Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. A Palaye Royale tavaly nyári budapesti fellépésén megígérte a hazai közönségnek, hogy idén saját, önálló turné keretében tér vissza Magyarországra. S láss csodát, majdnem pontosan egy év elteltével valóban visszatértek. Kirobbanó formában zárták 2026-os Európa-turnéjukat a Budapest Parkban.
A Palaye Royale-t három testvér alapította és alkotja a mai napig. Remington Leith énekes, Sebastian Danzig gitáros és Emerson Barrett dobos triója Las Vegasból indult 2008-ban. A srácok zenéje leegyszerűsítve pop-rockként aposztrofálható. Fellelhető benne ugyanakkor egy kis brit indie és glam, talán emo is. Én nagyjából a The 1975, a Måneskin és YUNGBLUD keverékeként tudnám leírni az együttes stílusát. De ami a lényeg:
a brigád háromperces, dallamos, vagány köntösben felvezetett slágereket gyárt, enyhe rockos éllel.
Ehhez képest kinézetükben mintha a Rolling Stones és a My Chemical Romance keveredne. Fekete smink, tetoválások garmadája, androgün megjelenés. Több szempontból is a színtér egy érdekes szegletéhez tartoznak tehát, mondhatni az amerikai pop-rock fekete bárányai. Eddigi pályafutásuk alatt öt nagylemezt jelentettek meg, melyek közül nekem talán a 2020-as The Bastards tetszett legjobban, viszont legújabb, Death or Glory című albumuk is stabil lett.
A banda élő fellépéseiről eddig csak jókat hallottam. Az igazat megvallva az Avenged Sevenfold tavalyi parkos koncertjéről olvasva figyeltem fel rájuk először. Azon a bulin előzenekarként szerepeltek, de állítólag eszméletlen hangulatot teremtettek, szinte ellopták a show-t a főfellépő orra elől. Épp ezért
nagy várakozásokkal érkeztem a Parkba.
A Royale egyébként már veteránnak számít itthon, a mostani volt a hetedik magyar koncertjük. Ahogyan Sebastian az este egy pontján félig viccesen megjegyezte, örült a banda, hogy kinőtte a Barba Negrát és immáron a Park főzenekaraként térhetett vissza.
Előzenekarként Molnár Tamás és bandája kapott lehetőséget ezen az estén. Molnár Tamást a legtöbben – köztük én is – a kétezres évek emo zenekara, az Anti Fitness Club éléről ismerhetik. Az anno a Bravo és az Ifjúsági Magazin címlapján rendszeresen vendégeskedő énekes azóta számos más projektben vett részt, dalokat szerzett más előadóknak, az utóbbi években pedig szólókarrierjére koncentrált. Ezúttal egy negyvenperces szettel készült csapatával. Az énekest Kiss Dániel dobos és Bikali Sándor gitáros segítette ki a színpadon. A setlist egy dal kivételével Tamás szólólemezeire épült. Bár az indító FARKASOK – P4R4N01D kifejezetten metálos duója karcosan indította a koncertet,
a legnagyobb lelkesedést mégiscsak a pop-rockosabb slágerek váltották ki.
A Visszapillantó, az Azt beszélik a városban vagy a NEM NÉMÍTHATTOK EL mind rezonált a közönséggel. A nagy hőség ellenére relatíve aktívak voltak a rajongók, volt ugrálás, csápolás bőven. Zárásnak Tamásék egy AFC-slágert is leporoltak, a Mennyország pedig hallhatóan működött, körülöttem ugyanis majdnem mindenki végigénekelte. Összességében korrekt fellépés volt ez, a fiúk viszonylag sikeresen mozgatták meg a publikumot. Ez harmincnyolc fokos melegben abszolút megsüvegelendő teljesítmény.
A jelenleg is futó foci-világbajnokság zsargonjával élve „hidratációs szünet” következett, majd fél kilenc előtt nem sokkal elhalt a háttérzene, és érkezett a Palaye Royale.
A Parkban ekkorra nagyjából egy erős háromnegyedház gyűlt össze,
ami szerintem az ideális méret ennél a helyszínnél. Még kényelmesen el lehet férni, de biztosított a fesztiválhangulat. Hálistennek a Park területén sok helyen pörgették a ventillátorokat és volt párakapu is, nem volt tehát vészes az időjárás a küzdőtéren. Miután mindenki felfrissült kicsit a szünetben, elérkezett az idő az igazi rockbulihoz.
