Huszonegy évesen már egy húszfős társulat tánckari vezetőjeként dolgozott, majd éveken át azért tett félre, hogy megvalósítsa egyik legnagyobb álmát: hogy New Yorkban tanulhasson. Bundics Bernadett tíz hónapot töltött a világ egyik legpezsgőbb táncos közegében, a Steps on Broadway képzésén, és a legendás Radio City Music Hallban a Rockettes meghallgatásán is kipróbálhatta magát. Arról beszélgettünk vele, mit tanított neki New York a táncról és saját magáról. Hogyan lehet együtt élni a castingokkal és a visszautasításokkal, és miért érzi úgy, hogy az amerikai álom számára még csak most kezdődik.
KULTer.hu: Kezdjük az elején: hogyan jelent meg a tánc az életedben?
Amióta az eszemet tudom, ha zenét hallok, táncolok. Ez már gyerekkoromban is feltűnt anyukámnak, így természetesen ő vitt el az első táncórámra. Eleinte csak hobbiként jártam különböző táncstúdiókba, majd tízéves koromban beíratott a Madách Tánc- és Színművészeti Iskolába. Kezdetben heti két-három alkalommal jártam délutáni elfoglaltságként, később, amikor a gimnáziumválasztásra került a sor, már egyértelmű volt, hogy a Madáchot szeretném választani.
Ekkor vált igazán nyilvánvalóvá, hogy a tánc lehet a hivatásom.
Bár soha nem volt egy konkrét pillanat, amikor leültem volna, és eldöntöttem, hogy „mostantól táncos akarok lenni”, ahogyan kinyílt előttem a színház világa, úgy szerettem bele egyre inkább. Majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy elképzelhetetlen, hogy valaha is tánc nélkül létezzek.
KULTer.hu: A Madách Tánc- és Színművészeti Szakgimnázium után Németországban dolgoztál, majd 2022-ben csatlakoztál az AIDA Cruises társulatához. Mi vitt ilyen fiatalon a nemzetközi pálya felé?
Már egészen fiatalon volt lehetőségem megtapasztalni, milyen külföldön élni: hároméves voltam, amikor a szüleimmel Németországba költöztünk. Talán ennek is köszönhető, hogy már gyerekként megtanultam alkalmazkodni más kultúrákhoz. Bár nagyon szeretem Magyarországot, sosem csak itthon képzeltem el a jövőmet.
Mindig is vágytam arra, hogy bejárjam a világot, minél több országot és kultúrát megismerjek,
ezért a hajózás már akkor nagyon vonzott, amikor először hallottam róla. Ráadásul szeretek németül és angolul beszélni, valamint kifejezetten élvezem, amikor új kihívások elé kerülök. Talán ezért is keresem tudatosan azokat a helyzeteket, amelyek kicsit kilöknek a komfortzónámból. Egy külföldi munka pedig pontosan ilyen: új ország, új emberek, új kultúra, miközben sokszor teljesen magadra vagy utalva.
KULTer.hu: Azt mondod, hogy a hajón töltött évek alatt egyetlen cél vezérelt: egyszer New Yorkban tanulhass. Mikor vált ez egy távoli álomból konkrét tervvé?
Ez egy többlépcsős folyamat volt. Az egyik első meghatározó tényező természetesen az Egyesült Államok és Magyarország közötti anyagi különbség volt. Egy kinti képzést itthoni fizetésből meglehetősen nehéz lett volna finanszírozni. Viszont amikor sikerült bekerülnöm egy német céghez, ráadásul egy hajóra, ahol a mindennapi kiadásaim is minimálisak voltak, elkezdtem komolyan gondolkozni azon, hogy ez talán tényleg megvalósítható.
A következő lépés az volt, hogy én magam is elhiggyem: képes vagyok rá!
Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon sokszor hajlamosak vagyunk óvatosan gondolkodni, és nem feltétlenül merünk nagyot álmodni vagy kockáztatni. Mivel ebben a mentalitásban nőttem fel, sokáig én is azt éreztem, hogy talán túl nagyot akarok és kevés vagyok hozzá. Ebben rengeteget segítettek a külföldön megismert barátaim, akik egy sokkal nyitottabb, bátrabb szemléletet képviseltek. Próbáltam átvenni tőlük ezt a gondolkodásmódot, és szerencsére idővel sikerült is.
