Az idén tízéves Budapest Showcase Hub (BuSH) egyszerre szól legalább két célcsoportnak: a könnyűzenei szakmának és az újdonságokra kapható zeneszeretőknek. De milyen céllal érkezhet erre az eseménysorozatra az utóbbi, „lakossági” látogató? A csoport büszke tagjaként ezt viszonylag nagy biztonsággal meg tudom válaszolni: olyan zenével szeretne találkozni, ami egyébként nem (biztosan) jutna el hozzá. Egy kollégám kissé tudományosabbnak ható kifejezésével élve: tágítani akarja a zenei horizontját. Erre pedig kevés alkalmasabb rendezvény van, mint az, amelyiken három napba összezsúfolnak rengeteg kelet-európai előadót egy-egy rövid koncertre.
A BuSH szerdai napján az Akvárium három különböző színpadán játszanak zenekarok, mi a KisHallba érkezünk meg, a Jules War koncertjének utolsó két dalára. Lovasi Eszter négyfős csapatának lassú, szellős, de baljós popzenéje jól illik a félhomályhoz. A színpadon a gitár, billentyű és a bőven, de jó érzékkel effektezett ének mellett egy elektromos dob kap helyet,
ami jól előrevetíti a következő másfél nap jellemző hangszeres felállásait.
Bár megígértem magamnak, hogy lehetőleg nem a helyi, pláne nem a többalbumos és itthon is befutottnak tekinthető zenekarokra fogok koncentrálni, mégis a KisHallban maradok a Nagy Emma Quintet koncertjén. Már az első szám vége felé kezd körvonalazódni, hogy jól döntöttem: a rövidke kompozícióban a gitár és billentyű adogatja egymásnak ugyanazt a témát, nagyon erős, sodró lendületű és tömör kezdés. A következő dal pulzáló lábdobbal kezdődik, amit egy ének-billentyű-gitár unisono vált, és a felemelő-játékos hangulatot hamarosan egy őrületbe hajló, csapongó billentyűszóló követi.
A BuSH formátumának egyébként az egyik legnagyobb erénye, hogy mindenkinek egyenlően kevés idő (40-45 perc) áll a rendelkezésére, ami nem hagy teret sok felkonferálásra vagy mellébeszélésre a színpadon. Az első, meglehetősen takarékos konferálás itt is körülbelül a koncert felénél hangzik csak el.
A kvintettnek végül nem annyira a tradicionálisabb dalformát követő, popos dalok állnak jól
– itt némileg el is veszítik az érdeklődésemet –, hanem a nagyobb ívű, bátor dinamikai töréseket tartalmazó számok. Szerencsére az utóbbiak jelentős túlsúlyban vannak, és a zenekar ilyenkor nem fél teljesen „szétszerelni” egy dalt, hogy aztán egészen mást építsenek fel belőle. Külön jól áll nekik, hogy a dobot és a gitárt is sokkal zajosabban kezelik, mint azt egy jazzkvintettől várná az ember. Ezek a már-már rockzenébe hajló betétek hihetetlen energiával tudnak berobbanni az éterien lágy ének-billentyű témák után. Itt még nem sejtem, hogy pár nappal később elismerően bólogatok majd, amikor a zenekar Bandcamp-oldalán meglátom a „punk jazz” kifejezést. Ennél tömörebben nehéz lenne megfogalmazni az élményt.
A szlovén MRFY koncertjére várva az jut eszembe, hogy ha lenne „Biztonsági őrök fenyegető aurával” Facebook-csoport, akkor a koncertek túlmozgásos őrei egészen biztosan ott landolnának. A KisHall ajtaja környékén állva meglehetősen zavaró az állandó mocorgás, a brummogva fontoskodás. A közönség összetételében viszont kifejezetten pozitívan csalódom. Először nem is tudom, hogy mi a furcsa, egy teljes koncertnek kell eltelnie, mire rájövök:
hiányoznak a magasba tartott telefonképernyők.
Nem látok magam előtt egyszerre 20-30-40 fényképező vagy videózó embert. Ide, úgy látszik, a legtöbben tényleg zenét hallgatni jöttek. A Novo Mesto-i MRFY zenekart két éve szeretném megnézni, az akkori BuSH-os fellépésük betegség miatt elmaradt. Az idei fesztiválon szerencsére semmi nem akadályozza őket, végre tényleg színpadra lép itthon a szlovén csapat. Az albumaik alapján laza, kedves, „lötyögős” indie zenére számítok, ami inkább a pop, mint a rock felé hajlik, viszont már az első számnál kiderül, hogy a srácok zenéjének igenis van egy húzása és keménysége.
