Meddig él egy ápoló?
Anya ma reggel azzal fogad, hogy megmérgeztem a gyógyszereit. Éreztem, hogy ez lesz, túl nagy volt a csend, hét órát egyhuzamban a diagnózis előtt aludtam utoljára. Ölni tudna a szemével, nekem te csak ne parancsolgass, üti ki a kezemből a nyugatókat, a tabletták végiggurulnak a konyhapadlón.
A sötétkék, norvégmintás kardigán van rajta, ebben volt akkor is, amikor először hoztam haza Csörszöt, szabadkozott is miatta, Eszterke, azért szólhattál volna. Apa még élt, éppen a tujákat metszette a kert végében, a teraszon ültünk, meleg április volt, emlékszem, hogy feszengett Csörsz, a kerti asztal alatt piszkálta a lábamat, pálinkával kínálták, de csak kávét kért, tényleg nem ihatok, köszönöm, még be kell ugranom az irodába. Apa azért valamennyire próbálta lazának mutatni magát, előtte már felkészítettem, de mégis, kislányom, milyen név az, hogy Csörsz, milyen eredetű? Anya megjelent egy tálca dióssal, kicsit túlsütöttem, több vaj kellett volna bele, ne haragudjatok, porlós lett. Akkor még a városi kórházban dolgozott, a keze száraz volt a fertőtlenítőszertől, láttam a repedéseket a kézfején, ahogy letette a süteményt az asztalra.
Ha délben sem veszi be, törd össze, és rakd bele a narancslébe, mondja Csörsz, hallom az autó búgását a háttérben, ki vagyok hangosítva, szerinted én erre nem gondoltam, de ezt csak egyszer tudom eljátszani, anyám nem hülye, hanem demens, emelem fel a hangom, pedig nem is akartam. Nem válaszol, kattog az index, kinézek az ablakon, a szembeszomszéd előtt fehér furgon áll, overallos fickó cipeli be a lapra szerelt gyerekágyat a kapun. Ne haragudj, csak félek, hogy újra kezdődik, töröm meg a csendet.
Két éve voltunk először pszichiáternél. Már előtte sem emlékezett rendesen a dolgokra, elfelejtette, hova tette a szemüvegét, összekeverte a születésnapokat, aztán egyszer az éjjeliszekrénybe pakolta el a joghurtokat. Marika néni, milyen évet írunk, kérdezte tőle másnap a főorvosnő a szakrendelőben. Egy bemérést kell végeznünk, a második emeleten, utána jöjjenek vissza, nyújtotta át a vizsgálatkérő lapot, kérem, betegünk szíves AKV vizsgálatát, iránydiagnózis: F03H0 Nem-meghatározott demencia. Akkor láttam leírva először. És te hiszel ezeknek, bolondok bazmeg, ordít a bátyám a telefonba, miközben a kórházi parkolóban próbáljuk megtalálni az autót, nyomom a nyitógombot, távolról jön a pittyenés, most leteszem, ezzel nem segítesz.
A paranoia tavaly nyáron kezdődött, hol a négymillióm? kérdezte anya, hova raktad a pénzemet, te ribanc, ordított velem, mielőtt hívtam a mentőket. Számítottam erre, az összes cikket elolvastam, és a háziorvos is mondta, hogy a legközelebbi hozzátartozókkal szemben szokott kialakulni hasonló téveszme. Mi nem észleltünk agitáltságot, nyugodt, együttműködő, csak nagyon tájékozatlan, befekszik más beteg ágyába, nem találja a mosdót, mondja egy hét kezelés után a pszichiáter, beállított antipszichotikum terápia mellett spontán nem említ paranoid tartalmakat, rákérdezésre, a bekerüléshez vezető meglopatásos doxazmák felsejlenek, áll a zárójelentésben. A pszichiáter kócos haja a szemébe lóg, most folytatnom kellene a vizitet, a gyógyszereket feltöltöttük a felhőbe, van még kérdésük? A pattanást nézem az orrán, nem jut eszembe semmi. A kocsiban anya nyugodt, a zöld kombájnokat nézi a domboldalakon. A bátyám otthon vár minket, hármasban vacsorázunk, a mirelit pizzára reszelek még trappistát, bedugom a sütőbe, ők a teraszon ülnek, a bátyám hangosan olvassa fel a Polcz Alaine-könyvet, amit még a kórházi kollegák adtak anyának búcsúajándékként. A sajt olvadt, a paradicsomszósz forró, sokáig kell fújni.
Most már tudom, hogy Gyuri bácsi, a szomszéd is demens volt. Tízéves lehettem, amikor észrevettem, hogy egy szál alsógatyában dobálja át a felhasogatott tűzifát a homokozónkba a kerítésen keresztül, Rozika néni a teraszon állt és üvöltött. Ha ilyen leszek, lőjetek le, mondta apa, miután hívta a 112-t. Van, aki Chemotoxot fúj a szájába, fejszével kergeti a szomszédot, rendőrséggel kell kerestetni, úgy eltéved, a Facebook-csoportok tele vannak ezekkel, álmatlan éjszakák után olvasok ilyesmiket. Azért vannak tisztább pillanatai is, olyankor azt hiszi magáról, hogy még mindig ápoló, rólam meg azt gondolja, hogy a kollegája vagyok, egyébként valószínűleg a barátnőjének tart, és néha, az igazán tiszta pillanatokban még meg is ismer.
