhetően az a cél, hogy a hallgatóság azt kapja, amit ismer, mégpedig ütősen. Ebben nagyon-nagyon fontos szerepe van a zenekarnak és a vokalista/háttértáncos csapatnak is. Mind a mozizás (Williamst az űrhajós ruhákból kihámozó, testhezálló, dögös „szkafanderbe” öltözött táncosok), mind a zenei élmény (hihetetlenül eleven és erős vokál) szempontjából is fontos a „háttérmunka”, a lányok a show tartópillérei. Nem meglepő tehát, hogy Williams csapata a „játékidőből” az átlagosnál nagyobb szeletet kapott a bemutatkozásra. A zenészek specifikusan a hangszerüket kidomborító dalokkal csillogtathatták meg tudásukat, a fúvósok a Y.M.C.A.-t (Village People) játszották, a vokalisták csücsülve, kisujjból rázták ki a Survivor (Destiny’s Child) hajlításait.
A masszív csapat mellett nem feledkezhetünk meg a giccsről sem: a kultúrsznobizmust kerülő, tömegeket megszólító giccsről, amit a popsztár nem röstell minél több ponton használni. Az átvezető- és dalszövegek, a látvány, a szettek, majdnem minden mézédes,
ezt ellensúlyozzák Williams sötétebb témái és fricskái.
Meghatottan mesél a gyerekeiről, akik „nem a popsztárt mentették meg hanem az embert”, ugyanakkor életközepi válságot színlelve vallja be: „Nem a pénzért és nem is a dicsőségért vagyok itt. Csak van négy gyerekem és le akarok lépni otthonról”. A humor és csöpögős szentimentalizmus kombója finom fájdalomcsillapító az élet káoszában és komplexségében. Éppen ezért olyan ellenállhatatlan a My Way lebegő hangzásvilága, az alatta vetített családi képekkel (nemcsak a kis Robbie Williamst, de a gyerekeit is láthattuk fotón).
A marketing közkeletű elve, hogy „kutyával, gyerekkel és nővel mindent el lehet adni”, ezt láthatóan Robbie Williams is vallja. Pontosabban majommal, gyerekkel és nővel. Bár megosztó volt a döntés, hogy az önéletrajzi filmjében, a Better Manben egy majom testében jelenjen meg, az biztos, hogy így rengeteg emberhez eljutott a biopic híre, és sokunk emlékezetébe égett a plakát, amiről egy majom bámul le ránk Williams átható tekintetével.
„A hírnév mindenkiből majmot csinál.”
Megkapó és vonzó gondolat, főként a hétköznapi, név nélküli ember számára. Robbie Williams egyszerre érezteti velünk, hogy a híres ember is „egy közülünk”, és élteti azt az elképzelést, hogy a showman a közönség szolgája, az életútja ráadásul egy klasszikus tékozló fiú történet. Miután a Take That menedzsere rájön, hogy a melegbárokban haknizás helyett kifizetődőbb tinilányoknak eladni ezt a produkciót, Williams elég fiatalon és elég dinamikusan indul el a siker útján, ezzel párhuzamosan a lejtőn. A stand-upos apja elismerésére és szeretetére vágyó fiúból rögös úton lesz férfi, végül a rehabról „hazatérve” minden hibáját és gyengeségét megvallva, őszinteségével segít a hozzá hasonló helyzetbe kerülő embereknek. Mindenki szereti ezt a biblikus történetet, mítoszt, ha úgy tetszik, magyar népmesét a brit srácról, aki magát egy műsorozó majomnak látja – a betonbiztos záráson (Angels) pedig mindenki sír, zeng a stadion.
Robbie Williams, MVM Dome, 2025. szeptember 12.
Borítókép és fotók: az MVM Dome Facebook-oldala