Ezzel együtt az összes (szám szerint négy) tag előtt mikrofon van, illetve a gitáros és a basszusgitáros előtt is egy-egy billentyű. Mind a szintetizátorokat, mind pedig a vokálokat jól használják, kifejezetten gazdaggá teszik az egyébként elég egyszerű pop-rock dalokat, amiknek ez a helyenként monumentálissá dúsított hangzás ad egyedi ízt. A szlovén nyelvű számok mellett helyet kap egy Lana Del Rey-feldolgozás is (Videogames), illetve hatodikként a Fat Kid című szám, aminek a melankolikus, visszatekintős hangulatával és a szövegével is könnyű rezonálni, nem beszélve arról, hogy
itt minden felvonultatott hangszer és énekhang maximálisan ki van használva.
Éppen csak elkezdenénk örülni annak, hogy a körülmények ellenére mindannyian felnőttünk valahogyan, máris hatalmasat csattanunk a valóság talaján: az énekes a következő számot az öt nappal azelőtt a városukban brutálisan meggyilkolt barátjuknak ajánlja, mivel ez volt a kedvence. Majd még hozzáteszi: „fuck violence”, amivel nem lehet nem egyetérteni. (Mint később számomra kiderült, ezzel az esettel kapcsolatban mondott le a szlovén belügyminiszter és az igazságügyminiszter is.) A dalban bővelkednek a dobfutamok és a vokálszólamokból kitűnik, hogy bizony délszláv zenei alapokkal rendelkező zenekarról van szó.
Szívesen meghallgatnám a maradék számokat, de tovább kell mennünk a sunnbrella koncertjére, az Akvárium legkisebb helyszínére, a Lokálba. Maga a helyszín egy könyvespolc elé telepített miniszínpad, egészen kicsi nézőtérrel, egy-két kanapéval és egy bárpulttal. A KisHall után otthonos is lehetne, de valahogy túl van világítva, ezért leginkább egy furcsa open mic eseményen érzem magam, nem egy klubkoncerten. A sunnbrella a cseh David Zbirka londoni projektje, és ez tulajdonképpen minden, amit biztos kézzel le lehet írni róla, mivel
a formáció zenéje minden stílusmeghatározást ledob magáról.
David Zbirka egyébként egyedül, egy gitár, rengeteg pedál és egy laptop társaságában áll a színpadon. (Az amúgy létező zenésztársait azért nem hozta magával Londonból, mert a saját elmondása szerint a repülőjegyek drágák.) Ha zenekart nem is, de igencsak telített zenei alapokat hozott magával. A hangzás és a látvány kontrasztjával eleve nehéz mit kezdeni, pláne azzal, hogy nemcsak a sorban következő dalok ütnek el teljesen egymástól, hanem egy-egy számon belül is teljesen eklektikus összeállításokkal találkozhatunk.
Egy régebbi hatású drum’n’bass dobalap simán összetalálkozik egy indie gitártémával és az autotune-olt énekkel, egy nu-metálszerű dalkezdeményből pedig nagyon könnyen átfordulunk technóba és vissza, mindezt megtámogatva rendkívül szentimentális énekdallamokkal és szöveggel.
Egy-egy számtól olyan érzésem van, mintha újra a Cyberpunk 2077-tel játszanék,
megint másiktól olyan, mintha egy kétezres évek elejét utánzó nosztalgiabuliba tévedtem volna. Az egész koncert és benne az összes dal egy kissé kapkodós fércmunkának tűnik, amiben még nem értek össze a stílusok egy új egésszé, csak felhasználják őket a hatás érdekében. Gyanítom, hogy ezen az sem segít, hogy a zenei alapok és az ének hangereje egyáltalán nincs jó arányban. Illetve az sem válik előnyére hogy a szándékosan a lo-fi felé kacsintgató, helyenként kásás, hálószoba-stúdiót idéző felvételek egy ilyen one-man-show-ban csak azt érik el, hogy egyszerűen rosszul szólnak, ahelyett, hogy hozzátennének bármit a produkcióhoz. Nagyon kíváncsi lettem volna ezekre a dalokra egy teljes zenekarral, bár esélyes, hogy akkor sem tudtam volna hová tenni őket.
Kisebb szusszanás után ugyanezen a helyszínen kezd a nap utolsó előadója, a magyar Swim Swim Naked. Az elektronikus duó az egyetlen a szerdára összeválogatott zenekarok közül, akiket korábban már láttam élőben, de egy hosszú este végére talán megengedett az ismeretlent ismerősre váltani. Rövid beállás után pontban este 11-kor két színes overálos figura foglalja el a színpadot. A nevükhöz hűen „vizes” hangzású analóg szintetizátor alapra épülő, minimálhoz közeli, selymesen szép énekkel megtámogatott zene már a második szám környékére kezdi megtölteni a korábban szinte kiürült nézőteret.
