A Quimby lassan 35 éve lüktet. Egyike a „régi típusú” nagy zenekaroknak, akik együtt válnak ikonikussá és együtt öregszenek meg. Nem az a rendkívüli teljesítmény, hogy egyáltalán vannak még, hanem hogy nem esik a színvonal, és változatlanul eszméletlen a színpadi energiaszint, a lelkesedés.
„Miattatok van ez az egész, hát ez csak egy hülyeségnek indult” – kiáltja (önironikusan) Kiss Tibi egy ponton. Azt nehéz elképzelni, hogy jól bírnák zenélés nélkül, „nyugdíjba vonulva”. Cáfolhatatlan: máig fergeteges koncerteket adnak, volt már szerencsém néhányhoz. Konkrétan idén nyáron is. Akkor mégis miért mentem el ismét és miért írok róla? Mi az, ami ennyi év után is érdekessé, ennyire élénkké teszi a Quimbyt? Mit tudnak még ennyi idő után produkálni, miért mennek el a sokadik koncertjükre is az emberek?
Hirtelen köszöntött be az ősz, a lehűlések és a reggeli avarillat úgy fricskázták odébb a nyarat, mint szotyihéjat a kisstílű strandélvező. A Budapest Parkhoz közeledve azonban a megállóig úszó dübörgés, a körvonalazódó fények és díszletek még egy pár órás reminiszcenciát ígérnek. A kapunál kígyózó sor, amott a HÉV söröző izzik, a mosolyok egyaránt nagyok, a bejutás gördülékeny.
Lehet még helyezkedni, de érződik, hogy teltházzá duzzad majd a hallgatóság.
A Quimby közönsége egyébként mindig lenyűgöző: végtelenül sokszínű korosztály és stílus szempontjából (ez tényleg „wholesome” élmény), kulturált, átszellemülten bulizik, énekel és csápol vagy meghitten dülöngél. A színpadon nívós zenészek, legendák örömteli produkciója, olyan apróságok és összeszokottság, impulzív és zsigeri játék zajlik, ami akaratlanul is feldobja az embert. Muszáj külön dicsérnem a szólógitár játékát, mert egyszerűen lehengerlő érzékiséggel állította szív körüli pályára a hangokat. Metálzenészként rengeteg tekerést, nyújtogatást, vinnyogtatást hallok, vannak eszméletlen dolgok is, persze, de legtöbbje irtó messze áll ettől a készségtől, dinamikától. Nem tolakszik, mégis átöleli egyben és egyenként is a nézőteret. Ölelés. Ez a koncert, így az őszbe hajlóan, még egy nagy, meleg ölelés volt.

Egyébként sem lehet az előadásaik után borús hangulatban távozni, még a sötétebb tónusú és szövegű dalok ellenére sem. És persze tölt is, „úgy fent, mint lent” – mármint a színpadon és a küzdőtéren. Volt dögös rock ’n’ roll (Nice Day), ami lesöpör számos jól futó hazai rock előadót, de
alapjáraton a Quimby már nem a vadság jegyében működik, és nem ez az ütőkártyájuk.
Korántsem enervált, és a „karneváliasság” vádját is cáfolnám. Pimasz és elegánsan szilaj. Erősen dal- és slágerorientált projekt, de sokkal mélyrehatóbb és merészebb hatást közvetít, mint a hasonló szituáltságú zenekarok nagy része. És van azért tűz, a zsongás a hangszer kézbevételétől kezdve annyira intenzív, hogy még a leköszönés során is futja rohangálásra, ugrálásra, viccelődésre és hosszú, őszintén kapcsolódó búcsúra. Az est közvetlenségét erősítette az is, hogy a vizuál nem volt túlgondolva, tényleg a zenén és az együttléten volt a hangsúly. A műsor a slágereken túl nagy örömömre szemezgetett a kétezres évek előtti és eleji lemezek tételeiből is. Az, hogy ennyire nagy merítés volt – kicsiktől nagyokig, punkoktól hippikig, helyiektől vidékiekig és a többi –, mégiscsak az égbe kiált, hogy hahó, itt igazán történik valami.

