Oroszlán
Feri nem szeretett a nagyszüleinél lenni. Az öreg lakás minden szobájába behallatszott az esti híradó, a Móni így, Móni úgy, vagy a dáridózás Csocsesztől, netán Dankó Szilvitől. Valami mindig ment a háttérben, csak ha túl forró volt már a tévé, akkor kapcsolták ki tíz percre. Papája a kanapén nagyjából minden negyedórában felnevetett, ahogy fekete tüdejétől kitelt, majd egy „hallod, anyád?” után megismételte a csattanót. Esténként megivott egy pohár borocskát is a kvízműsorok mellé. Ő maga taposta a kertben.
Feri csak reggel nézhetett mesét, ha időben odaért a távirányítóhoz, de a teleshopot is elég szórakoztatónak találta. Végighallgatta a szúnyogriasztók és melltartók reklámszövegeit, hagyta, hogy újra meg újra meggyőzzék a kettő plusz egy grátisszal, és a végére igyekezett megjegyezni a telefonszámukat. Aztán sose hívta fel őket. Azt se tudta igazából, mennyit ér a tizenegyezer-kilencszáz forint plusz szállítási díj.
A mama kezében erősen remegett a kanál, ahogy a húslevest ette. Folyton panaszkodott. Feri néha elhallgatta éjszaka, ahogy álmában nyöszörög. Csak erre tudott gondolni, mikor a mama másnap száz meg egy puszit nyomott az arcára. Vállával mindig letörölte a nyálfoltokat.
Ekkoriban volt, hogy a mama meg a papa elég csúnyán összezördültek, csúnyábban, mint általában. A papa ki-be járkált a szobából, ahol a mama feküdt, és üvöltött, mint az oroszlán. Feri a takarójába burkolózott, és felhívta apját, hogy jöjjön el érte. A mama aztán sírva próbálta meggyőzni, hogy maradjon, nyújtózott utána az ágyból.
Négy évvel később Feri már nem hívhatta fel. Nem volt máshova hazamenni.
A mama ekkorra már járni is alig tudott, annyira szédült. A piros étkezőszék lábaira a papa kerekeket szerelt, hogy ne kelljen mindig kísérgetnie fel-alá. Azzal csoszogott a kis panellakásban, és elsőre mindig megakadt a küszöbökben.
A felettük élő néni napi négyszer kiporszívózott. Mindig pontosan ugyanakkor. Reggel nyolckor, tizenegykor, délután négykor és este hétkor. Feri utálta hallgatni, ahogy a gép búgva magába szívja az abszolút semmit, és nekivágódik a székek és asztalok lábainak. Sajnálta a mamát, mert régebben ő is sokat takarított. Most meg poros volt a szekrény a szép üvegpoharakkal. Néha Ferinek kellett tisztogatnia, és nem értette, miért nem hívják le a nénit, ha ő annyira imád porszívózni.
Egy nap, amikor a mama egyedül maradt fenn, elesett és eltörte a kezét. Ott feküdt a földön, ki tudja meddig, míg a papa meg nem jött. Azt mesélte, az ajtót is alig tudta kinyitni tőle.
Sose gyógyult be rendesen a keze, fájt bizonyos mozdulatoknál. Azt mondta, az orvosok csesznek rá. Nem pazarolják az idejüket vele ilyen korban. Pedig még csak nyolcvan múlt.
A papa ezután egyre többet járt bagózni a balkonra, napi ötször is. Magának csavarta fel a kis asztalkáján. A dohány zacskóján csúnya, fekete szervek voltak. Feri nem szeretett ránézni, titkon a papát is így képzelte el belülről. Öngyújtóját annál részletesebben áttanulmányozta. Egy meztelen női felsőtest volt rajta, kerek mellel, parányi mellbimbóval. Ezt a képet mélyen elraktározta emlékezetében.
– Máma megcsináta a bazmegot megin’ – mondta egyszer csavarás közben a papa, amikor kettesben voltak. – Orvossal kiíratom a papírt, oszt bedobom itet a öregotthonba, mer’ ha netalán meghal itt énnekem, még a végén allesz, hogy hát a gyógyszereket nem adtam neki! – Feri nem tudta, mit feleljen. – Nem merek elmenni a orvoshoz se, pedig az egész lábom feje fekete. Szabályossan elfagy, akármilyen meleg van. Meg emez is.
