Bordás Róbert, magyar filmdíjas és Kovács László–Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díjas operatőr, dokumentumfilm-készítő, korábban a TASZ, jelenleg az aHang munkatársa, 2025 őszén indította el barátaival Versflix nevű oldalát, amelyre saját készítésű, immár fesztiválnyertes filmjeiket töltik fel. A versfilm Magyarországon kevésbé ismert műfajáról és az alkotói folyamatokról Szabó Kata beszélgetett vele.
KULTer.hu: Mi motivált titeket arra, hogy versfilmeket készítsetek?
Ez az ötlet nekem onnan jött, hogy Bogdán Árpi filmrendező barátom körülbelül tizenöt évvel ezelőtt mutatott nekem egy versfilmet, amit ő rendezett, és Győri Márk barátom is dolgozott benne. Ez egy József Attiláról szóló versfilm volt, amit valamikor a kétezres évek elején bemutattak a Stúdió K-ban egy József Attila-esten. Árpi ezzel kezdte a pályafutását – annak a filmnek nagyon nagy sikere volt.
Nekem nagyon megtetszett ez a téma, a műfaj, és akkor elkezdtünk együtt is versfilmeket csinálni, főleg Petri György verseiből.
Később jött be Horváth Kristóf (ismertebb nevén Színész Bob – Sz. K.) a képbe. Mentünk vidékre kocsival, ő több helyen ma is rendhagyó irodalomórákat tart, én meg forgattam ezeken az órákon. Egyik utazásunkkor Kristóf elkezdett a kocsiban mondani egy verset. Kérdeztem, hogy ez mi, meg honnan van, és akkor már kezdtem vizionálni is, hogy milyen jó lenne, ha ezt így meg úgy mondaná el, és közben ez meg az lenne a képen. Akkor ebben elkezdtünk egymásra találni, és egyre többet agyalni a versfilmeken. Aztán meg
akármelyik barátomnak szóltam, hangmérnöknek vagy jelmezesnek, filmeken dolgozó embereknek, ők egyből ott voltak mellettünk.
Aki még nagyon sokat segített, az Hajdú Gergő barátom. Ő több versfilmemnek mind az anyagi, mind a szellemi támogatója, már az elejétől fogva egészen a mai napig. A fesztiválok nevezési díjainál is segít, és producere volt az egyik legfontosabb versfilmünknek, Weöres XX. századi freskójának. Amúgy magukat a forgatásokat mindenki teljesen a szabadidejében, hobbiból csinálta, nem kaptunk rá máshonnan anyagi támogatást.
KULTer.hu: Külföldi vagy más itthoni példákat nem is láttatok? Számomra, ha vers és film, Latinovits Zoltán vagy Darvas Iván szavalatai ugranak be, ahogy egy asztal mögött ülve vagy egyhelyben állva szavalnak József Attilától vagy más nagy költőktől. Persze nagyszerűen, de egyoldalú, statikus kameraállással.
Én is csak így találkoztam ezzel. Ezek fontos és erős munkák voltak, de viszonylag egyoldalú formai hagyományt képviseltek.
Külföldön ezzel szemben a versfilmnek jóval korábban és sokkal gazdagabban alakult ki a hagyománya.
Már a ‘20-as években olyan impresszionista és avantgárd alkotók, mint Germaine Dulac, Louis Delluc, Man Ray vagy Hans Richter a mozgókép lírai, nem pedig narratív lehetőségeit kutatták. Később, a ‘60-as évek közepétől az úgynevezett beatköltők, többek között Lawrence Ferlinghetti, Allen Ginsberg és Herman Berlandt folytatták ezt a kísérletező vonalat. Az, hogy milyen hatások értek minket, pontosan megmutatja azt is, hogy mennyire el voltunk zárva a szocializmusban. Rengeteg olyan dolog, ami külföldön már régóta áramlik, hozzánk még most sem ért be olyan szinten, mint ahogy valójában létezik. Sokkal előrébb járnak, mint mi.
Angliában például külön versfilmekkel foglalkozó tévécsatorna is volt a ’60-as, ’70-es években.
Teljesen másképp nézhették otthon a tévét. Egyébként a kétezres évek elején itthon is volt egy vagy két versfilmfesztivál, ami kifejezetten ezzel a műfajjal foglalkozott, de ez néhány próbálkozás után elhalt.
KULTer.hu: Áttérve a fesztiválokra, hol és milyen fesztiválokon jártatok, és mik az onnan hozott tapasztalataitok?
Az első filmfesztivál, amire beválogatták a XX. századi freskót, egy versenyfesztivál volt Athénban, oda ki is mentünk Kristóffal meg Gergővel. Nagyon csodálkoztunk, hogy bekerültünk egy ilyen döntőbe, mivel
külföldön főleg olyan versfilmeket gyártanak, amik úgy néznek ki, mint egy reklámfilm.
