Kevés olyan, máig élő nagy nevünk van, akinek az élete annyira Netflixre kívánkozna, mint Polgár Judité. A sakk királynőjéből felsejlő legnagyobb tanulság azonban még így is csak annyi, hogy úgy tűnik, a mi nagyjainkról nem csak hazai gyártásban készülnek pocsék filmek.
A Polgár-lányok jól ismert történetében az élet tulajdonképpen „az elnyomott kisember szerencsét próbál, és sikert arat” kezdetű, jól ismert toposszal operál, amitől a sztori egy narratív bűvészkalappá válik, amelyből minden mesélő azt húz elő, amivel épp a bravúrját akarja csillogtatni. Például Shakespeare idején remek testvérdrámához szolgálhatott volna alapanyagként, ha a film a másik két nővér szempontjából közelít, akik Judittól kissé elmaradó tehetségük miatt jóval kevesebb figyelmet kaptak a világtól és az édesapjuktól. Később szolgálhatott volna (és miután nemzetközi nyomásra a rendszer kénytelen volt felhagyni a Polgár-család packáztatásával, szolgált is) szocialista propagandaként, bizonyítva, hogy a hanyatló nyugatnak semmije sincs a beretvaéles kommunista ésszel szemben.
Napjainkban pedig adja magát a történtek feminista parabolaként való értelmezése.
És itt – úgyszólván automatikusan – be is jelentkezett a Netflix, hogy lecsapjon a kínálkozó lehetőségre, Rory Kennedy pedig megtette, ami tőle tellett.
Polgárék ugyanolyan család, mint bármelyik a ‘70-es években, annyi különbséggel, hogy itt az apának volt egy terve. Polgár László ki akarta deríteni, hogy az ember – ha maga nem is jár élen semmiben – képes-e egyszerű gyerekből zsenit faragni. Ma már tudjuk, hogy igen, de ezen tanulsághoz három lánynak, Zsuzsának, Zsófiának és Juditnak kellett feláldoznia a gyerekkorát.
A nővérek az éveken át tartó megfeszített munka nyomán egyre komolyabb tényezővé váltak a sakkvilágban,
de közülük is kiemelkedett Judit, akit végül az egész világ megismert, amikor 14 évesen nagymesteri címet szerzett. Ám ennél is nagyobb teljesítménynek tűnik, hogy ezután nőként (nos, kislányként) mérkőzött meg a rettegett legendával, Garri Kaszparovval – jóllehet számos alkalommal veszített vele szemben. Bár szakmai mélységekbe nem merülünk a film során, valamennyit megtudunk magáról a játékról, megismerjük például a szicíliai védelmet és Judit állandósult nyitányát, a király gyalogjával való kezdést. A régi családi- és meccsvideók, illetve a három lány, az apa és Kaszparov megszólalásai egy gondosan formázott történetet adnak ki arról, mit jelent nőnek lenni, és milyen nehéz (ha úgy tetszik, férfias) munka újraírni ennek a szónak definícióját. De nemcsak ezt, hanem már
egy évtizedek, évszázadok óta betokosodott rendszert is alapjaiban kellett megrengetnie ennek a szeplős kislánynak,
hiszen gyerekként a felnőttek, nőként a férfiak közt, nyugaton pedig magyarként kellett helytállnia. Polgár Judit tehát annyi különböző szociális színtéren vívta a csatáit, amiből másnak egy is elég lenne ahhoz, hogy bekerüljön a történelembe.
A sportfilm és dokumentum határán táncoló mű mindkét zsáner legjobb elemeit igyekszik ötvözni. A család minden tagja közreműködik (ki magyarul, ki angolul), rövid, de hatásos mondatokkal tűzdelve meg a tömérdek archív felvételt. Ezekben a még egészen pici Juditot ismerjük meg, majd a felnövése metaforájaként ábrázolt sakkmeccsek sorozatában haladva előre, a szemünk előtt cseperedik tinédzserré és házas asszonnyá. Magyar nézőként kifejezetten csiklandozó lehet, hogy egy amerikai Netflix-produkció rólunk beszél – bár ez a kommunizmus címszavakban történő felskiccelésében ki is merül –, ám ez a film nem nekünk készült. Illetve csak néhányaknak közülünk. Kennedy ugyanis
a teljesség mindennemű igénye nélkül csakis a neki tetsző nézőpontra figyel, és csak az ebben érdekelt befogadóhoz hajlandó szólni.