A döntésemhez végül egy magánéleti fordulópont is hozzájárult. Az első hajós szerződésem alatt még komolyan foglalkoztatott a hazatérés gondolata. Olyannyira, hogy a következő szerződésemet is visszamondtam. Nem sokkal később azonban úgy alakult az életem, hogy azok a kötelékek, amelyek addig Magyarországhoz húztak, hirtelen meglazultak. Bár akkor ezt nehéz időszakként éltem meg, közben valamiféle szabadságot is adott.
Azt éreztem, hogy most már tényleg semmi nem tart vissza attól, hogy megpróbáljam azt, amire igazán vágyom.
Utólag talán furcsán hangzik, de egyfajta jelként tekintettem erre – és végül ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy New York felé vegyem az irányt.
KULTer.hu: Huszonegy évesen, a társulat legfiatalabb tagjaként lettél Dance Captain, és egy húszfős csapat vezetéséért is feleltél. Hogyan lehet ilyen fiatalon vezetővé válni, és mit tanított neked ez a szerep az emberekről, és saját magadról?
Sokáig nem bíztam eléggé magamban, így egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar dance captain leszek. Ettől függetlenül már az első naptól kezdve figyeltem a saját dance captainemet. Mi az, ami tetszik, hogyan kezel egy-egy helyzetet, és mi az, amit én esetleg másképp csinálnék. Az előléptetés mégis teljesen váratlanul ért, ráadásul soha senkinek nem jeleztem, hogy érdekelne egy ilyen szerep.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy valaki meglátta bennem a potenciált.
Rengeteget tanultam abból, milyen érzés vezetőnek lenni, de talán még többet tanultam saját magamról. Nem fogok hazudni, nagyon nehéz volt, ráadásul rengeteg olyan helyzet adódott – betegségek, sérülések, a csapaton belüli nézeteltérések –, amelyek tovább nehezítették a munkámat. Az egyik legnagyobb kihívás számomra az volt, hogy alapvetően nagyon konfliktuskerülő vagyok. Ha van egy nézeteltérés, ösztönösen inkább hátralépek, és azt szeretném, hogy mindenki boldog legyen. Vezetőként viszont megtanultam, hogy ez nem mindig lehetséges. Különösen nehéz volt, amikor két karakánabb ember között alakult ki konfliktus, nekem pedig úgy kellett igazságot tennem, hogy közben tudtam: valószínűleg valaki meg fog haragudni rám.
Azóta ebben rengeteget fejlődtem. Megtanultam, hogy nem kell mindenkinek szeretnie, és nem is tudsz mindig mindenkit boldoggá tenni.
A másik nagy kihívás az volt, hogy a fiatal korom ellenére komolyan vegyenek.
Az elején sokszor kértem bocsánatot olyan dolgokért is, amelyekért valójában nem kellett volna, és ezzel inkább azt sugároztam, hogy nem vagyok elég határozott a döntéseimben. Ma már egészen máshogy állok a hibákhoz. Ha valamit elrontok, az első gondolatom inkább az, hogy „na, szuper, most már tudom, legközelebb hogyan csináljam vagy hogyan ne csináljam”. Csodálatos érzés volt megtanulni elfogadni, hogy kortól függetlenül mindenki hibázik, és az önmarcangolással csak rengeteg időt veszítünk, miközben egyáltalán nem visz előre. Ma már büszkén vállalom a döntéseimet, amikor vezetői pozícióban vagyok. Legrosszabb esetben pedig, ha valami nagyon rossz ötletnek bizonyul, nevetünk egyet rajta. Túl rövid az élet ahhoz, hogy mindent túl komolyan vegyünk.
KULTer.hu: A New York-i tanulmányaidhoz kapcsolódóan: mennyi munka, tervezés és lemondás volt abban, hogy ezt az álmot meg tudd valósítani?