A srácok nem húzták az időt, már az első dallal maximumra pörgették a hangulatot. A Death or Glory lángcsóvákkal és hatalmas refrénnel robbant be, s innen nem volt többé megállás. A Park gyakorlatilag egy hatalmas házibulivá változott, ahol csak slágerek szóltak, és ahol mindenki teli torokból énekelte lényegében az összes elhangzott számot. A színpadképet nem gondolták túl, díszként csupán a csapat retró hatású izzókkal felszerelt logója funkcionált. A Remington-Sebastian-Emerson trió mellett még két turnézenészt láthattunk. Logan Baudéan dobon, Dave Green gitáron egészítette ki az együttest. Emerson ezúttal nem dobolt, hanem billentyűn kísérte a dalokat.
Bár a színpad díszletei nem voltak bonyolultak, egyéb szórakoztató elemek azért voltak bőven.
A hőséget még tovább fokozva láng- és csillagszórókkal spékelték meg a legnagyobb refréneket. Az egyetlen új szám alatt, hogy még véletlenül se unatkozzon a nagyérdemű, hatalmas labdákat eresztettek a tömeg feje fölé. A show végén pedig Remington a csapat védjegyének számító gumicsónakos crowd-surfinget is bemutatta, hatalmas sikert aratva a nézőtéren. Na, de mindez a cirkusz mit sem ért volna igazán ütős dalok nélkül. Ezekből pedig nem volt hiány.
Számomra a koncert első fele vitte a prímet. Az olyan slágerek, mint a Hang on to Yourself, a No Love in LA vagy a Little Bastards elképesztő vehemenciával perzselték fel a színpadot. Ment a közös éneklés, a csillagszóró, sőt, a Little Bastards alatt még egy kisebb pogó is kerekedett. Az Addicted to the Wicked & Twisted alatt Remington vízipisztollyal hűtötte a küzdőteret, a Lonely közben pedig felmászott az egyik VIP-teraszra, és onnan hergelte a közönséget. Izgalomból tehát kijutott bőven az első etapra. A pont aznap este születésnapját ünneplő Sebastian tortázását és dallal való köszöntését követően kicsit behúzták a féket az amerikaiak pár lassabb dallal.
Pihenésre viszont nem volt sok idő,
a színtiszta dance-rock Fucking with my Head és az abszolút aduász Mr. Doctor Man ismét maximumra kapcsolta a sebességet. Ezen a ponton már tényleg csak az nem bulizott, aki nem akart. Nem túlzás kijelenteni, hogy a setlist összes nótája olyan szinten fülbemászó volt, hogy aki először hallotta a vegasi triót kedd éjjel, az is tudta énekelni a második refrént bármelyik számnál.
A banda session-zenészei hozták a kötelezőt, nem nyújtottak sem többet, sem kevesebbet. Ugyanakkor kár lenne ezt nekik felróni, a parti és a banda lelke ugyanis a három testvér volt. Sebastian hetvenes éveket idéző, angolszász stílusú szettjében lezseren, nagy beleéléssel nyúzta a hathúrost, és ezerszer megköszönt mindent az egybegyűlteknek. Emerson csak alkalmanként hagyta el szintetizátoros pultját, amikor megtette,
általában a tömeget hergelte vagy mosh pitet próbált szervezni.
Egy alkalommal még egy wall of death-szel is próbálkozott, a talán ehhez a hallgatósághoz túl erős mutatvány viszont mérsékelt sikert aratott. Na és persze ott volt Remington, aki ugrált, üvöltött, énekelt, megjárta a közönség sorait, gumicsónakozott, egyszóval kitűnően teljesítette egy vérbeli showman feladatait. Ha keresnem kellene egy negatívumot, az az ének folytonossága lenne. Frontemberünk ugyanis rendszeresen a publikumra bízta a refréneket és a dalszövegek kapósabb részeit, ezzel némileg megszakítva a dalok dinamikáját. Értem én, hogy mindenki kívülről fújja ezeket a nótákat. Mégis rontja a hangképet és az élményt, ha gyakran hagyja egy énekes a legemlékezetesebb dallamokat a rajongótáborra. Szerencsére ez a jelenség az est előrehaladtával egyre ritkábban fordult elő.
A fent említett apró szépséghiba ellenére szimplán úgy jellemezném az amerikaiak fellépését: parádés. A kétszámos ráadással együtt nyolcvanperces műsor, bár nem volt hosszú, úgy gondolom, mindent tartalmazott, amiről ez a zenekar szól. A szett dinamikusan volt felépítve, a hangszerek tisztán és karcosan szóltak, a banda pedig érezhetően örömmel muzsikált. A Palaye Royale újfent bizonyította, hogy remekül ért a nagybetűs szórakoztatáshoz, és ismételten egy felhőtlen, magával ragadó rockbulit csapott Budapesten.
Palaye Royale, Molnár Tamás, Budapest Park, 2026. június 30.
Borítókép és fotók: Budapest Images / Budapest Park
