A montréali Godspeed You! Black Emperor nyolc zenészből és egy vetítőgépkezelőből álló kollektívája két év után visszatért Budapestre, hogy a Dürer Kert nagytermében ismét egy teltházas koncert közepette zendítse fel ikonikussá vált, apokaliptikus hangzásvilágát és több szempontból is rendhagyó performanszát. A GY!BE katartikus élményét a Swansból ismert Kristof Hahn szólóelőadása készítette elő a közönségnek.
A kapunyitást követő percektől fogva telik meg az érdeklődő közönséggel a Dürer Kert nagyterme, és a kezdésig szinte teljesen meg is tölti az embertömeg a teret. Pedig most még nem a headliner zenekar fog a színpadra lépni. A fények elhalványulnak, és a magányos hangszerekkel díszített, sötétkék félhomályban
egy őszülő férfi görnyed egyedül szokatlan hangszere fölé. Kristof Hahn,
akit a Swans experimentális rockzenekarból ismerhetünk, elhozta magával lap steel gitárját, hogy szóló játékával zengesse be ezt a még csendes teret. A lap steel gitár leginkább egy elfektetett elektromos gitárhoz hasonlít, amelyhez felépítéséből adódóan mint zongorához ül le a zenész, és főleg a citerára jellemző módon szólaltatja meg.
Ady Endre A fekete zongora című verséhez kapcsolódik egy aforizma, miszerint a halált tematizáló vers eredetileg fekete hegedűről szólt. A költő azonban végül a zongora szimbóluma mellett döntött, amelynek mélyebb hangja, koporsóra emlékeztető mérete erősítette a versbéli párhuzamot, de számomra a legérdekesebb meglátása ez volt: a hegedűt az ember a kezébe veszi és hordozza, irányítja, a zongora viszont megköveteli, hogy az ember odaüljön hozzá, fölé görnyedjen, és bár játszani lehet rajta, de rendelkezni felette nem. Más a viszony hangszer és zenész között. Ez a fő különbség a hagyományos gitár és a lap steel gitár között is látványosan felfedezhető volt Kristof Hahn színpadi jelenlétében.
Mindemellett kísérteties gitárjátéka mély és melankolikus énekhangjával vált teljessé.
Az elnyújtott, ambiens textúrákkal és hosszúra nyújtott drone hangzással telített játéka nagyszabású és elvont atmoszférát teremtett. Ám rekedtes, klasszikus blues és folk éneket idéző melankolikus hangja mégis egy bensőséges, sőt szinte családias légkört hozott létre közte és a majdnem teltházas közönség közt. Feszültséggel teli izgalom kerekedett minden zeneszám közben, ahogy a közel ezerfős hallgatóság csendes figyelemmel és mozdulatlansággal követte a szólista játékát. Ő pedig a leghátborzongatóbb kiállások és mélybetaszító ritmusok után is a legszimpatikusabb szerénységgel köszönte meg a figyelmünket.
A tucatnyi hangszerrel megpakolt, emberi jelenléttől mentes színpad látványa mintha egy elhagyatott indusztriális telep diorámáját tárná elénk. A telep elsötétedik, ritmustalan pengetések és gyenge dobok disszonáns drone zenéje kúszik egyre hangosabb textúrák formájában a színpadra. Több mint öt perc is eltelik ebben a bizonytalan sötétségben, mire valami kivehető alakzat jelenik meg a színpadon. A hangok e nehezen értelmezhető viharában négy 16 mm-es analóg vetítőgép lép működésbe, amelyek a terem közepén, a közönség soraiban felállítva, élőben vetítik vászonra az apokalipszis első filmkockáit. Egy kézzel írott HOPE felirat statikus tánca a vetítővásznon.
Színpadon a Godspeed You! Black Emperor.
Ritka élmény megtapasztalni, amikor vetítőgépek kattogásának és filmtekercsek csörgésének hangjai jelentik egy koncert kezdetét az összemosódó hangszerek disszonanciájában. A GY!BE kollektívájában azonban a vetítőgép és a gépész is a zenekar része. Az instrumentális post-rock zenekar gitárt, hegedűt, dupla dobot, nagybőgőt és más hangszereket felvonultató, monumentális szólamai saját készítésű analóg filmfelvételek vetítésével egészülnek ki. Ezek a zeneszámokhoz hasonló nagy műgonddal és jelentőségteljes koncepcióval összeállítva válnak a koncert fő vizuális elemévé. Nyolc perc is eltelik az ambiens bevezetőből, mire felcsendül a koncert első, SUN IS A HOLE SUN IS VAPORS című tételének baljós gitár- és hegedűjátéka. Most jut csak eszünkbe, hogy feltűnés nélkül vonultak a zenekar tagjai a színpadra, és bármilyen verbális vagy nonverbális gesztust mellőzve foglalták el helyüket hangszerük mellett.