Egyik szám szinte megállás nélkül úszik át a másikba,
itt sincs helye az üres beszédnek. Nem tudom, hogy a hangzás, a színes kezeslábasok, a dalok hangulata, az énekesnő ugrálós örömtánca vagy ezek együttese miatt, de a Swim Swim Naked egy végtelenül kedves színpadi jelenség.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ne használnának néha karcosabb basszusokat vagy húzósabb ritmusokat. Jól megférnek egymás után a játékxilofonszerű dallamok, a törtritmusok, a reszelősebb billentyűfutamok, a nyugodtabb és lassabb lounge-os dalok és néha egy vagy két kazoo is, ami minden egyéb esetben notóriusan kilógna bármilyen hangzásból, de itt mégis sikerül a produkció szerves részévé tenni, rendes szólóhangszerré emelni.
Alig észrevehető törésekkel, organikusan épül a koncert íve,
néha kitekintünk a funky vagy az eurodisco felé, az ének közben néha scattelésbe megy át. Az utolsó két számra már telített a nézőtér és megérkezünk egy rendes technobuliba, ami valahogy még mindig inkább egy ártatlan sulidiszkó hangulatát idézi, a lehető legjobb értelemben. Nagyon ritka az olyan koncert, aminek a végén szinte csak mosolygós arcot látni, nem véletlenül kapnak hatalmas tapsot. Jó lezárása ez a szerda estének.
A csütörtöki napon a Gödörben és az Akváriumban is rendeznek koncerteket, némi időpontsakkozás után az előbbi mellett teszem le a voksomat. A Gödör pincéjébe érve a dupla ajtók mögött egy teljes zenekart sejtek, de hamar kiderül, hogy a dübörgésért a két fős Auf Wiedersehen felelős. Ezek szerint a programleírásban szereplő
„elektro rock’n’roll” alatt olyan zenét kell érteni, ami kiválóan illene egy autós üldözéshez.
A belgrádi csapat egyébként egy gitárral, egy basszusgitárral, rengeteg gitárpedállal és egy laptoppal, illetve helyenként menet közben feljátszott loopokkal dolgozik. A dobalapok kifejezetten a nyolcvanas éveket idézik, biztosan rengeteg dalban hallottam már ezt a pergődob-hangzást. A gitárok viszont zajosak, az énekes többször belesikoltozik az ismétlődő, zakatoló témákba, és a szöveg sem mindig énekelve, hanem inkább beszélve hangzik el. Mintha egy beragadt közérdekű bejelentés szólna a hangszórókból. Nagyon élvezhető és táncolható zene, de van benne valami megmagyarázhatatlanul balkáni és sötét. Az utolsó számban a beszéd mellett egyes sorokat csak suttogva, hipnotikusan ismételnek a menetelős dob- és basszusalapra, előkerül egy shaker is, majd kirobbanó ordítás, bekiabálás zárja a dalt. Menet közben az jut eszembe, hogy ha Tarantino egyszer kelet-európai gengszterfilmet gyártana, akkor az Auf Wiedersehen legalább egy dallal biztosan képviseltetné magát benne. Ha nem többel.
Két évvel ezelőtthöz képest a Gödör pincéje kifejezett felüdülés: a berendezés pontosan ugyanolyan, de mintha jobb lenne a szellőzés, illetve ennél valamivel fontosabb, hogy a hangosítás is sokkal jobbnak tűnik. Eleve kisebb, barátságosabb helyről van szó, mint az Akvárium túlprofesszionalizált termei, és a biztonság túlbuzgó őrei is hiányoznak (vagy legalábbis kevésbé feltűnően végzik a munkájukat). Egyszóval kellemes pinceklubról van szó.
Szerbiából Ukrajnáig megyünk: következik a háromfős Zlypni, egyenesen Ivano-Frankivszkból.
A Nagy Emma Quintet és az MRFY mellett ők azok, akiknél az előadásban nem kap kiemelt szerepet egy laptop, illetve élő dob is van a színpadon. Az ukrán csapat tagjai igencsak fiatalok, egy lelkes gimnáziumi zenekar benyomását keltik, de elég profi koncertet hoznak le. Tulajdonképpen klasszikus pop-rockkal indulunk, aztán a következő számokban már szépen kibontakozik az énekes-basszusgitáros vokálja is a fő témák mögött, az énekdallamokon kifejezetten hallatszik, hogy bizony keleti, szláv dalokon nőhettek fel a srácok.
Éppen megfogalmazom magamban, hogy remélem őket nem igazán érintette az orosz-ukrán háború, amikor a gitáros felkonferálja a következő számot: egy olyan tagjuknak ajánlják, akit az orosz hadsereg gyilkolt meg. A fájdalmas, balladisztikus hangulatú dal után dobcentrikus punknóta következik, majd ezt egy egyszerű kettőnégyre énekelt „huhogás” váltja, amit a gitáros úgy aposztrofál, hogy most megvadulunk, mint egy törzs a tűz körül.