Kétségtelen, hogy remekül bemutatja a nemzeteken és generációkon átívelő rendszerszintű nőgyűlöletet. Láthatjuk, hogyan vették semmibe Juditot, akinek a növekvő tehetségével egyre nehezebben tudott szembenézni a férfiak uralta sakkvilág, hol kávéházi játékosnak nevezve a lányt, hol arra is képtelenné válva, hogy kezet fogjanak vele egy-egy elbukott meccsük után.
A copfos lánykát a morózus férfiak közé, mint kígyókkal teli verembe dobva ábrázolja Kennedy, de még ennél is tovább szűkítve a fókuszt, szinte kizárólag a Garri Kaszparovval való viszonyára összepontosít. Még a film plakátján is csak a sakklegenda ujjaiból formálódó objektíven át láthatjuk Juditot. Kaszparov a film szerint egy karizmatikus zsenifajzat, aki képes volt elcsalni egy meccset egy tizenhét éves gyerekkel szemben, és az interjúkból is látszik: máig tagadja az egészet. A hatalmával visszaélő, egoista alak, a patriarchátus végterméke, aki meggyötörte Juditot. De nem ő volt az első ilyen férfi. A másik felelősségét azonban 2-3 kötelezően elmondott félmondattal Kennedy szinte teljesen annullálja. Úgy dönt ugyanis, hogy a történetből inkább kihagyja azokat a játszmákat, amelyekben
a sakk királynőjét a király, mint feláldozható bábut, a három gyalogja egyikeként tolja maga előtt a csatába.
Pedig ez a narratíva egy másik filmben akár arra is rámutathatna, milyen gyönge és képlékeny a gyermeki lélek, hogy mint egy felépülő rendszer, bármire programozható, amihez hozzászoktatjuk. Hasonlóan feszesre vágva prezentálhatná, hogy ebben az emberkísérletben miként egyeztethető össze a kicsi játékról alkotott definíciónk a kemény munkáéval, a barátkozás az időpazarlással, az öröm pedig a jutalomfalatként adagolt elismeréssel. Sőt, ha nagyon szájbarágós akarna lenni (és hát Kennedyn, mint látjuk, nem múlna), még úgy is ábrázolhatná a főhős gyerekkorát, mint valamiféle harcra való felkészülés időszakát, ahol az ellenséggel szembeni vérmességre, kérdés nélküli kitartásra és mindenek feletti győzelemre trenírozzák a kislányt.
Kennedy tehát megközelíthette volna a történteket a gyerek irányából is, hiszen ma már azért gyanús, de legalábbis aggasztó lenne, ha kiderülne, hogy valaki hétvégéket, szülinapokat, karácsonyt sem nézve, hétből hét napon, napi tíz órában „játszatja” a gyerekeit. Persze a ‘80-as években röhögve reagálta volna erre bárki, hogy örüljünk, hogy egyáltalán foglalkozik a gyerekkel az apja. De a ‘80-as években az sem volt furcsa, hogy a férfiak elnyomták a nőket, a konyhába száműzték őket, vagy Bobby Fischer módjára kacagtak a feltevésre is, hogy azok legyőzhetik őket egy észjátékban.
A Netflix a filmet feminista kiáltványként árulva is egy modern fejleményt kér számon egy már letűnt koron.
Rory Kennedy korábbi munkáiban menekültválságot, repülőgép-katasztrófákat és a NASA életbevágó felfedezéseit feszegetve igyekezett kurrensnek maradni. Úgy tűnik, a legégetőbb, társadalmat érintő kérdések listájára a gyermekvédelem nem tudta még felküzdeni magát, sem itthon, sem pedig a tengerentúlon.
Talán egy másik évtizedben sikerül felkerülnie. És talán akkor – az éppen aktuális trendeknek próbálva megfelelni – Kennedy készít majd egy új, rendezői vágást ebből a művéből. Amiben talán levágja majd a film végéről az utolsó néhány percnyi vörös farkat, amiben
azzal áltatja a nézőt, hogy minden szenvedés megéri, ha végül siker koronázza.
És helyette meghagyja nekünk a „Judit, hogy érzed magad attól, hogy egy kísérlet alanya voltál?” kérdésre adott kínos, fájdalmasan felszakadó kacagását tanulságként.
A sakk királynője (Queen of Chess), 2026. Rendezte: Rory Kennedy. Írta: Mark Bailey, Keven McAlester. Forgalmazza: Netflix.
A sakk királynője a Magyar Filmadatbázison.