A koncert gerincét legutóbbi, 2024-ben megjelent NO TITLE AS OF 13 FEBRUARY 2024 28,340 DEAD című lemezük alkotta, amelynek hat tételes anyaga egyetlen kivétellel teljes egészében elhangzott. A cím a gázai háború alatt 2023 októbere és 2024 februárja közötti izraeli támadások következtében elhunyt palesztinok számára utal. A lemez kimondottan a gázai háború eseményeire reflektál a háború tematizálása és a zenekartól megszokott háborúellenes magatartás kiemelésének révén. Nem meglepő lépés ez a nyíltan anarchista, politikai elitet és autoritást erősen kritizáló és támadó zenekartól. Bár instrumentális zenét játszanak,
címválasztásaik és albummegjelenéseket kísérő kommentárjaik szinte erőteljes kiáltványokká és rebellis kiáltásokká válnak.
A zenekar ereje talán éppen abban rejlik, hogy hangzásviláguk egyszerre képes katartikus, tényleg reményteli magasságokat megütni, miközben folyamatosan disszonáns pezsgéssel és melankolikus ellentmondásokkal díszíti is azt. Ezzel egy valóban komplex és érzelmileg szélsőséges kompozíciósorozatot hoznak létre. Mintha a komolyzene szimfonikus hagyományait a 21. század apokaliptikus érzésvilágával radikalizálták volna. És végül elektromos hangszerekkel viszik színre a pusztulás és a remény kettőségének háttérzenéjeként. Hasonló érzésvilágot jelenítenek meg a pörgő képkockák archív felvételei. Kietlen tájak egy vonat ablakából nézve, indusztriális telepek kéményének felhői emelkednek a magasba. Pánikoló embertömeg tolong, irányítását vesztett repülőgép végtelen zuhanása mosódik össze absztrakt, montázsszerű képekkel, mindezt fekete-fehérben, színpadi fények nélkül.
Túl a NO TITLE tételek java részén, a RAINDROPS CAST IN LEAD katartikus lezárásával érezhető, hogy lezárult a koncert első etapja is. A They Don’t Sleep Anymore On The Beach átvezetője után, amelyben először hallunk emberi hangot az este során, felcsendülnek a Monheim nyugodt kezdőakkordjai.
A képi világ is megváltozik: most kopasz fák és ágak sziluettjei borítják be a színpadot lassú és nyugodt montázsvideók formájában.
A melankolikus disszonancia most ölt igazán domináns szerepet. Felbukkannak városképek madártávlatból, a tenger vizének hullámzása, sőt az egyszerű fehér fényben a zenekar tagjainak arca is sokszor láthatóvá válik. A Monheim kezdeti nyugalma tíz perc alatt végül fülsiketítő sikításba torkollik, azt hihetnénk, már a gitárosok is hegedűvonót fogtak, azzal kínozzák a húrokat. Ráadásul nem egy, hanem két dobszett és két dobos játéka zúdítja egyszerre a nyakunkba a hegyomlás-ritmusokat.
Ekkor következett a koncert számomra legváratlanabb mozzanata. A PALE SPECTATOR TAKES PHOTOGRAPHS baljós dobszólamai közepette a jól ismert fekete-fehér montázsvideó helyett most egy perceken keresztül kifeszített, színes kép vált előttünk láthatóvá. Vörösen lángoló, felégetett talaj, pokoli ködben és füstben pöfékelő kémények és kegyetlen erdőtűz képei borították vörösbe a Dürer Kert nagytermét.
Az, aki gyakori látogatója GY!BE koncerteknek, átérezhette, milyen jelentőségteljes és megrendítő fejlemény ez.
Az elmosódó, monokróm montázsok helyett szemünk elé tárják a hamisítatlan valóságot, a lángokban álló természetet és civilizációt. Mindazt, amit magunkkal teszünk. Az intenzív látvány új szintet és értelmet nyert, amikor a gépész egyszer csak elkezdte felégetni ezeket a filmtekercseket, és a szemünk láttára nyíltak felperzselt lyukak a filmkockákon, megsemmisítve azokat.
