Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Várkonyi Benedek Larza hazamegy című regényéből (Kalligram Könyvkiadó) kínál részletet.
Larza hazamegy
(részlet)
Marthának nem arra volt szüksége, hogy megtanulja a konstrukciót, hogy hogyan kell fölépíteni egy képet. Számára a rajztoll elég volt ahhoz, hogy lelkét a papírra vetítse, ahogyan hajdanán (és kissé ódon kifejezéssel) meghallotta a rajzolás istenének hangját. De hallott mást is, mert dolgozott ecsettel és festékkel, vagyis éppen elegendő adottság volt benne a síkbeli elgondolásokhoz, később pedig ahhoz, hogy Hartmann mester kezei közé kerüljön, akinek pedig az volt a dolga vele, hogy felszabadítsa a rejtőzködő erőket.
Épp e kibontakozások iránya volt a Mühle, ahonnan elindultak ezek a bizonyos láthatatlan és sokszor új irányok, és amely arra is szolgált, hogy a betérő tehetségek önmaguk lendületéből menjenek tovább.
– Mit hozott ma? – Efféle kérdésekkel indult egy-egy óra, melyeknek rendszerint az volt a végük, hogy a mester Martha egy-egy munkáját sejtjeire szedte; olyan részletekre, ahol már megszűnik az élet, olyan miniatűr elemekre, amelyek külön-külön már nem adnak semmilyen életjelet, vagyis halott elemek voltak, akár egy sejtmag a mikroszkóp alatt.
– A reisingeni főtér képzeletbeli mását – mondta, és egy csinos rajzot húzott ki a mappájából.
Hartmann ide-oda járatta a szemét a főtéren.
– Járt már Reisingenben? – kérdezte, miközben öntudatlanul a rajzra bökött; ezzel egyszersmind kételyeit félresöpörve elismerte, hogy az ott akár Reisingen, akár nem, ő elfogadja annak, ha már egyszer e képzelet birtokosa ezt mondja róla. De nem hagyta békén a dolog.
– Hogy érti, hogy képzeletbeli mása? Ha látta, akkor miért képzeletbeli az a más, ha meg egyáltalán nem látta, akkor miért a mása annak, amit nem is látott?
Tudta, hogy igaza van ezzel a kellemetlen kérdezősködéssel, de rögtön érezte is, hogy mindezt csakis azért teszi, mert tetszik neki az enyhén pökhendi válasz, amelyben az volt a legdühítőbb, hogy természetes hang volt, minden póz és erőlködés nélkül. Egy egész világ érződött mögötte, valami bosszantó ártatlanság, ami azért volt Hartmann számára oly kellemetlen, mert belőle ez hiányzott. Ez a magától jövő lendület, valahonnan – talán a semmiből? – kipattanó ügy, amiben nem volt kigondolás, és semmi spekuláció, hanem csak egy hirtelen érkezett fuvallat. És a mester nagyon is jól tudta – ki is tudhatta volna ezt jobban a Mühlében, mint ő –, hogy ez maga az alkotó lendület, a dolgok létrehozásának egyik pillanata, amelyet általában titokzatosnak, némelyek pedig oly eltúlzottnak, misztikával telinek tartanak; ő tudta, hogy ez az érzelem alól fölszabadult áramlás. Nemcsak azt tudta, hogy létezik ilyen, és hogy ez hiányzik belőle, hanem hogy irigyli is ezt az adományt, amelyből neki nem jutott – legalábbis nem annyi, amennyit óhajtott volna. De vesztére azt is látta, hogyha irigyli ezt az adományt, akkor ez a mester-tanítvány játék bizony problémákkal és bajokkal teli. De hát nem ugyanígy van-e ez mindenkivel, aki másban többet lát, mint önmagában? Amikor másban több a spiritusz? Merthogy Marthában sok spiritusz volt, ezt ő is tudta.
Így nézte ezt a képvázlatot, amelynek szerzője, Martha Bährmann, a Mühle festőtanonca mintha éppen abban a pillanatban találta volna ki ezt az egészet Reisingennel, a főtérrel, és az egész másolattal együtt. Lehet, hogy ennek a Reisingennek nincs is főtere. Lehet, hogy Reisingen sincs.
– Nem voltam ott, de tudom, hogy van. És ha tudom, hogy van, akkor már a képzeletbeliségét is láthattam, nem?
Hartmann most már kezdte tényleg megelégelni ezt a pimasz hangot. Ez a megkérdőjelezhetetlenség, jól összerázva erős sértődöttséggel, mintha valaki az ő saját létezését akarta volna nemcsak alaposan megvizsgálni, hanem meg is szüntetni. De végtére is a tanárnak be kellett látnia, hogy Martha Bährmann festőtanulónak igaza van. Mit számít az, hogy van vagy nincs, hogy eredeti vagy bármilyen másolat. Hartmann ennél a pontnál megvakarta a fejét, olyan tétova és téveteg vakarással, mint ahogyan azt ilyenkor és fölöslegesen szokás. A pillanatnyi tehetetlenség és időhúzás cselekedete volt ez, mi más is lehetett volna. A rajzot erőteljes lendülettel visszaadta.