Olyan gyönyörű a látványvilág, hogy el se hiszed, iszonyat sokat adnak a technikára, de szövegben sehol sincsenek. Nagyon egyszerűek a szövegeik, olyanok, mint a pofon, bárki megérti. Merthogy ez kell az embereknek, vizuálisan olyan, hogy lehidalsz. Ezért sem értettük, hogyan kerültünk oda, mert
a XX. századi freskó például egy olyan erős és többszörösen összetett szöveg, hogy igazából fel se foghatják a külföldiek,
le se lehet megfelelően fordítani, alig érthetik a szöveget. A másik meg az, hogy ők olyan nagy stábokkal dolgoznak, hogy két percen át megy a stáblista, mi meg ketten-hárman csináltuk. Később Angliában is bekerültünk egy kísérleti filmes underground fesztiválra, azt meg is nyertük az Utópia kategóriában. Most meg Mexikóba készülünk egy komolyabb versenyre, szintén ebben a kategóriában, de jártunk ezzel a filmmel már Torontóban és Berlinben is.
KULTer.hu: A XX. századi freskóval?
Igen. Ehhez a filmhez persze meg kellett keresnünk Weöres jogörököseit. Az ügyvédjükön keresztül beszélhettünk velük, és ők végül olyan jófejek voltak, hogy miután megnézték a filmünket, hagyták, hogy ingyen és bérmentve vetíthessük bárhol. Az is szép, hogy
Kristóf húsz éve tudja ezt a verset, és húsz éve készült rá, hogy előadja valahol.
Egyszer elszavalta nekem a kocsiban, én meg elkezdtem mondani, hogy Kristóf, ezt úgy kell elmondani, hogy közben három gyereket húzol fel egy hegyen. Később lementünk vidékre, Tomorra, mert már tudtam, hogy ott kikkel fogjuk megcsinálni. Akik egyébként iskolában voltak délután, így akkor tudtunk belekezdeni a forgatásba, amikor ott már végeztek. Akkor lehet, hogy ránk esteledik, mondtuk. Igen, de ennek így kellett történnie, hogy közben lement a nap.
A véletlenek találkozása ugyanúgy hozzátartozik a dokumentumfilmkészítéshez.
Plusz a csillagok állása. A csillagok összeérése. Hülyeségnek hangzik, de tényleg így van.
KULTer.hu: Ezért nem is készültök sokat egy forgatásra?
Valamit rögtön ki tudunk találni, valamikor egyből megszületik az ötlet, de volt olyan is, például Petőfi Az őrült című versénél, hogy részletesebben kezdtünk el gondolkodni rajta, hogy mit és hogyan lehetne kezdeni vele. Az is benne volt Kristóf fejében már régóta, és mondtam neki, hogy akkor próbáljuk el. Ki is mentünk este a Rákóczi térre, elkezdtünk próbálni, Kristóf mondta a verset, és közben kitaláltuk, hogy honnan hova menjen, mettől meddig, amikor ezt és ezt a részt mondja, akkor pontosan hol kell lennie. Szépen megcsináltuk az esti felvételeket, aztán egy másik időpontban jött Érsek Lajos hangmérnök barátom. Ő újra lekövette az egészet nappal, de ugye a mozgásokat mi már egy héttel előtte elpróbáltuk. Viszont a véletlen azt akarta, hogy
addigra már képződött a tér egyik oldalán egy kisebb tónak tűnő pocsolya is, így Kristóf mintha vízen járt volna a film végén.
Emellett sokszor van például az, hogy valakinek eszébe jut valami, hogy ezt így vagy úgy, mondjuk Salföldön képzelte el, de oda nem tudunk elmenni, és akkor jön, hogy találkozzunk inkább kettőkor a Jászain, végül elkezdünk forgatni, és mondom, jó, de akkor menjünk bele a naplementébe. Akkor Geltz Péter sétál bele az őszi naplementébe, és közben egyáltalán nem úgy mondja a szöveget, ahogy én azt elképzeltem, hanem rövidebbre zárja, olyan Geltz Péteresen.
Már ő is változtatott a hozzáállásával valamit, ezzel neki is van rendezői szerepe, ami egyébként dokumentarista és nem játékfilmes elem.
Ezt vagy leköveted és elfogadod, vagy nem. És igen, persze, lehetne harcolni, hogy akkor ki rendez és ki nem.
KULTer.hu: Nagyon lelkes és összeszokott társaságnak tűntök.
Azt, hogy milyen kapcsolataim vannak, és kik azok, akik segítenek, nagyban befolyásolja az, hogy cigány vagyok.
Emellett nagyon sok tevékenységem a civil- és jogvédő munkákhoz kötődik, ott is folyamatosan a kisebbséggel találkozom.
