„Amúgy nincs jobb dolgod, Zoli, mint a saját könyvedet olvasgatni? Valahol ez már szánalmas, nem gondolod?” – és nekem sincs jobb dolgom, mint ezt a könyvet olvasni, hisz felfrissít és megnevettet. Őszintén szólva, az elején némi fenntartással kezeltem Kőhalmi Zoltán legújabb novelláskötetét, hiszen nem egyszer láttunk már arra példát, hogy egy elismert közszereplő könyvírásba kezd. Ilyenkor könnyű arra gondolni, hogy inkább a hírnév viszi el a hátán a művet, nem pedig a valódi tartalom. Néhány oldal után azonban kiderült számomra, hogy ez az előfeltevés nem volt megalapozott, a könyv önálló hanggal, működő humorral és valódi ötletekkel bír. Így végül nemcsak, hogy eloszlott a kezdeti kételyem, hanem kifejezetten pozitív élménnyé vált az olvasás.
A kötet formailag rendkívül sokszínű. Váltakoznak benne a receptek, tesztek, parodisztikus közlemények és abszurd rövidprózák, mintha a különféle műfajok elemeit tudatosan összegyűjtve egy olyan szövegvilágot hozna létre, amely
egy stand-up előadás ritmusát és dinamizmusát idézi.
Inkább lazán összefűzött anekdotákból áll, nem követ végig egyetlen történetszálat sem. Ez egyszerre előny, hiszen szabad, változatos olvasást enged meg, és hátrány, mert
nincs egységes keretmű, amely összekapcsolná a részeket, kivéve egy-egy visszatérő szereplőt, helyszínt vagy hírt.
A rövid prózák a mindenki által jól ismert, sablonos komédián keresztül a közélet nyers parodizálásán át a humor és az irónia minden részletét rendesen átrágják és fel is használják.
A Vegán disznótor humora abszurd jellegű, de könnyen befogadható, ezért szélesebb közönséget is megszólít. A címadó metafora a tradíció és a modern eszme találkozását állítja humoros ellentétbe,
a hagyományos falusi disznóvágás és a ma egyre elterjedtebb vegánság ütköztetésével nevetteti meg a befogadót.
A szövegek gyakran ismert műfajokat, irodalmi kliséket figuráznak ki. Olyan szürreális kabaréhelyzeteket képes teremteni Kőhalmi, mint a Hellén helyszínelők – igen, nem csak te asszociálsz azonnal az örök klasszikus CSI: A helyszínelők című sorozatra –, amiben a jól ismert filmes, irodalmi és történelmi figurákat, helyszíneket és eseményeket kanonizálja át.
Mindennapjaink kontextusába, a közvélekedésnek megfelelően ülteti át a régről hagyományozott kulturális örökségünket.
Hüakinthosz és hű társa, Dórotheusz végül nem tudja elkapni Hellén városának gyilkosát, hisz a korrupció keze az ókorig nyúl, és a nagy befolyású Zeuszon márpedig senki se kérje számon hirtelen haragját. Ebből a rövid átiratból is jól kiolvasható a novelláskötetet vezető motívumrendszer: tartsuk meg a régit és dobjuk fel az újjal.
Az utánzások és ihletmerítések reprezentálásához tökéletes eszközök az intertextuális utalások, amelyekben a Vegán disznótor bővelkedik.
Kőhalmi ezeken keresztül csillogtatja meg tudását és azt, hogy nemcsak témái, de retorikai megoldásai is arra a következtetésre juttatják az olvasót, hogy novellaíróként is jól megállja a helyét, nem csupán komikusként. Ezek az intertextuális mozzanatok
gyakran nem direkt idézetekként, hanem felismerhető stílusminták, műfaji sémák és kulturális toposzok formájában jelennek meg.
Tekintsünk rá a Még egy bőr a csodaszarvasról című versére, amelyben a magyarságtudat ékköveit, szószólóit és legendáit sűríti bele a hosszas regélésbe. Ott van még a Félig jóllakottak viadalma, ennek már a címéből következtetni lehet az eredeti műre. Azonban Az éhezők viadala című nagysikerű könyv- és filmsorozattal ellentétben itt az író legalább a körzetek felét ételhez juttatta. A Gyaraló nyilkosok című novellában megteremtett Nezopotámiában elkövetett gyilkosság, a Mílus vizében megtalált holttest pedig nagyszerűen figurázza ki Agatha Christie klasszikusát, a Halál a Nílusont. Kőhalmi játékos retorikája a címeken túl a szereplők és a helyszínek névadásában is visszaköszön, jó példa erre Percule Hoirot neve.