– Azt látom.
– No – nyugtázta. – Emmeg meg is van dagadva, az egész lábom – mutatta a másikat. – A fejem szabályossan zúg, minha egymillió tücsök izénne benne. És nem merek orvoshoz elmenni, hogy őtet ne hagyjam itt. Hát ezt érdemlem tőle? Azér’, mer’ tényleg a valagát kinyallom neki? – hadonászott. – Má’ beleszarok az egészbe. Volt, hogy azon is spekulátam, hogy itten kiugrok a balkonon e, oszt majd megdöglök vagy valami csak lesz velem. Kivagyok egésszen.
– Aludj rá egyet – mondta bölcsen Feri. És aludtak rá, hármat is. Mégse változott semmi.
Máskor a mamával maradt egyedül a lakásban. Egy nap, amikor az ágyában feküdt, odahívta magához Ferit. Az egyik fiókra mutatott, és azt mondta, vegyen ki egy borítékot. Matatott egy darabig, mire megtalálta. A mama felbontotta, fájós kezében sietve számolgatni kezdte a húszezreseket. Aztán visszatette a borítékba, és Ferinek adta az egészet.
– Ne szólj a papának – mondta. Feri meglepődött. Eddig sose kapott ilyen sok pénzt senkitől. A mama is furfangosabban szokta odaadni neki, egy-egy zokniba vagy papírzsebkendő-csomagba rejtve. Folyik az orrod, tedd el, és hasonlók. De most nem volt ki előtt titkolóznia.
Feri összeszámolta magának. Százezer forint. Zsebre vágta és kinézett az ablakon. Az októberi szél felrepítette a sárga leveleket hozzá, egészen a hatodikra. Felvett egy meleg pulóvert, és elköszönt a mamától. Arcáról letörölte a nyálfoltokat.
Az ajtón négy zár volt. Egyet kulccsal nyitott ki, kettőt fogantyúval elcsavart, aztán kihúzta a láncot. Régen néha még így is félt, hogy valaki betör hozzájuk, és kirabolja őket, elvégre a híradóban is mondtak ilyeneket, hát még a mama. Ha az ő szintjükön állt meg éjszaka a lift, lélegzetvisszafojtva hallgatózott.
Most bambulva figyelte az ismerős kattogásokat és nyikorgásokat, ahogy haladt lefelé. Nem volt két ugyanolyan hangzású lift ebben a panelrengetegben. Zsebében kitapintotta a húszasokat. Első gondolata valamiért a teleshopos szúnyogirtó volt. Meg hogy mennyi melltartót vehetne kettő plusz egy grátisszal.
Aztán kiért a lakótelepre. Eszébe jutottak a falvak és kisvárosok, amiken áthajtottak apjával, ha hazavitte. Családi házak mindkét oldalon. Útközben mutogatták egymásnak, melyikben laknának szívesen, melyikben kevésbé. Zsebre tett kézzel elképzelte, hogy rámutat egy szép, tágas, kétemeletes kertes házra, és attól az övé lesz. Senki nem porszívózna felette este hétkor.
Vagy meggyógyíthatná a mamát. De ha ennyi pénze volt, megtehette volna maga is. Minek adta neki. Ezt az egyet nem értette.
A játékbolt felé átment a kültéri piacon, ahol a mama meg a papa szokták árulni a kerti zöldségeket. Legalábbis régebben. Azóta már eladták a kertet.
Utálta a piacot. A nyüzsgő zajt főképp, meg ahogy a petrezselyem, a káposzta, a karfiol szaga keveredett a nyers hússal, a virágokkal, a sajtokkal, dinnyékkel és az izzadsággal. Még így, kiüresedve is rázta a hideg a rozsdás standok látványától.
Egész napokat unatkozott itt végig. Ugróiskolázott az aszfalton, köveket tördelt, aprót keresett, egyszer még egy ezrest is talált, de soha annyit, amennyi pénz most a zsebében volt. Az egész piacot megvehette volna. De minek. Hamarabb dózerolta volna a földig.
