Ahol a szekrények földet érnek
Két héttel azután, hogy egyáltalán ki mertem jönni a budai lakásból, szombat délelőtt összefutottunk Gabikával a Ferencieken. Két hét alatt annyi minden történt, hogy azt se tudtam, hol kezdjek bele. Gabika minden volt már, amilyen melót Pesten és a Balaton-parton el lehetett végezni, de mindig csak Budára járt nyaralni. Akkor is csak hozzánk jött fel. Elég könnyen megértettük egymást, hiszen ugyanabban az étteremben lapátoltuk a moslékot a Balaton-parton, legalább két nyarat.
Láttam már messziről, hogy jön. Bárhonnan képes vagyok felismerni azt a tohonyapudingtestet. Lóbálja a karját, mint a lajhárok, és közben vigyorog rám azokkal a gyönyörűen hézagos fogaival. Állítólag egyszer annyira megverték, hogy azt hitték, meghalt, aztán a kórházban meg magához tért és kisétált. Mikor ideér, egyből elkezdek neki mesélni.
– Ott állunk Grétivel az Attila úton, és majdnem leszakad a kezem! – mondom, és kényszeresen a jobb zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a cigimet. Nyolc hónapja leszoktam, vagyis ilyenkor pontosítanak az okosak, hogy letettem, mert a szokások ugyanúgy velünk maradnak. Ezért van az, hogy reflexből elrakom az összes öngyújtót, amiknek valamikor volt egy legalább olyan gazdájuk, mint én, amikor dohányoztam: ideges, aggodalmaskodó, aki képes bármikor kiborulni, és a jobb zsebébe nyúlni.
– Mit keresel a zsebedben? – kérdezte Gabika.
– Az mindegy! Na, tehát ott állunk az Attila úton, és majdnem leszakad a kezem! Az IKEA-tól egészen odáig cipeltem egy harmincöt kilós dobozt, amiben egy cipősszekrény volt. Már régóta akarta, meg tényleg szép volt, tudod, olyan szép fehér, meg fekete gombok, és végre elfér benne minden cipőm, meg persze az övé is. Meg végre örültem, hogy találtunk egy olyan albérletet, ami elég napos nyáron ahhoz, hogy reggelente csak álljak, és kussban kavargassam a kotyogóst valami giccses, aranyozott szélű csészében. Pacek lakás. A tulajok macedónok, állítólag örököltek egy házat valahol Észak-Macedóniában, és olyan áron tudták eladni, hogy vettek belőle gyorsan három ingatlant az I., II. és a XII. kerületben. Előre leraktuk az első félévet kápéban, tudod, mert ezt kívánta tőlünk a betyárbecsület, vagy bármi, ami azt mondja, hogy jó becsületesnek lenni. Amikor először találkoztunk, még valamilyen drága teával is megkínáltak. Ott ültem egy kopott, barna marhabőr ülőgarnitúrán, mekis kokakólás pohárnyomoktól tündöklő kis diófa asztalnál, keresztbe tett lábakkal. Figyeltem, mit mond Misi. Így becézem, mert így érzem kicsit magyarabbnak az ötvenéves formát. Látnod kéne! Hallod, úgy nézett ki a lift, mint egy koporsó, csak kivilágítva! Az amúgy mekkora ötlet, hogy egy üvegkoporsóba állítanánk modelleket.
És akkor ott állok a hatemeletes ház aljában, egy harmincöt kilós dobozzal, és elkezdtem megérezni, hogy így felkúszik az agyamba a vérnyomásom, hogy ezt nekem oda fel kell vinnem. Figyelj, tudod, hogy nyolc évet kézilabdáztam, és bivaly voltam, de harmincöt kiló, az tudod, mennyi? Dehogy tudod! Meg amúgy is már vagy negyven perce cipelem, és érted, voltak erőnléti edzések, de ez… áh, sok, nagyon sok, bratyesz! A lábam leszakadva, a bicepszem szétdurrant kétszer, mint főtt tojás a mikróban, de az motivált, hogy majd legalább este lesz valami Grétivel, meg ezt úgysem kell többet felvinni, csak egyszer.
Azt mondtam már, hogy a lifttől féltünk? Harminc vagyok, de ilyen fiatalon meghalni ki akar, ugye? Igyekeztem egyesével venni a lépcsőfokokat, de minden fordulóba raktak egy dzsungelméretű szobanövényt. Szépen lopakodok, kúszok felfelé, ahogy a liánon Tarzan, és nézem az emeleteket. Az első kettőnél még számoltam, hogy mennyi lehet még vissza, de mindig csak az járt a fejemben, hogy nem szabad leraknom, mert nincs erőm felvenni.
Borító: Unsplash