– Dolgozza ki! Dolgozzon még rajta! Nem elnagyolt víziókat akarok látni, hanem valódi képet, látott képet. Fényképezze le a nemlétezőt vagy a soha nem látottat. Menjen el oda, nézzen jól körül, és végezze el a munkáját. Igaza van, nem érdekel, hogy volt ott vagy nem volt ott, hogy létezik vagy nem létezik. Fölösleges dolgok ezek. Viszont elvárom, hogy amikor megnézem a kész munkáját, elhitesse velem azt, amit elém tesz. Ha nem hiszem el, akkor nincs igaza. Persze már előre tudom, hogy el fogja hitetni velem. Bízom magában; csapjon be, mondja azt, hogy ott volt, ott a helyszínen, hogy elment Reisingenbe, direkt a kép kedvéért, csak azért, hogy én elhiggyem. A rajza, a vázlata vagy mit tudom én, legyen a cinkosa, beszélje be nekem azt, amit csak akar. Nekem meg az a dolgom, hogy elhiggyem. De csak akkor, ha maga is jól dolgozik. Legyen merész, és ne hozzon szégyent erre a Reisingenre és nem létező lakóira. Megbántódnak, ha kiderül, hogy nem léteznek. Tudom, hogy meg fogja csinálni. Ismerem magát ezzel az egész mesével.
Martha meghökkent ettől a nagyon bizakodó és biztató hangtól. Mert honnan is tudja Hartmann, az ő Hartmannja, hogy mi lesz a vége ennek a reisingeni históriának; hogy lesz-e város vagy nem lesz. Hogy elhiszi vagy nem hiszi. És itt már mindent az ő vállára tettek; itt már neki kell cipelnie a nehéz súlyokat, mint valami ódon ingaórának húznia a szerkezetét, éjjel és nappal, mert ha egy pillanatra megáll, és nincs erő a szerkezetben, az idő is megáll, minden összeomlik. Neki kell vonszolnia ezt a terhet, ő akarta, hogy a saját képét a saját világából hozza el. Mert akárhogy is, ő alkotta a semminek ezt a másolatát, ezt a főteret, amelynek nincs eredetije, csak másolata van, ezt a tükörképet. Semmi sincs a tükör előtt; akár a sok százszor megfestett Fésülködő nő, aki csak a tükörben létezik, aki csak ott él, bezárva az üveg síkjába, mert nincs előtte senki más, akinek térbeli és fésülködő alakja volna. Csak másolata van. Martha tükrében is megjelent valami, valami, aminek semmi köze a valósághoz, mert csak visszfény, de e visszfénynek nincsen fénye.
Ilyenekben élt állandóan, merő bonyodalom volt önmaga, amit Hartmann mester itt a Mühle műhelyében próbált valahogy rendbe rakni. Nagy rendrakó volt, és azért töltötte be posztját, mert keresztüllátott mindenféle rendetlenségeken. A rendetlenségek szakértője volt. Martha örökösen hadakozott vele, összeveszett, de a következő órán mégiscsak ott volt, meg azután is és mindig. Soha nem mulasztott órát. Azaz hogy mulasztott, csak éppen nem Hartmann óráit mulasztotta el. Nem a kötelesség vitte oda, hanem csak úgy egyszerűen ott kellett lennie. Pontosan abban a műteremben, amelyet bennfenteskedve és fontoskodva „atelier”-nek neveztek, és amelyben történetesen Hartmann mester is tartotta óráit. Akkor valahogy ez volt a világ közepe, minden világvárosok központja, vezérvárosa, ahol a dolgok alakulnak és formát kapnak, ahol kiszabadul a fényenergia, amely azután később – meglehet, hónapokkal később – beáramlik a képekbe, esetleg éppen Martha Bährmann képébe. Ezért volt fontos a Mühle, amely, igaz, ezerszer igaz, szigorú volt, afféle konzervatív szigorral, de föl is szabadított. Különös, de mégiscsak így volt: kényszerítette a művésztanoncokat arra, hogy fölszabaduljanak.
Fülszöveg:
A Larza hazamegy a fény titkának regénye, egy olyan kor története, ahol a fény több, mint puszta fizikai jelenség, több, mint elektromágneses sugárzás. A fényt itt tisztelni kell, és leborulni előtte. Hiszen egy olyan boldogabb kor napjairól olvashatunk Várkonyi Benedek első, minden szempontból nagyregényében, ahol a világ még rejthet magában titkokat. És ennek a világnak középpontjában a fénygyógyászat mestere áll, Anton Larza – mind közül a legnagyobb hívő, aki be is járja azt az utat, amit a fény egy ember számára felkínálni képes.
*
Volt egyszer egy város valahol Németországban. Kisváros nem lehet, hiszen busz- és villamosvonalak kötik össze a városrészeket, továbbá óriási pályaudvara is van, de nem is igazi nagyváros: fojtogató szűkösség érződik a légkörében. Ez Várkonyi Benedek regényének a helyszíne. És volt egyszer egy korszak, a cselekmény ideje. Nem lehetett nagyon régen, hiszen van már villany, és a regény orvos hőse a fényterápia úttörőjének számít, de nem is a közelmúlt. Ebben a közegben mozognak a regény érzékeny és tétova szereplői: Martha, a festő, Kyra, a lisszaboni születésű szájharmonikás, Hartmann, a festőiskola mestere, Nadja Brodsky, a Luxor-ház koronázatlan császárnője, Anton Larza, a gyógyító, akiről nem is hinnénk, hogy már nyolcvanéves – és a többiek.
Érdemes a nyomukba szegődni.
A Kalligram ismét regényírót avat.
Márton László
Borító: Kalligram Könyvkiadó