A legnagyobb feladat a tandíj összegyűjtése volt. A hajón a barátaim sokszor jártak el vacsorázni, shoppingolni vagy különböző programokra. Természetesen nem azt mondom, hogy három év alatt egyáltalán nem hagytam el a hajót, de elsősorban arra törekedtem, hogy a fizetésem minél nagyobb részét félretegyem. Ezt azonban mégsem éreztem hatalmas lemondásnak.
Mindennél jobban szerettem volna eljutni New Yorkba,
és már önmagában boldoggá tett a tudat, hogy minden egyes félretett összeggel közelebb kerülök a célomhoz. Inkább úgy tekintettem erre, hogy ezek nem lemondások, hanem befektetések abba az életbe, amit szeretnék magamnak. A jelentkezési folyamat egyébként viszonylag gyorsan lezajlott. Néhány videót kellett felvennem, képeket és anyagi igazolást küldenem, valamint egy-két motivációs levelet is csatolnom kellett. Két héttel később pedig megérkezett a várva várt e-mail, hogy felvettek. Ezután már csak a vízumon kellett „átküzdenem” magam, ami szintén nem volt egyszerű, stresszmentes folyamat. De ezekre is inkább úgy tekintettem, hogy minden egyes nehézség csak egy újabb lépés a célom felé.
KULTer.hu: Mi volt az első olyan pillanat New Yorkban vagy a Steps on Broadway egyik óráján, amikor azt érezted: itt egészen másképpen gondolkodnak a táncról, mint amit addig megszoktál? És fordítva: volt olyan tudás vagy szakmai alap, amit Magyarországról vittél magaddal, és csak New Yorkban jöttél rá, hogy milyen erős alapot kaptál itthon?
Nagyon sok ilyen pillanat volt! Már az is feltűnt, ahogyan a tanárok beszélnek a diákokhoz. A szóhasználatukba teljesen természetesen beépül, hogy mindannyian táncművészek és előadók vagyunk. Egyenrangú félként tekintenek ránk, és nemcsak mi köszönjük meg az órát a végén, hanem ők is megköszönik, hogy tőlük szeretnénk tanulni. A tisztelet természetesen ugyanúgy jelen van tanárok és diákok között, csak egy egészen más formában. Az itthon sokszor tapasztalható tekintély, illetve félelem alapú hozzáállás helyett itt sokkal inkább a támogatás és a motiváció kerül előtérbe.
A táncosok azért tesznek bele 110 százalékot, mert annyira inspirálja őket a tanár,
hogy szeretnék elérni azt a szintet, amit ő képvisel. Nem pedig azért, mert félnek attól, mi történik, ha nem adják bele a maximumot. Nagyon sokat tapsolunk egymásnak, és a tanárok is gyakran kiemelnek egy-egy diákot, de mindig azért, hogy megmutassák, milyen jó valamiben. Nem a hibákat keresik, hanem azt, amit érdemes továbbépíteni. Szerintem ez egy nagyon pozitív és inspiráló szemlélet. Ugyanakkor természetesen a magyar képzésnek is sok előnyét érzem magamon. Rengeteg fegyelmet és kitartást tanultam itthon. Gyorsan be tudom építeni a különböző instrukciókat a táncomba, és gyorsan reagálok, ha egy tanár hozzám szól vagy korrigál. Bizonyos helyzetekben azt vettem észre, hogy ez kifejezetten nagy előny, mert néhány kinti táncosnak több időre van szüksége. Vagy olyan kérdéseket is feltesznek, amelyekre én már megtanultam magamtól rájönni.
KULTer.hu: New Yorkot és a Broadway világát hajlamosak vagyunk kívülről romantizálni. Mi az, ami ebből a világból csillogónak látszik, belülről viszont kifejezetten kemény?
A verseny mindenképpen. Nyilván ez köztudott, de belülről megtapasztalva egészen más. Ha akár csak egy kicsit is elkezdesz kételkedni magadban, nagyon gyorsan ott lehet valaki, aki átveszi a helyed. Nem egy „kitöröm a lábad” típusú versenyre gondolok (nevet). Inkább arra, hogy hosszú távon nagyon fárasztó tud lenni folyamatosan törekedni, dolgozni, pozitívnak maradni, és közben nem hagyni, hogy a város tempója megtörjön. Ugyanakkor
ez a folyamatos pörgés az egyik legjobb része is New Yorknak.
