Címben a kérdés. A válasz kezdődhet például úgy, hogy valamit jó volna, 2024-ben ugyanis tizenhét pályakezdő költő mutatkozott be ebben a formátumban. Bár pontos statisztikát nem találok, úgy számolom, a magánkiadásokat nem ideértve Magyarországon évente nem jelenik meg ötvennél több bemutatkozó verseskötet, így egyáltalán nem jelentéktelen arányról beszélünk, amikor ezt a projektet vesszük számba.
Ráadásul az Erzsébetvárosi Önkormányzat projektje folytatólagos vállalás, hiszen 2025-ben is írtak ki pályázatot, ugyan ezúttal csak négy kötet kiadására. Úgy látszik tehát, hogy meghonosodni látszik ez a hazánkban sem előzménytelen műfaj (néhány évvel korábban a Hmm-füzetek jelentkezett két chapbookkal). Éppen ezért
sajnálatos, hogy jelentőségéhez képest mennyire láthatatlan maradt ez a kezdeményezés.
Tegyünk fel itt egy új kérdést: mi a probléma? A projekt egyik legnagyobb hiányossága az, hogy a chapbookok nem kerültek be sem a könyvpiaci, sem az irodalmi nyilvánosság megszokott áramlataiba. Nem volt világos, hol lehet hozzájuk jutni, nem volt egységes online felület, amely dokumentálta volna a sorozatot, és a kötetekről alig születtek kritikák, beszélgetések vagy bemutatók.
A pályakezdő szerzők teljesen magukra maradtak a terjesztéssel, 400 példányt kaptak saját részre, amelyet maguk terjeszthettek
kézről kézre adva – azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy meg is nehezítette a dolgukat ez a formátum, hiszen kereskedelmi forgalomba nem kerülhettek a példányok az önkormányzati tulajdonjogok miatt, ez pedig egy magánkiadásban megjelenő szerző pozíciójához képest is hátrány.
A kiadás gesztusa a pályára állítás helyett így inkább egyszeri támogatásként értelmezhető,
ami különösen azért sajnálatos, mert maga a chapbook mint forma kifejezetten alkalmas lenne az irodalmi pályakezdésre. A rövid terjedelem lehetőséget ad egy erős, koncentrált bemutatkozásra, nem kényszeríti a szerzőt egy teljes kötetnyi anyag összeállítására, és akár gyorsabban is reagálhatna egy-egy generációs helyzetre, tematikus vagy poétikai trendre.
Egy jól működő chapbook-sorozat akár párhuzamosan is követhetné a fiatal költészet alakulását, és rugalmasabb alternatívát kínálhatna
a hagyományos első kötet modelljéhez képest (egy első lírakötet kiadására nagy kiadóknál van, hogy három-öt évet is várni kell). Izgalmas lehetőségeket tartogató formátum, ehelyett viszont leginkább az történt, hogy tizenhét pályakezdő bemutatkozásáról gyakorlatilag lemaradtunk, és attól tartok, a KULTer.hu cikksorozata sem kellő kármentés.
A probléma még csak nem is ott kezdődik, hogy nem férünk kellően hozzájuk: hanem ott, hogy maga a kiadási politika sem következetes.
Az anyagok készültségi foka és súlya látványosan eltér, így nem világos, miként pozicionálják magukat ezek a kiadványok. Az erősebb daraboknál hol az az érzésem, hogy inkább egy hagyományos első kötet kontextusában működtek volna jól, nagyobb terjedelemben és alaposabb szerkesztői munkával, míg más füzetek inkább munkafázis-jellegűek, hang- és formakereső próbálkozásoknak hatnak. Mindezt azért írom, mert
egyáltalán nem egyértelmű az sem, hogyan lehet kritikailag viszonyulni ezekhez a füzetekhez,
legszívesebben csak a projektet övező anomáliákról írnék. A nem túl szerencsés kiadási döntések miatt nehéz egységes mércét alkalmazni: nem szívesen bírálok élesen olyan szerzőket, akik egy eleve szervezetlen projekt keretében jelentek meg, és részben ennek a struktúrának az elszenvedői. Ugyanakkor a füzetek között akadnak kifejezetten erős, készebb hatású kiadványok is, amelyek viszont lehetővé teszik a szigorúbb olvasást, és nem akarom, hogy ezek a kötetek ne legyenek komolyan vehetőek. Azt éreztem, hogy
már azon négy kötet esetében sem tudok egyetlen kritikai mércét érvényesíteni, amelyeket itt szemlézek,
miközben ahhoz, hogy differenciálni lehessen őket, ez mégiscsak szükséges. A KULTer.hu chapbookokat bemutató sorozatában előttem már Moklovsky Réka és Fejévári Katalin is írtak, én most ezt a sorozatot folytatva Kemény Zsófi és Fenyvesi Orsolya mentoráltjairól, Lukács Bence, Gerle Kiss Éva, Timár Benjámin és Sokacz Anita bemutatkozásairól számolok be röviden, kezdve Kemény mentoráltjaival.