Mindig sokat dolgozott, tizenkétórás műszakok, később, mikor házhoz járt a betegekhez, még hosszabbak, apa infarktusa után pedig nem volt megállás. Emiatt lett beteg, doktornő? kérdezem az orvost még az elején, de ő azt mondja, hogy ez ennél bonyolultabb, többtényezős kérdés, ivott, dohányzott, magas volt a koleszterinje, mozgott eleget, volt a családban már demencia? de egyik sem volt jellemző rá, erre csóválja a fejét, úgy is előfordul, sajnos.
Általában este kezdődik az őrület, szétdobálja a ruhákat, próbál kijutni a házból, anya, ne rángasd az ajtót, nem megyünk sehova, éjszaka van, próbálom csitítani, lefejtem az ujjait a kilincsről, görcsösen fogja, nehezen bírok vele. Karácsonykor két fekete kalapos embert lát a ruhásszekrényben, és te beadod neki ezt a szart, nem ettől van rosszabbul? csapkod a bátyám, miközben próbálom belekönyörögni a gyógyszert anyába, nem tudnál egy kicsit segíteni inkább, sziszegem, de ő kirohan a szobából. Csörsz csak délre ér ide, a konyhapultra teszi az éthordókat, remélem, finom lesz, filézett, vegyeshalból, mellém ül, szemben anya és a bátyám, csendben kanalazzuk a halászlevet, egy karácsonyi playlist szól halkan, jingle bells swing and jingle bells ring, eszembe jut, hogy a gyufatészta a hűtőben maradt.
Csak a pelenkajavaslat miatt telefonálok, doktor úr, kisebb méretet tetszett felírni, hadarom gyorsan, hallom a sóhajtást a vonal másik végén, Marika, kissebbet írtunk fel. Látom magam előtt a rendelőt, a falakon drogmegelőzésről szóló plakátok, hangosan búg a monitor, kényelmetlen a szék, ahova én szoktam leülni anya mellé. Az orvos az íróasztalánál görnyed, ráncolja a homlokát a szemüveg mögött, ha nem bír vele, emelje meg a Tiapridalt, nyugodtan adjon neki két tablettát délben és este is, ha rosszabb lesz, hívja a mentőket, mondja.
Anya mintha megfogadta volna az orvos tanácsát, az ebédhez már beveszi a gyógyszereket. Szürcsöli a paradicsomlevest, a tésztákat a tányér szélén kupacba gyűjti, leeszi magát, átöltözünk. Pittyen a telefonom, Csörsz küldi a képeket a kanapéról, így fotón tetszik, de szeretném élőben is látni, ha már a közös lakásunkba lesz, írnám legszívesebben, de csak a mondat elejét pötyögöm be. Akkor megrendelem, hat hét a kiszállítás, jön a válasz, nézegetem még a képeket egy darabig, de ez a bézs tényleg jó lesz, passzolni fog a szekrénysorhoz.
Anyukám sütött túrós pitét, kérsz? kérdezi anya váratlanul. Felnézek a telefonból, egyre többet emlegeti a szüleit. Anyával és apával, vágja rá határozottan, amikor az orvos kérdezi, hogy kivel él együtt, velük már nem valószínű, hány éves is tetszik lenni?
Ebéd után felhívom a közeli szociális otthon vezetőjét, a várólista másfél-két év alsó hangon, nézzen körbe máshol is, de minden be van telve, csúnya, hogy ezt mondom, sajnos kihalásos alapon megy a dolog. Anya a nappaliban ücsörög, elővettem neki a fényképalbumot az esküvőjükről, azt lapozgatja hosszasan, aztán elszundít.
Pelenkacsere előtt erőt kell gyűjtenem, ehhez nem lehet hozzászokni, a szag, a szín, az állag, határsértés, kiszolgáltatottság. És ő ezt csinálta egész életében. Megengedem a csapot, beledugom az ujjam, fürdősót teszek a vízbe, az almás a kedvence. Beleül a kádba, bekapcsolom a rádiót, valami buta mese megy, áttekerem a Bartókra, a Bach-fúgára felragyog az arca, széles mozdulatokkal vezényel, csupa víz a padló. Szivaccsal lemosom a hátát, a kidudorodó anyajegyeket óvatosabban, a haját is megmosom, hátradöntöm a fejét, bemasszírozom a sampont, milyen szép volt ez a pékség, mondja, és tudom, hogy ezt köszönetnek szánta.
Másfél-két év, alsó hangon, visszhangzik a fülemben a férfi hangja, leülök a kád szélére. Harmincöt leszek. A gépben egyre gyorsabban pörög a habzó ruhakupac. Anya a kanapén ül, a tévé fénye villog az arcán. Visszamegyek a fürdőszobába, kinyitom a tükrös szekrényt, a gyógyszerek szép rendben sorakoznak a polcon, beveszek három szem 0,25-ös Frontint.
Csörszöt hívom, sokára veszi fel. Megint ezzel jössz, Eszter, anyukáddal sem bírunk, komolyan, muszáj ezt most megbeszélni, emeli fel a hangját, és én már belefáradtam ebbe, annyira belefáradtam. Kinyomom a telefont, átmegyek a szomszéd szobába. A tévét nézi, a Sztrogoff Mihály megy a Dunán. Leülök mellé, átkarolom, érzem a fürdősó almás illatát a bőrén. A köpenye puha és bolyhos. Meglepetten néz rám, kislányom, hoznál egy pohár vizet, kérlek? Persze, anyu, mondom.
Borító: Unsplash