Mindig olyan messzire kóborolt, amennyire csak tudott. A piac mellett egy halványzöld könyvtár volt, repedezett vakolattal, összegraffitizve. Egyszer-egyszer betért ide olvasni, de untatták a könyvek. Inkább kint ütötte el az idejét, a gyakran sáros, göröngyös földúton, ami félig körbeölelte az épületet. Köveket dobált a pocsolyákba, vagy egyesével leszedegette a keleti tujákról az apró, éretlen, kékeszöld tobozokat, és kapargatta, összenyomogatta, szagolgatta, míg ujjaira nem ragadt a büdös, gyantás fenyőszag, úgy, hogy lemosni is alig lehetett.
Látott néha más fiúkat, akik a könyvtár túlsó sarkában cigiztek. De sose barátkozott velük, nagyobbaknak tűntek nála. Némán elfogadták egymás jelenlétét, és a távolból védték a területüket.
Egy lány jött csak oda hozzá egyszer, amikor a könyvtár rácsos bejárata előtt ült egy fémkorláton. A mama ezt sem szerette, de sosem esett még hátra. A lány szólt hozzá először. Pár évvel idősebb volt, bőre barnább, de csak halványan, hosszú, fekete hajjal.
– Mi a horoszkópod? – kérdezte a lány.
– A micsodám?
– A csillagjegyed.
– Nem tudom, az mi – mondta Feri.
– Mikor van a szülinapod? Azt csak tudod.
– Július huszonegy.
– Akkor rák vagy. Éppenhogy – dőlt a fémkorlátnak Ferivel szemben. – Ha huszonharmadikán születtél volna, már oroszlán lennél.
– Hülyeség. Én oroszlán leszek.
– Miért?
– Csak – mondta Feri. Csendben nézték egymást.
– Nincs semmi baj a rákokkal – szólalt meg végül a lány. – Védelmezők, önfeláldozók, kicsit érzékenyek.
– Én nem vagyok érzékeny.
– Dehogynem. És önvédelmező is, ahogy látom. De nincs ezzel baj – tette hozzá még egyszer, mert látta, hogy Feri a földre szegi tekintetét. – Én nyilas vagyok.
A mama megengedte, hogy elmenjen a lányhoz, mert a könyvtárral szembeni sorházban lakott. Bemutatta anyjának, majd felmentek a körkörös csigalépcsőn a szobájába. Feri megszédült rajta. Soha nem volt még ilyen házban. Viccből belekapaszkodott a korlátba, mintha mindjárt elájulna. A lány kuncogott.
– Ne nevesd ki – hallotta az anyát lentről. Ez jól esett neki.
Ajándékot akart venni a lánynak. Ékszert vagy hasonlót, amit általában szoktak. Régen látta már, ezért is jött a piac felé, hátha megint ott lesz a könyvtár előtt. Csak rámutatna, és az övé lenne, kezébe fogná, mint a papa öngyújtóját.
De nem volt ott. Két biciklit lakatoltak csak a korláthoz.
Továbbment a pocsolyák között ugrálva. A fülbevaló és a nyaklánc között vacillált. A nyaklánc mégiscsak különlegesebb. Ekkor felnézett, és szembe találta magát két fiúval.
– Nézd, ki van itt – mondta a fekete pulcsis nagydarab.
– Ki? – kérdezett vissza a vékonyabb.
– Feri.
– Milyen Feri?
– Aki a faszát a szádba veri – felelte a nagydarab, de alig bírta végigmondani, hangosan elnevették magukat.
– Te, Gyula, ez nem a paprikás Feri?
– De, a Paprikafejű – bólogatott. Egy éve nyáron, amikor Ferit sokadszorra vitték magukkal horgászni a papáék, annyira unatkozott az autóban, hogy szórakozásból elkezdte tépkedni a haját, szálanként, hagymástól, és az ölébe gyűjtögette mindet. A nap végére egy kis kopasz folt lett a feje búbján. Aztán erre rászokott, és nem bírta megállni, hogy ne birizgálja folyton. A folt egyre nőtt, egészen míg egy jó nagy kráter nem keletkezett belőle, hogy már eltakarni se lehetett teljesen, pedig mennyit zselézte, rejtegette. Sapkát hordott az iskolában, de a többi gyerek ellopkodta tőle, dobálták egymás között, így a papa végül kopaszra vágta, hogy egyenletesen nőjön majd ki újra. – Paprikafejű, mit keresel itt? – szólt végre Gyula egyenesen Ferihez.
– Hazafelé megyek.