A koncert újabb csúcsát számomra a nem sokkal ezt követő Bosses Hang-trilógia jelentette, amely a 2017-es Luciferian Towers című album egyetlen reprezentánsaként repített el minket valóban pokoli magasságokba. A zenekar egyik legtöbbet játszott tételeként nemcsak a rajongók, de talán a zenekar szemében is egy fontos állomásnak számít minimum a közelmúltbeli munkásságukat tekintve. A sokszor koncertről koncertre változó setlisteknek is szinte mindig egy biztos pontjaként jelenik meg ez a
disszonáns hegedűjátékból és perceken át tartó feszültségkeltésből kibontakozó, negyedórás opus.
A kezdetben nyugodt, majd szinte éteri lebegéssé építkező eufórikus hangzásvilág lassan egy mantrához hasonló, körkörös játékká szelídül. Majd óvatosan, hosszan elnyúló perceken át vértezi fel magát egyre sokszínűbb hangjaival. Mint egy spirál, forog körülöttünk a megannyi torzított húroshangszer, a dob textúráinak egyre összetettebb rétegeit felkarolva. A csúcsponton, a katartikus feloldozás pillanatában, ez a felgyülemlett erő végül kiszabadul, és a GY!BE munkásságának egyik legemlékezetesebb melódiájaként sújt le ránk, halandókra.
Örültem, hogy eljátszották a kedvenc számomat, mert a két évvel ezelőtti, 2024-es alkalommal nem szerepelt a repertoárban. Ám nem voltam felkészülve arra, ami ráadásul ez után következett. A Mladic című tételt, amelynek most felcsendültek nyitó hangjai, szintén első alkalommal hallhatta a magyar közönség. Ráadásul ekkor még én is gyanútlanul vártam, mi bontakozik majd ki ebből a törzsi ritmusokat és ősi erőket idéző kezdeti kavalkádból. (Egyáltalán nem ismertem eddig magát a számot sem.)
A pezsdítő, testes dobdinamikából és karneváli csilingelésekből egy elképesztően zúzós és vad riff-rengeteg bontakozott ki.
A korábbi ritmusok még gyorsabbá váltak, mintha vigyorgó ördögök és ragyogó angyalok táncolnának egymással önfeledten a világégés táncparkettjén. Ha mindez nem lenne elég, a dobok még kiemeltebb szerepet kaptak ebben az élő interpretációban. Valahol a tizedik perc környékén, a stúdiófelvételtől eltérően, egyszer csak elhallgatott a zenekar húros szegmense, és csak a két dobos lesújtó, perceken át tartó szólójátéka volt az, ami megállíthatatlanul dominálta a teret. Mint egy gleccser fékezhetetlen zuhataga, mennydörgés-szimfónia, játék a pusztulással.
Cáfolhatatlanná vált számomra, hogy bár Godspeed You! Black Emperor két évvel ezelőtti koncertje is remek volt, de számomra a jelen alkalommal igazán felülmúlta magát a zenekar ezzel a fenomenális zárószegmenssel. A Mladic végül húsz perc játékidő után kezd nyugvópontra érni, viszont a zene intenzitása még ekkor sem csillapodik. A zárótétel utolsó akkordjai lassan átalakulnak a hangszerek újabb disszonanciájába, és szemlátomást
a zenekar tagjai sorra teszik le és hagyják hátra továbbra is sikító hangszereiket és erősítőiket.
Percek telnek el így, egyre kevesebb ember a színpadon, a hátrahagyott hangszerek viszont még mindig süvítenek, összemosódnak és szinte kitapintható masszává állnak össze a gerjedés egyre durvább változataiban. Egyszer csak teljesen kiüresedik a színpad, ember sehol, már a vetítőgépek és a legtöbb hangfal is kikapcsolt, de ez a zajból felépített monstrum még mindig törhetetlenül áll. A közönség még a tizenötödik percnél is hajthatatlanul várja e szokatlan dekonstrukció konklúzióját. Végül a zenekar egyik tagja, a színpad félhomályában és a zaj disszonanciájában, odasétál az utolsó működésben maradt hangfal kapcsolójához is, és egy hangos kattanással kikapcsolja azt.
Godspeed You! Black Emperor, Kristof Hahn – Dürer Kert, Budapest, 2026. március 10.
Képek: Bands Through The Lens