Ha képes vagy felvenni a ritmusát, akkor akarva-akaratlanul magával visz és folyamatosan arra ösztönöz, hogy többet hozz ki magadból. A másik nehézség talán a mély és őszinte kapcsolatok kialakítása. Mivel szinte mindenki folyamatosan a karrierjét építi, sokszor nagyon nehéz időt szakítani a barátokra, a családra vagy akár egy párkapcsolatra.
Rengetegen csak néhány hónapra érkeznek New Yorkba, mások pedig folyamatosan más államokba utaznak munkák miatt. Hosszú távon ez egyesek számára elég magányos életforma tud lenni. Ott van a folyamatos pörgés is, állandóan rengeteg impulzus ér: zaj, tömeg, emberek, közlekedés, zene, fények, programok.
Egyszerűen nincs igazán „kikapcsolt” állapot.
Bár én imádom ezt a pezsgést, sokszor azt éreztem, hogy az idegrendszerem egyszerűen nem tud ennyi információt folyamatosan feldolgozni. Ezért is próbáltam tudatosan megkeresni azokat a pillanatokat, amikor egy kicsit le tudok lassulni. Néha ez tényleg csak annyit jelentett, hogy kiültem néhány percre egy padra a Central Parkban. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam egyszerűen csak a jelenre figyelni. Talán éppen ezek az apró csendek kellettek ahhoz, hogy újra fel tudjak töltődni, és vissza tudjak kapcsolódni ahhoz, amiért eredetileg New Yorkba jöttem.
KULTer.hu: Egy olyan városban, ahol elképesztően sok kiváló táncos próbál érvényesülni, mitől lesz valaki több, mint technikailag nagyon jó? Mit tanultál New Yorkban arról, mit jelent egyéniségnek lenni a színpadon?
New Yorkban nagyon erősen ösztönöznek arra, hogy megtaláld, mitől vagy igazán önmagad. Meglepően sokszor kaptunk olyan instrukciót, hogy ne úgy táncoljuk el a koreográfiát, ahogyan megtanították. Keressük meg, hogy egy-egy mozdulat nekünk személy szerint mit jelent, és hogyan tudjuk a saját mozgáskultúránkhoz alakítani. Nem az érdekelte őket, hogy az ő koreográfiájukat mennyire pontosan tudod lemásolni, hanem az, hogy
te hogyan értelmezed, és mit adsz hozzá a saját testeddel és személyiségeddel.
Ez számomra az elején rettenetesen nehéz volt, és őszintén szólva még mindig dolgozom rajta. Talán ezt mondanám, hogy ettől lesz valaki több egy technikailag nagyon jó táncosnál. Nem csupán egy betanult koreográfiát ad elő, hanem minden mozdulatnak saját, belülről jövő jelentést tud adni. Sokszor nem is feltétlenül a technika tesz valakit igazán emlékezetessé, hanem az, amit a mozdulatokon keresztül átad. Egy táncos tekintete, arckifejezése, jelenléte és az, ami belül történik vele a színpadon, legalább annyira fontos, mint maga a mozdulat.
KULTer.hu: 2026 áprilisában részt vettél a Radio City Music Hallban rendezett Rockettes-meghallgatáson. Milyen érzés volt belépni ebbe a legendás térbe úgy, hogy ezúttal nem nézőként, hanem jelentkező táncművészként voltál ott – és mit tanított neked maga a meghallgatás?
Leírhatatlan érzés volt, tényleg! Már az első pillanatban, amikor beléptem, és megláttam a több száz lányt, mindegyikükön a saját sorszámukkal, köztük sok újonnan megismert barátommal a táncórákról, szinte felfoghatatlan volt, hogy én is ott lehetek. Csodálatos érzés volt végigmenni azokon a folyosókon, néhol bekukkantani egy-egy nyitott ajtón, látni a jelmezeket, díszleteket az előadásból. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen lesz majd egy nap úgy végigmenni ezeken a folyosókon, hogy már fellépőként tartok egyik előadásról a másikra. A meghallgatás legfontosabb tanítása talán az volt, hogy egy bizonyos ponton már egyszerűen élvezni kell, hogy ott lehetsz, és hogy ebben a legendás légkörben táncolhatsz.