Lukács Bence Mire valók a tengerek című chapbookjánál tovább tetőződött a miképp is olvassak-értékeljek chapbookot dilemmám. Azt érzem ugyanis, hogy bár felépítésében, szerkezetében, kompozíciójában benne van egy verseskötet ígérete,
kiforrottságában sokkal inkább perspektívákat jelölnek ki ezek a versek, hogy merre is gondolkodhat, indulhat egy költői pálya.
Az Apám és a romok nyitóvers kijelöl tematikus és hangulati csomópontokat is, több versnek témája az apához fűződő ambivalens viszony, a romokból építkezés mintha a kötet egy stratégiája lenne az elbeszélésre. Hogy aztán mivé válnak ezek a romok, mennyire szolgálnak stabil alapként, az versről versre változik. Ami a leginkább
zavarba ejt a szövegekkel kapcsolatban, ahogyan aláhúzza, explicitté teszi a szójátékokra, nyelvi humorra épülő gondolkodást.
Az első versben rögtön megjelenik ez: „hol feldühödve rugdossa az ősi köveket / kitart / végül is… / ő a lélekbúvár” (Apám és a romok). A szóviccek gyakoriak a kötetben: nem magukkal a szóviccekkel van problémám, hanem azzal, hogy ezeken a helyeken a nyelv sokszor kizárólag viccként érvényesül, nem a tartalommal együttműködésben, inkább azt gyengítve: „rá kéne szokni a cigire / (ez a rák énje)” (Felhő). Egyszerhasználatos nyelvi játéknak érződnek, amelyeket az előadói műfajok (slam poetry, stand-up) könnyebben elbírnak, mint a lírai gondolkodás.
Hasonlóképp éreztem azzal a hanyag-bátor nyelvezettel kapcsolatban, amely leginkább a lezserséget demonstrálja:
„Virágok nőnek a seggemből” (Felhő). Ezek az egyfunkciós alakzatok provokatívnak hatnak; a hanyagság itt poétikává válik, a versbeszélők pedig gyakran látványos módokon igazolják vissza a nyelvre való gondatlanságot. Erre lehet példa, amikor Mike Jagger a Hányszor lehet című versben Mikikém lesz, vagy az olyan vádbeszédszerű kijelentés, mint hogy: „A szavaid gyújtósnak se jók” (Kínnal száradt).
A mikroszintű nyelvi kivitelezést éreztem a leginkább pontatlannak, amely viszont gyakran éppen a leglátványosabb elem,
és közben elvonja a figyelmet arról, hogy a szerző a vershelyzeteket, nézőpontokat, témákat sokszor kifejezetten érzékenyen találja el. Már a kötet egyik első verse, a Törölközőben Torontóban tudatfolyam-technikája jól mutatja, hogy izgalmas tud lenni Lukács prózaverses beszédmódja. A szöveg egy abszurd alaphelyzetből indul (a lírai én egy idegen városban törölközőben találja magát), a mondatok hömpölygő ritmusa pedig lendületből visz az epizodikus narratíván végig. Már itt látszik az, ami a kötetben végig jelen van, hogy a komikum és a szorongás mintha ugyanabból a nyelvből születne.
Hasonló dinamika figyelhető meg a Shiitake vagy a Felhő című versekben is, ahol a beszéd sodrása, az asszociációs logika és a groteszk képek egymásba csúszása tartja mozgásban a szöveget, előbbiben metanarratív téteket mozgatva: „Most találom ki az egészet ha nem tűnt volna fel”. A kötet így folyamatosan ingadozik az önéletrajziság és a játékosság között:
egyszerre beszél nagyon konkrét, személyes tapasztalatokról, miközben a nyelv rendre kibillenti ezeket a stabil jelentésből.