– Azt hiszed, nem tudom, hol laksz, Paprikajancsi? Ismerem a dagadék mamádat. Hogy van, nem törött még be alatta a padló? – A vézna gyerek előregörnyedt a nevetéstől. Gyula csípőre tett kézzel, büszkén állt. Feri érezte, hogy ebből verekedés lesz, csak azt nem tudta, keverjen-e le neki most, vagy várjon még. Akart mondani valami okosat ő is, de nem sokat tudott a fiúkról. A kisebbet, Matyit, simán elveri, ebben biztos volt. Gyula miatt jobban aggódott. – Na? Mi lesz, hazakísérjünk?
– Eltévedtél?
– Csak hagyjatok – fordított nekik hátat Feri. Hiba volt. Rúgást érzett a derekán, majd a sárba esett. Kezével sikerült valamennyit tompítania. Mögötte röhögtek. Átvillant benne, hogy elfut, de már úgyis bepiszkolta magát.
Teljes erejével nekirontott Matyinak. A földre küldte, ököllel belevágott kettőt az arcába, úgy, hogy még neki is fájt. A gyerek rögtön sírva fakadt. Gyula nem habozott sokáig, letépte róla Ferit, és a gyomrába ütött. Az összes levegőjét kiköpte.
– Verd szét, Gyula! – kiáltotta Matyi elcsukló hangon, ahogy a könyvtár falához ült, pityeregve. Feri gyorsan felszedte magát a földről, és egy követ hajított Gyula felé. A fiú időben összehúzódott. Csak vállát érte a dobás, de arcát már nem volt ideje megvédeni Feri érkező ütésétől. Feje oldalra lendült, és jött a következő. Együtt zuhantak a földre, majd hemperegve birkózni kezdtek. Csípték, marták, kaparták egymást. Feri is kapott egyet az arcába, könyökkel, aztán ököllel is. Alig érezte. Elrúgta magától, és a hajába markolva hátrahúzta Gyula fejét. A fiú ordított fájdalmában, míg Feri a sáros földnek nem vágta. Tenyerével eleinte úgy-ahogy tompított, kétségbeesetten. Nem bírta sokáig.
Amikor karja elernyedt a teste mellett, Feri elengedte, és belenyúlt a fiú zsebébe. Pénztárcájából kihalászott két ötezrest, ahogy Gyula nehézkesen a hátára fordult. Ajka felrepedt, orrából megeredt a sáros vér.
– Ennyi? – kérdezte Feri, majd visszadobta rá a bőrtárcát. Matyira nézett. Ekkor kinyílt a sorház egyik ajtaja. Mindketten odafordultak.
Egy nő rontott ki, sodrófával. Mögötte a lány.
Nézte őt, szótlanul, ajkai szétváltak. Csak az anya kiabált, egyre élesebben.
Feri öklébe visszatért a fájdalom. Lába remegett, szédült, azt hitte, menten összeesik. Aztán futásnak eredt, amilyen gyorsan csak tudott. Nem mert visszanézni.
Amint kinyitotta az első két zárat, a másik kettő rögtön elkattant. A papa rekedt hangon kérdezte:
– Hol a ménkűbe voltál? Mi lett veled? – Feri arca még mindig piszkos volt, felsője sáros, szeme alatt monokli. Nem válaszolt. – Gyere be – sóhajtott a papa. Meglepődött. Azt hitte, ennél mérgesebb lesz. – Meghalt a mama – akasztotta be az öreg a láncot az ajtón. Összeakadt a szemük. – Vedd le a cipőt előbb.
A mama hálóruhában, félig betakarva feküdt a hátán. Feri megpuszilta, kezével letörölte a nyálat. Régen néha puszikkal keltette fel, ha aludt. Mindig olyan nyugodtan ébredt, mosolyogva, elköszönve álmától.
Szeme most nem nyílt ki. Feri a virágmintás ruhába fúrta arcát. Kis könnyfoltjai egy nagy pacává nőttek össze.
Hallotta a papa légzését maga mögött.
– Szóval nem tudtad – mondta. – Így tanátam. Nagyjából. Gondolom, csendbe történt. – Kezét Feri vállára tette. – Mibű’ fogjuk mi eltemetni. Azt se tudom még. – Feri feltápászkodott. Zsebében kitapintotta pénzét.
Borítókép: Unsplash