A témaválasztás szempontjából Kőhalmi kihasználja az írói szabadságot és kreativitást: egyszerre olvashatunk hazánkban ismerős válságos helyzetekről – aminek polgárpukkasztó jellegét szépen elsimítgatja a groteszk és abszurd elemekkel –, illetve impulzussal teli, kalandregényekre hajazó történeteket.
A Vegán disznótor a kortárs magyar valóságra épít, de nem politikai pamfletként:
inkább lazán szatirikus keretbe illeszti a társadalmi utalásokat. A kötet több ponton játszik az intézmények és trendek abszurditásával, szó esik az állami egészségügy bürokratikus sajátosságairól, a hagyományos falusi szokások és a városi életmód ellentmondásairól, vagy épp a bulvárhírek igazságferdítő hatásáról. Hisz minden magyar számára ismerős az Osz-Kár kft. ünnepélyes útépítése a részeges, alig dolgozó közmunkásokkal. De a kötetzáró Káosz rendelője is, amely igazi hátborzongtató kalandjátékra invitálja olvasóját az állami egészségügy útvesztőjében, ahol főszereplőnek érezhetjük magunkat.
Stílusa megőrzi a köznyelvi és népies szófordulatokat, ugyanakkor kifordítja a megszokott közleményeket és hírösszefoglalókat,
így például a hivatalos hangnem rideg formulái is gúnyos kontextusba kerülnek. Kőhalmi legújabb novelláskötete sokak számára sértően kritikusan hathat, viszont a kulturális utalások lazán, játékos módon szövik át a szöveget – Kazinczy nyelvújítása (Tértivevény) vagy hazánk helytállása a korrupciós olimpián (Óriási magyar siker a világtornán) csupán a humort adja, nem súlyos kritikaként szolgál.
A Vegán disznotór előnye, hogy merész, kreatív nyelvhasználata és ötletgazdagsága sosem engedi unatkozni az olvasóját.
Ezek a groteszk túlzások, a tudatos stílustörések és váratlan logikai befejezések olyan alkotók világával rokoníthatóak, mint Bödőcs Tibor. A hasonlóság azonban nem tartalmi átvételekben, hanem a szemléletben érhető tetten, abban az ironikus távolságtartásban, amely egyszerre reflektál a valóság jelenségeire és önmagára mint humorforrásra. A kötet nem törekszik reflexivitásra, és nem válik didaktikussá, az állásfoglalást és a nyílt társadalomkritikát pedig erősen hárítja, óvatosan nyúl a közéletből merített ötletekhez.
Hogy miért ennyire jó ez a könyv? Nem kimagasló stilisztikai vagy retorikai bravúr az, amely elsőként és azonnal mély gondolkodásra készteti az olvasót, hanem sokkal inkább az a könnyed, közvetlen megszólalásmód, amely olykor szándékosan „közhelyesen magyar”, és rendkívül hatékonyan talál utat a befogadóhoz.
Ez a fajta humor nem zár ki senkit, épp ellenkezőleg, szélesre tárja az ajtót minden olvasó előtt.
Ugyanolyan természetességgel szólítja meg az értelmiségit és a fizikai munkást, a mindennapok terheit cipelő, elfáradt szülőt és a túlterhelt diákot. A szöveg valódi ereje kettősségében rejlik, humoros és elgondolkodtató olvasmány egyszerre. Miközben a humor könnyedséget és felszabadultságot sugároz, és látszólag nem kíván többet a puszta szórakoztatásnál,
a háttérben finoman, sokszor észrevétlenül működésbe lép a burkolt társadalomkritika.
Nem direkt módon, nem tanító szándékkal, hanem apró eltolásokban, abszurd helyzetekben, kifordított hétköznapi szituációkban. Ez a friss, ötletes kötet és a benne megteremtett nevetséges hősök, ripacskodó szomszédok, újraértelmezett történelmi személyek és érdektelen közérdekű információk sokasága „élő, szellemes és kiszámíthatatlan” módon tárul az olvasó elé, akár Kőhalmi Zoltán stand-up fellépései.
Kőhalmi Zoltán: Vegán disznótor, Helikon Kiadó, Budapest, 2025.
Fotók: Valuska Gábor