A prózavershez közelítő mondatszerkezetek, a váratlan képkapcsolások és az irónia olyan hangot hoznak létre, amely a kötet jobb pillanataiban valóban sajátos. A Mire valók a tengerek így egyszerre mutatja egy költői beszédmód lehetőségeit és bizonytalanságait: a kötetben sok a nyelvi túlhangsúlyozás, de az is látszik, hogy
Lukács érzékenyen talál rá olyan vershelyzetekre és képekre, amelyek egy későbbi, nagyobb lélegzetű kötetben még erősebben működhetnek.
A kötet végéhez érve a gyász, az öregedés, a közhelyekkel fenyegető létértelmező versek is új távlatokat nyitnak. A chapbook így végső soron egy sajátos fejlődési ívet mutat: a játékos, szürreális beszédmód mögött egyre inkább kirajzolódik egy sérülékeny, önvizsgáló lírai hang.
Gerle Kiss Éva Kiskanállal a napfelkeltét című chapbookjának középpontjában egyértelműen az apa alakja áll, akit a lírai beszélő a múlt töredékeiből próbál újraalkotni. A gyerekkori elhagyatás a jelen fájdalmával vegyül: bár vannak beszédkísérletek a gyógyulásra, a kötet maga arról tanúskodik, hogy nem lehet másról beszélni,
bárhonnan is közelítenek a versbeszélők, valahogy minden megszólalás ugyanoda vezet.
A programadó Úton című haiku is erről beszél: „tízezer lépés, / ám egy sem mérföldkő, / míg egyforma az út” – a feldolgozás folyamata nem ér véget, amíg be nem következett, tehát igazán soha. Ezt húzza alá Az apám című vers is: „ezen a témán már nem rugózom tovább, / beszélgettem eleget erről a pszichológusommal, / innentől elméletileg fel van dolgozva a gyerekkor. / a gyakorlat meg azt mutatja, hogy rohadtul nem oldódott meg / mert ő ugyanolyan fasz, mint volt, neki se múlt, se jelen, se jövő”. Ahogy a kiemelt idézet is mutatja, itt is jelen van a hanyagság poétikája – érzem, hogy a szándék szerint ez a nyers őszinteség, a vallomás lenyomata lenne, mégis
több helyen érzem ugyanazt, mint Lukácsnál, hogy az autentikus nyelvhasználat leginkább autentikusság-imitációként valósul meg.
A gyerekkorhoz és az apa karakteréhez erőteljesen kapcsolódnak az otthontalanság képei: áttételesen és szó szerint, utóbbi szintén kissé túl expliciten: „ezért aztán ő majdnem homeless, elméletileg az, gyakorlatilag meg a jóisten tenyerén / viháncol egy életen át” (Az apám). Jobban sikerült példa A domb alján című szöveg, ahol a gyerekkori szánkózás képe és a panelházak közötti tér lassan az apa életének metaforájává alakul. Az apa fotósként jelenik meg, így a kötet fotografikus rétege adott:
a sötét fürdőszoba, a fényérzékeny papír vagy a retusálás gesztusai visszatérő képi elemekké válnak.
Az Emlékkép arról, hogyan dolgoztál című vers például a fotólabor működését írja le, miközben a kép előhívásának folyamata az emlékezés mechanizmusának jelölőjévé válik: ahogyan a fénykép lassan kirajzolódik a papíron, úgy próbálja a beszélő is előhívni az apa alakját a múltból. A fényképészeti motívumok ismétlődése szintén kettős hatású, időnként túl direkt módon magyarázza a versek működését, mintha a metafora túlságosan is kézenfekvő lenne.
Szinte mindegyik vers az apáról szól, mégis csak egy verset ajánl az ő karakterének.
A vádaskodó hangnem elbeszéli az apa hibáit, de egy szép pillanatban a turisták fotózkodásáról beszél: itt válik világossá, hogy a beszélő az apa látását továbbörökíti, örökségeként viszi tovább: „A turisták, nyakukban a fényképezőgéppel, / figyelnek, lopva fotóznak, / a kontraszt a lényeg, / hogy csillognak a fák, hogy csillog a szökőkút vize, / te pedig a vízfátyol mögött felsejlesz, mint egy absztrakt kép. / Ők így, te békaperspektívából látsz.” (Kötélen táncoltál).