Innentől pedig erősödik az folkos vonal:
következik egy gyerekmesére és/vagy mondókára alapuló kántálás. Végül két klasszikusabb rockdallal zárják a koncertet, és különösen az utolsó számból látszik, hogy bőven tudnák még felfelé tornászni a közönség energiaszintjét, ha lenne rá idejük.
A szünetben kint ülök az épület előtt, amikor megjelenik a Zlypni tagsága, illetve a magukkal hozott, velük egykorú fotós lány. A zenekar egy taxiba pakolja a hangszereit, a fotós a telefonját görgeti, majd egy képnél megáll a keze és spontán sírva fakad. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy esetleg a korábban emlegetett, már nem élő zenekartagról láthatott meg egy fényképet, vagy talán az egyik családtagjáról. Mindenesetre az sejthető, hogy ezeknek a srácoknak az életére teljesen rátelepedhetett a háború. Bár elvileg már régen leszoktam,
megint rágyújtok és ülök még ezzel a gondolattal kint, mielőtt újra lemennék a pincébe.
A háromtagú, magyar Vidal koncertjére kis kihagyás után csatlakozom, de azonnal megcsap az egyértelmű posztszovjet hangulat, mintha nem is egészen a mai korban lennénk. A szintetizátor és gitáralapú zenéhez unottan, szinte rezignáltan előadott szövegek társulnak, amiket a hangosítás miatt csak alig lehet érteni.
Azt pedig, amit ki lehet venni, áthatja egy sajátosan kelet-európai, kesernyés íz:
„Míg mások gázolajból / vettek diszkót / Apád csendben csak nyögte a számlát.” Kicsit olyan Vidalt hallgatni, mintha egy alternatív valóságban a New Order nem Angliában, hanem a kádári Magyarországon alakult volna meg, és azóta is itthoni klubokban játszana. Rengeteg nyolcvanas évek van a hangzásukban, ami főleg a dobalapokon érhető tetten, de ezt jó ízzel modernizálják, nem ragadnak meg az egyszerű utánzásban. Ezzel különös színfoltként, kis fekete felhőként vannak jelen a mai magyar alter egyébként sem túl derűs egén.
A Gödör utolsó fellépője Viktor Ori Szlovákiából, aki az utóbbi időben a szólóprojektjével koncertezik. A színpadon egy dobos, egy laptop és maga Viktor Ori: magas, szigorú tekintetű alak, aki éneklés és gitározás közben jól belakja a teret. Kiabálós, zajos rockzenét hallunk, ami eleinte kevésbé ötletes és a dalok szerkezete is meglehetősen egyszerűre sikerül. Aztán megjönnek a bátrabb, kissé disszonánsnak ható gitártémák is, a dob és a gitár szoros összhangban vezeti a dalokat. A dalszöveg szlovákul, de a számok közötti konferálás magyarul hangzik el, így tudjuk meg, hogy a laptopról bejátszott zenei alapokkal sem mindig könnyű bánni.
Az eddigi baljós komorság után mindenesetre jólesik egy kis irónia:
„legtöbbször ez úgy szokott lenni, hogy a számítógép jól játszik és mi csináljuk a hibákat. Ma ez felváltva van, de nem fogok haragudni rá ezért”. A technikai malőr ellenére szinte zavartalanul folytatják tovább, egyre inkább indusztriális lesz a hangzás, tört ritmusokkal is találkozunk, majd pedig tovább durvulunk: a zárószámban már hörgéssel és blastbeattel kezdünk, hogy aztán viszonylag hirtelen le is záruljon a koncert és egyben a csütörtök este is.
A két nap végére nevetségesen elfáradok, sőt már a második estéről is sokkal nagyobb erőfeszítés volt meggyőzni magamat, mint gondoltam volna. Ennek ellenére csütörtök éjjel, útban hazafelé kifejezetten örülök, hogy végül rávettem magam. Az egészen biztos, hogy
rengeteg érdekes, új zenekar van tőlünk csak egy ugrásnyira a szűkebb szomszédságunkban,
amikről általában a világon semmit sem szoktunk tudni. A két napban meghallgatott zenekaroknak valószínűleg csak a töredékét hallottam volna, ezeket is csak akkor, ha kiutazok egy-egy fesztiválra a szomszédos országokba. Ezzel szemben a BuSH idehozott nekem egy teljes palettát, amiből szabadon válogathattam. Persze nem lett az összes koncert összes zenekara azonnali kedvencem, sőt, biztosan van olyan is, amit nem igazán fogok többet hallgatni. Találtam ugyanakkor olyan különlegességeket is, amiket – ha a streaming platformok algoritmusain múlik – lehet, hogy másképpen soha nem ismertem volna meg.
Budapest Showcase Hub, Akvárium Klub, Gödör, 2025. október 29-30.
Borítókép: Szabó Márton
