Jónás Péter képeit szemlélve egy francia tájépítész, Gilles Clément jutott az eszembe, aki úgy érzem, hasonlóképpen gondolkodik, amikor kerteket tervez.
Clément 1991-es könyve alapjaiban változtatta meg a modern tájépítészetet, mivel a megtervezett kertekkel szemben a folyamatot és a biológiai kutatást helyezte előtérbe. Számára az a fontos, hogy a kertész – ahogy magát nevezi – ne az ökoszisztéma ellen, hanem azzal összhangban dolgozzon, hogy a természetes és a mesterséges kézen fogva együtt járjon. Hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze Jónás Péter munkáinak egy híres tájépítész filozófiájához? Ezt próbálom felvázolni.
A XX. századi művészet nagy vívmánya, hogy a festészet, a festők emberszámba kezdték venni a hordozót,
vagyis közvetlen a vászonra, alapozás nélkül kezdtek el dolgozni, sokszor fedetlenül is hagytak részeket, hadd érvényesüljön a vászon textúrájának szépsége, nyersvásznak esetében a rusztikus volta. Ha azt mondjuk grafika, leginkább valami papír alapra készült ábrázolásra gondolunk. Egyes grafikusok csavartak ezen egyet, elkezdtek mindenféle anyagokra rajzolni, nyomtatni, fel is adták a leckét a grafikai seregszemlék zsűritagjainak. Jónás Péter az ő nyomdokaikban halad, amikor a rétegelt lemezt használja hordozónak, de úgy, hogy annak mintázatát, rajzolatát beépíti kompozícióiba, az anyaggal összhangban akar maradni, ahogy Clément.
De mi is az a rétegelt lemez? A rétegelt lemez készülésekor a rönk „kiterítése”, vagyis a rönk lehámozása miatt dinamikus, olykor torzult erezet, csomók jönnek létre, amelyek a természetes fa belső szerkezetét mutatják meg. A rétegelt lemez erezete ezért egy ismerős textúrát mutat, egyszerre idézi meg a természetes és a mesterséges környezetet. Felülete dinamikus: minden egyes réteg erezete torzul, miután a hengeres törzsről lehántódik a falemez. A felületen megjelenő csomók pöttyei az anyag eredetére is visszautalnak. Jónás Péter 2025-ben részt vett a Péter Ágnes szobrászművész által 2006 óta évente megrendezett természetművészeti alkotótáborban a Velencei-tónál. Péter itt elkerített egy kör alakú, kb. 4 méter átmérőjű területet, uszadékfákat gyűjtött, azokból épített egy kis kerítést, amelynek cölöpjeit zsineggel kötötte össze. Valójában
idézőjelbe tette a természet egy körszeletét, a tájidézet egyszerre volt természetes és mesterséges.
A körön belül meghagyta az ott élő és elszaporodott disznóparéjt, amely nem egy gyom, ahogy sokan hiszik, hanem egy igen tápláló, ehető növény. Nemcsak azért említem Péter természetművészeti munkáját, mert a kiállított alkotások között van néhány, amely ebből forrásozott, hanem azért is, mert ebben tisztán megmutatkozik az a gondolkodásmód, mely szerint a művész a dolgokhoz nyúl, ahogy alkot.
A kör alakú tájidézet finom lenyomatokban jelenik meg, a bükkfából készült lemezeken. A bükk lemez kemény, sötétebb árnyalatú, mint a másik, Péter által kedvelt és gyakran használt faalap, a világosabb, puhább nyírfalemez. A művész számára a rétegelt lemez egy alkotótárs, munkáiban a természet adta rajzolatokat hol felerősíti, hol inkább semlegesíti. A bükk lemez gyakran tele van szétszóródott kis göcsörtökkel, ágnyomokkal, ezek vagy beépülnek a kompozíciókba vagy véletlenszerűen itt-ott felbukkannak. A kedvelt motívum, a körkert egy kis sziget.
Kerítés határolja el a kertet az azon túli világtól, de a kert ad értelmet a kerítésnek.
A körkert egyes képeken mozgásba kezd, áttöri a képhatárt, finoman kicsúszik, hogy a másik képen lassan beússzon. A kerítés vonala hol szögletes, papírmetszetből nyomtatott, hol egy zsineg közvetlen lenyomata. Felsorolni sem egyszerű, hogy hányféle eljárást alkalmaz a művész a munkáin: linómetszet, monotípia, litográfia, fametszet, műanyagmetszet, papírmetszet, vésés, festés.
Péter olyan rafináltan keveri a grafikai eljárásokat, hogy nem igazán tudjuk megnevezni a mű technikáját, multimediális grafika, olykor egyszerre dúc és nyomat. Valóságos kaland a szemnek a képek felületén svenkelgetni. Ha a régebbi munkákra is visszatekintünk, azt állapíthatjuk meg, hogy a művésznek valami misztikus kapcsolata van a fával, a fából készült tárgyakkal, mivel a kiválasztott vagy véletlenszerűen megtalált motívumai gyakran fából készültek: asztal, raklap, stég, kerítés, cölöp. Ebben talán az is közrejátszik, hogy a fának,
a fatárgyaknak múltjuk van, az erezet, a mintázat őrzi az egykor élő fa emlékeit, múltjának lenyomatát.
Péter tárgyválasztása, hogy milyen motívumra, milyen látványelemre figyel fel, nagyon sajátos. Sokfelé szokott dolgozni, számos művésztelepen (Szolnok, Szigetvár, Győr, Szeged) megfordult már, és ezeken a helyszíneken úgy tud kiemelni egy – mások számára közömbösnek tűnő – tárgyat, hogy az a tárgy, amikor főszereplője lesz letisztult kompozícióinak, megszerkesztett ábrázolásainak, egyszerre eleganciát és méltóságot sugároz.
Maurice Merleau-Ponty A szem és a szellem című esszéjében írja a következőket: „A festmény nem a világ egy darabja, nem egy tárgy a tárgyak között, hanem a látható világ belsővé válása és a test külsővé válása: egyfajta kiazmus, ahol a tekintet és a dolog egymásba fonódik.” A kiazmus áthelyezést, felcserélést, összefonódást is jelent, és ez a jelenség nagyon illik Péter műveire, hiszen
amikor a falemezzel dolgozik, akkor mindig nagyon sajátos módon fonódik össze a képzelete az anyaggal.
A látvány – a „dolog”, a belső kép – a „tekintet”, az anyag – a „külső” tiszta összhangba kerül.
A művész képein akár zárt kerteket vagy éppen megnyíló tereket, akár egy padot, egy stéget, egy raklapokból összetákolt ülőalkalmatosságot látunk, az az érzésünk, hogy
ezek a terek a csend és a meditáció terei.
Miután emberi alak nem zavarja meg ezt a nyugalmat, magunkénak érezhetjük, a képek arra ösztönzik a nézőt, hogy birtokba vegye a tereket.
Jónás Péter Táj-lenyomatok című kiállítása a budapesti Hegyvidék Galériában tekinthető meg május 28-ig.
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
A borítóképen Jónás Péter A sziget 2. (orosz nyír rétegelt lemez, pittkréta, ofszetfesték, 760×1225 mm, 2026) című képe látható.