Sok a kiaknázatlan potenciál a szövegben.
Felkeltette az érdeklődésemet például, ahogy a közhelyekhez viszonyul: többet megidéz, és közhelynek címkéz (például, hogy „van, volt, lesz”, vagy hogy: „ami nem öl meg, az megerősít”), de azon túl, hogy megállapítja, hogy közhelyek, nem tesz velük semmit, maga is közhelyként viszi őket tovább az önsegítés egyetlen lehetőségeként. A Kiskanállal a napfelkeltét legerősebb pillanataiban már kirajzolódik egy koncentrált, tárgyias hang, ugyanakkor a kötet több pontján érezhető, hogy a szövegek még inkább vázlatként működnek.
Timár Benjámin Jeleneteim című kötete szinte programszerűen a bemutatkozás poétikájára épül:
a nyitóvers címe Bemutatkozás, a kötet pedig egy személyesség útján érvényt kérő hang megszólalásaként olvasható.
Mintha maga a beszélő is bizonytalanul lépne elő: az első versben bemutatkozik, a másodikban már menekül (Menekülés). A címek egymásutánja játékos, mégis beszédes poétikai ívet rajzol ki, amelyet a Diplomaosztó napján váratlanul tör meg egy meghökkentő megoldással: a visszafogott, hétköznapi vershelyzet – növénylocsolás, aranyhalaktól való búcsúzkodás – öngyilkossággal zárul.
Ez a „lesből támadó” dramaturgia több szövegben is visszatér.
A versek többnyire rezignált hangoltságból szólnak, alacsony érzelmi amplitúdóval, így a hirtelen súlyossá váló történések annál erősebben hatnak. A szomszéd fiúhoz című vers újfundlandi epizódja például váratlanul nyit rá a depresszió nyelvi kivetülésére. Mintha a versek maguk is különféle öngyilkossági kísérleteket próbálnának magukra: egy kutyaharapás, egy diplomaosztó napja, egy turisztikai látványosság ablaka válik a végpont felé tartó jelenetté.
A kötet címének megfelelően ezek valóban „jelenetek”, rövid, sokszor filmesen vágott epizódok,
amelyekben az események súlya utólag nehezedik a beszélőre. A harmadik egységben egy házasság jelenetei rajzolódnak ki. Az esküvői nyitány (Zsarnokok menyegzője) a ceremóniaszövegek felől teszi olvashatóvá a kötetet: a halál, az esküvő vagy egy utazás egyaránt eseményként, ha tetszik, jelenetként szerveződik. Az itt megjelenő nőalak menedékké válik („lélegző mankómmá váltál”), ugyanakkor a Vallomás című versben ez a közvetlen beszédmód helyenként esetlen képekhez vezet: „A villanykörte is unja a közös virrasztást, eleget izzott értünk.” Ezek a sorok mintha a személyesség kockázatát is megmutatnák:
a közvetlenség nem mindig talál arányos nyelvi formát.
A kötet szerkesztése ugyanakkor kifejezetten átgondolt. A versek egymásutánja új rétegeket nyit meg: az éjszakába nyúló alkotói folyamatot előrevetítő szöveget például közvetlenül követi az Insomnia, amely vissza is olvassa az előző verset. A kötet vége felé egy gyerek alakja is megjelenik („ez a húsz kiló”), és ezzel a szerepek dinamikája is átrendeződik: mindenki eggyel hálátlanabb, kiszolgáltatottabb pozícióba kerül, mint amit a helyzetek hagyományosan kijelölnének.
A zárásban szereplő tracklist különösen érdekes gesztus: az eljárás az ifjúsági regények paratextusait idézi,
és egyfajta felnövéstörténetként is olvashatóvá teszi a kötetet. A Jeleneteim így a négy chapbook közül talán a legizgalmasabb: következetes szerkesztése, visszafogott, mégis hirtelen kilengésekre képes hangja, valamint a „jelenetekben” gondolkodó dramaturgia olyan ívet rajzol ki, amely a személyes tapasztalatot egymás mellé helyezett, sokszor váratlanul lezáródó epizódok soraként kínálja.