Profán volt a koncertkezdés: felsétáltak, semmi grandiózus intro, felvették a hangszert, köszöntek és indult a Zéró dal. A kedves atmoszférájú indulás mélázása után a Mennyből az angyal groove-ja vágott pofon. Ezt figyelemre méltó mennyiségű sláger követte, a Park ugrált, énekelt, nyár volt a lelkekben. Végtelenül üdítő, hogy ez a klasszikusabb hangszerelésű zene ennyire megmozgatja az embereket, máig érvénye, ereje van, az ilyen zenekaroknak köszönhetően – semmiképp sem az elektronikus alapú műfajok leértékelésének szándékával mondom ezt (azt hiszem, arányaiban több olyat hallgatok magam is). Visszatérve,
náluk az van, hogy nem bűvészkednek.
Egy valódi, igazi, hús-vér, analóg élményt nyújtanak az embernek, cicomázás, trükközés, túlkapás nélkül. A gyermeki féktelenségtől a lázadáson át a tapasztalt meglátásokig kalandozunk. Mindezt ők is mérhetetlenül élvezik. Ritka őszinte pillanatokhoz segítenek a performansz dimenziói – előadásmód, szövegek, dallamok… Mind a jelen pillanatba helyeznek, és felkínálják úgy a fellélegzés és kikapcsolódás, mint az önreflexiós gondolatfutamok áramát. Tetszett, hogy Livius egy ponton a feltörekvő zenekarok éltetésére, támogatására buzdított, kiemelve, hogy ők is így juthattak ide, és ezt más csapatok is megérdemlik. A legtöbbet körvonalazott üzenet pedig a szeretet volt – tulajdonképpen ez tartja egyben az egészet, és minket is, még ha nyálas is ezt leírni. Alázat és szeretet sugárzott a színpadról.

Kommentekben gyakran hivatkoznak rájuk úgy, hogy egy „életérzés”. Az tény, hogy egy sajátos, életszagú, valódi, kissé voyeur-effektust hozó zenekar.
Inkább talán úgy fogalmaznék, hogy a Quimby médium,
ami nemcsak sejtet, de szórakoztat, felemel és összehoz. Amíg a bőr alá, a bordák közé kúszik a zene, a hallgató önmaga legsötétebb zugaiba, sarkaiba tekinthet be. Mindezt a fény teszi láthatóvá, ami fel is szabadít, ha észleljük. A Quimby ablakrést nyit neki, ajtón át ereszti be, így emlékeztet a kintire és nemkülönben a sajátunkra is, kiemelkedően változatos és mesteri eszköztárral.

A Quimby egy nyári szerpentin lehetősége. Egy optimista, boldog Houellebecq. Egy szabadtéri mozi nézőterén ülsz egy idilli hajnalon, a vásznon már csak a vetítőgép zizegő fénye táncol, és fokozatosan rájössz, hogy a film, amit néztél, a saját életed és álmaid vágóképeiből van. És hogy mindez nemcsak a sajátod, hívás és torkolat valami másba, többe. Hogy semmi nem megoldhatatlan és semmi nem örök. „Jöjjön a legboldogabb dal a halálról!” – konferálják fel kedvesen a Búvóhelyet. A mocsok, a dekadencia így nem puszta öncélúság – a kosz, a határfeszegetés, a zaj, a disszonancia mind rítusai egyfajta meg- és felismerésnek. A Quimby zenéjének nagyságát bizonyítja, hogy
ez, a szépség sterilitásmítoszát lebontó cinkos kacsintás olyan hullámokat ver, amik egy ámulatos térbe repítenek:
az elfogadás, a szeretet és az önösség meghaladásának helyére, ahol életteli, nem teleologikus tisztulás vár. A sokarcú, sokélű élet kicsinyítő tükre. Látomásos, belső utazás kitörések és visszafinomodások dinamikájában, ugyanakkor ritkaságszámba menően semmi didaktikus, szájbarágós megmondókényszer. A folyamat során felszakadó érzelmi megnyilatkozásokat rezignált kifutású konstatálások és asszociációk követik. Mindez a maga természetességében, emberi léptékben bomlik ki előttünk.

Az utolsó teljes zenekaros dal a Megadom magam volt, melynek outrója egy zenélős-táncolós ékszerdobozt (haha, Ékszerelmére, ugyebár) idézett. A balerina forgása megállt, Kiss Tibi és Balanyi Szilárd a Kicsi országot tolták el nekünk altatóképp. A doboz decemberig (a hajó koncertig) zárva marad előttünk, de a dallama, ha megőrizzük, tovább él velünk, a részünkké válhat. És akkor, a kezdő bekezdéshez visszacsatolva, a nagy kérdés: miért? Mondjuk, mert nem olyan régen kezdtem el hallgatni őket? Mert „bigbandesednek”, és az úgyis mindig betalál? (Megjegyzem, nem, van, ahol semmit nem dob és semmi nem jön át jobban tőle úgy sem.) Esetleg azért, mert sok a sláger, a rádiós lejátszás? Azt hiszem, nem erről van szó, kedves olvasó, tisztelt ház, hanem arról, hogy a Quimbyben még mindig van valami, ami lebontja a falakat. Ennek fényében igen kíváncsi leszek, mit hoznak össze a 35 éves jubileumra.
Quimby, Budapest Park, 2025. szeptember 27.
Borítókép és fotók: Soós Bertalan, Budapest Park