A barátaim, akik elmondják a verseket, ők is nagyrészt cigányok, egy elsodort és elnyomott népcsoporthoz tartoznak, miközben rendkívül tehetségesek. Ezzel összefüggésben az is fontos például, hogy a szabadságról, meg más nehéz témákról van szó ezekben a versekben, olyan emberekről, akik, valljuk be, szintén elesettek voltak a maguk nemében. Nem véletlenül állnak közel hozzájuk pont ezek a versek, nem véletlenül vannak a fejükben. Amikor megkérdezem egy barátomat, hogy tud-e valamilyen verset, szinte biztosan egy Villont vagy egy Petőfit fog mondani. Petőfi, Villon és Weöres lázadó költők voltak, a verseikben ott a hatalommal szembeni düh, a képmutatás elutasítása. Ugyanezt az indulatot és igazságérzetet látom azoknál is, akikkel dolgozom. Ők a saját életükön keresztül fogalmaznak meg kritikát a világról.
A rendszerkritika számomra sem elméleti kérdés, hanem megélt tapasztalat.
Egész életemben az elnyomottak mellé álltam, ezt a szemléletet otthonról hozom, édesanyám és nagypapám munkásságából. A versfilm számomra eszköz arra, hogy ezeket az erőket felszínre hozzam, és többszáz éves szövegeket a jelenbe ültessek át. Mert ami ezekben a versekben megszólal, sajnos ma is ugyanúgy érvényes.
KULTer.hu: Van valamilyen sajátos alkotói módszered, amit kiemelnél?
Talán az fog meg engem, hogy szeretek beleforgatni, mielőtt maga a versmondás elindul. Ez akármilyen helyzetet jelenthet. Tehát, ha a versmondó éppen otthon van az anyukájával, vagy beszélget a tesójával, és közben az anyukája főz, én abba biztos, hogy bele fogok forgatni. Őneki fogalma sincs egyébként arról, hogy én mit csinálok. Sőt, hogy pontosítsam,
nekem ott kezdődik el a vers, amikor találkozunk, és elkezdem bekapcsolni a kamerát,
mivel szerintem már ott elkezdődik, amit ő majd el fog mondani. Lehet, hogy egy órával később fogja csak elmondani a verset, de nekem az már egy órával azelőtt elkezdődik. Nem akarok hangzatos dolgokat mondani, hogy ilyen meg olyan technikával dolgozom, az tökmindegy. Azzal dolgozom, amit észreveszek.
Próbálom megfigyelni a környezetében azt az embert, hogy mielőtt vagy miután elmondja a verset, hogyan viselkedik.
Sőt, nekem tulajdonképpen sokszor többet is adnak azok a dolgok, amik előtte vagy utána történnek.
KULTer.hu: Általában te választod ki a forgatási helyszínt?
Van ilyen is, meg olyan is. Van, hogy előre meglátok egy helyszínt, hogy azzal majd nagyon jó lesz, tudom, hogy működni fog. Ez is ilyen dokumentumfilmes dolog, hogy sokszor olyan dolgok kerülnek előtérbe, amiket az élet hoz. Ez egyúttal játékfilmmé is teszi a végső anyagot. Tehát,
ha észreveszem azt a részletet, ami a játékfilmes elem, úgy mutatom meg, mintha játékfilm lenne a dokumentumfilm.
Ezt most nehéz szóban összeraknom, de valahogy bennem így áll össze. A játékfilmes elembe belekapaszkodom, és azt mutatom meg. Valamire rámész, mert érzed, hogy pontosan az kell.
Az intuíció nagyon-nagyon fontos ebben a műfajban, ezért is szeretem annyira.
Ha látod benne azt, hogy azzal a részlettel működni fog, és ide az kell, akkor tényleg működni fog.
KULTer.hu: A versmondás maga is fikciót hoz létre.
Igen. Ha odamész valakihez és megkéred, hogy mondjon el egy verset, akkor az fikció lesz. Például te elkezdesz beszélgetni a birkákról, vagy elkezdesz mondani egy verset a birkákról, akkor itt lehet egy olyan teret csinálni, mintha ez egy nyáj lenne. Tehát fel lehet úgy dolgozni képileg, hogy abba azt a verset bele tudod vonni. Össze lehet mosni. Egyébként
pont ez a versfilm, hogy a kimondott szóból, a kép és a hang összetétele segítségével egy teljesen különálló világ jön létre.
Ami nekem még nagyon fontos ezekben a filmekben, hogy vagy az atmoszféra, vagy a zene kitüntetett szerepben legyen. A legtöbb versfilmemnél Bujdosó János barátom, valamint a bátyám, Bordás Péter zenéit használom, ők tudnak inspirálni.
Szerintem nagyon fontos egy versfilmnél, hogy az ember milyen zenét rak alá vagy mellé.
Én mostanában afelé kezdem terelni a dolgokat, hogy a zenének ugyanakkora szerepe legyen benne, mint a versnek. Ez foglalkoztat most, ezzel próbálok kísérletezni.
Borítófotó: Bordás Róbert