„Kozmikus költészet űzi Sokacz Anitát, amelyben az ember önmagában is kozmikus” – ezzel a sorral kínálja olvasásra Fenyvesi Orsolya fülszövege Sokacz Anita Legalább repülj című chapbookját, amely markánsan eltér a másik három füzet beszédmódjától: kevésbé narratív, inkább
sűrű, képi és metaforikus nyelvet épít, amelyben a jelentés egymásra torlódó látomásokon keresztül szerveződik.
Már a nyitóvers is erősen testi-kozmikus képi világot hoz létre: „Az éjszakai ég hűvös állati test, csillagainak / tejét veszem, míg mellem telik” (Fürdés éjféltájban). A beszélő gyakran olyan pozícióból szól, amely egyszerre anyai, uralkodói és kiszolgáltatott: „kövér úrnő, az órákat mézzel töltöm fel”. Ami izgalmassá teszi a beszélő helyzetét, hogy az identitás szétesése, töredezettsége gyakran azt eredményezi, hogy mintha ki-be járkálna a versekből, jelenlétét újra és újra igazolnia kellene: „én állok / az egyenletesen nyújtózó sikolyban”, vagy: „mindened körülvesz felismered utána kikísérnek lehunyod szemed” (Planetárium).
A kötet egyik legerősebb szervezőelve az ismétlődés és a kozmikus ciklikusság motívuma.
A napéj című vers például a világ gépies újrajátszását hangsúlyozza: „Akár egy gép, kietlen, / csendes, lény nem lakta Éj.” Ez a mechanikus ismétlődés több helyen is visszatér, a Planetárium című szövegben például a mozgás rögzítettsége válik hangsúlyossá: „Muybridge lova fut így a keretben / szakadatlan önmagáért”, amely a kötet egészére jellemző bezártságélményt erősíti. A világ mozgásban van, de ez a mozgás inkább körkörös, mint előrehaladó. A Sokacz-füzet nyelve sokkal egységesebb, mint a korábban tárgyalt chapbookoké, ugyanakkor ez az egységesség időnként monotóniába fordul.
A képek halmozása erős atmoszférát teremt, de a versek közötti különbségek kevésbé rajzolódnak ki.
A beszédmód következetesen emelkedett, látomásos, ami hosszabb távon csökkenti a hangsúlyeltolódások erejét: mintha minden vers ugyanazon a magas hőfokon égne. A Legalább repülj ezzel együtt is a négy chapbook közül talán a leginkább zárt, leginkább kész hangot mutatja fel: kevésbé vázlatos, kevésbé kísérletező, inkább egy már kialakult poétika következetes kibontása.
A négy chapbook egymás mellé olvasása inkább a formátum sokszínűségét emeli ki, mintsem egy egységes sorozat képét rajzolja meg.
Az egy időben való megjelenés óhatatlanul közös keretbe helyezi ezeket a könyveket, szükségképpen a recepció is egyetlen vállalásként kezeli őket, ugyanakkor poétikai szempontból nehezen beszélhetünk homogén csoportról. A különböző beszédmódok, kompozíciós elvek és költészeti tétjeik inkább azt mutatják, hogy
a chapbook nem irányt vagy esztétikát jelöl, hanem egy rugalmas terjedelmi formát, amelybe nagyon eltérő költői elképzelések férnek bele.
Ebben az értelemben kérdéses az is, mennyire szerencsés a kiadványokat sorozatként olvasni: a közös megjelenés ezt indokolná, ugyanakkor egy ilyen olvasásmód óhatatlanul kiegyenlíti a különbségeket, és olyan elvárásrendszert hoz létre, amely más kiadói gyakorlatok esetében sem volna feltétlenül indokolt. A chapbook így inkább közös alkalomként, mintsem közös poétikai programként tűnik fel: egy időben megszólaló, egymástól független hangok gyűjteményeként, amelynek tétje éppen abban áll, hogy megmutatja, mennyire eltérő módokon lehet élni ezzel a sűrített formával.
Gerle Kiss Éva: Kiskanállal a napfelkeltét, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Lukács Bence: Mire valók a tengerek, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Sokacz Anita: Legalább repülj, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Timár Benjámin: Jeleneteim, Erzsébetváros Önkormányzata, Budapest, 2024.
Borítófotó: Erzsébetváros Önkormányzata