A kemény munka mindig az odáig vezető út.
Ha előtte hónapokig beletetted a szükséges munkát, akkor a próbatánc napján már nem tudod hirtelen megváltani a világot. Ott tartasz, ahol tartasz, és ezt büszkén meg kell mutatnod. Ha pedig ez most még nem elég ahhoz, hogy felvegyenek, az sem baj. Lehet, hogy jövőre már elég lesz.
KULTer.hu: A táncos pályához a sikerek mellett rengeteg casting, versenyhelyzet és visszautasítás is hozzátartozik. Meg lehet tanulni úgy kezelni a nemet, hogy az ember ne a saját tehetségéről vagy értékéről szóló ítéletként élje meg?
Igen, bár ezt természetesen nem lehet egyik napról a másikra megtanulni. Rengeteg önkontroll kell ahhoz, hogy ne engedd, hogy a gondolataid túlságosan negatív irányba menjenek. Ráadásul ez folyamatosan hullámzik. Ha egymás után több negatív visszajelzést kapsz, nagyon könnyű belekerülni egy negatív spirálba. Ilyenkor általában hagyok magamnak néhány napot, amikor kicsit kikapcsolok, és megpróbálok mással foglalkozni. Sokszor egyszerűen csak egy kis „restart”-ra van szüksége az agynak. Azt is fontos megtanulni, hogy
egy castingon sokszor egyáltalán nem csak a tánctudásod alapján választanak.
Lehet, hogy a személyiségedet nézik, hogy mennyire illesz bele az adott csapatba, vagy hogy szerintük hogyan bírnád a munkával járó körülményeket. Ha például egy turnéról van szó, az is számíthat, hogy mennyire tudsz hosszú időt együtt tölteni másokkal egy buszban. Vagy egyszerűen lehet, hogy annak a táncosnak a helyére keresnek valakit, aki 165 centiméter magas volt, ezért a jelmezek miatt a magasabb jelentkezők már eleve kiesnek. Lehet, hogy göndör hajú táncost keresnek vagy éppen szőkét. Sosem tudhatod pontosan, hogy aznap miért nem téged választottak. Éppen ezért próbálok úgy tekinteni egy visszautasításra, hogy ez most nem az én lehetőségem volt, de majd a következő az lesz. New Yorkban talán az is könnyebbé teszi ezt, hogy szinte naponta vannak castingok, egyik a másik után, így nincs akkora súlya egy-egy nemnek. Itthon, ahol sokkal ritkábban van lehetőség próbatáncokra, könnyebben érezheted úgy, hogy egy-egy castingnak óriási tétje van.
KULTer.hu: Azt mondod, szeretnéd a New Yorkban megszerzett tudást Magyarországon is kamatoztatni, különösen a jazz műfajában. Mit láttál és tanultál odakint, amiből szerinted itthon még kevés van, és mit szeretnél ebből hazahozni?
Elsősorban magát a jazzt mint műfajt. Magyarországon sajnos nagyon kevés lehetőség van arra, hogy valaki igazán ebben a stílusban képezze magát. Az is sokszor más megközelítést jelent, amit itthon musicaltáncként ismerünk, mint amit New Yorkban tapasztaltam. Nyilván nem gondolom, hogy egyedül majd én fogom megváltani a musical műfaját Magyarországon. Viszont mindenképpen
szeretném megismertetni a táncosokkal azt a jazz– és musicalszemléletet, amit kint tanultam.
És ezzel együtt azt a sokkal támogatóbb, bátorító hozzáállást is, amit New Yorkban tapasztalhattam. Szeretném, ha a táncosok nemcsak technikailag fejlődnének, hanem mernének jobban hinni magukban, megtalálni a saját egyéniségüket, és élvezni azt, amit csinálnak.
KULTer.hu: Ha egyetlen dolgot kellene megnevezned: miben más az a Bundics Bernadett, aki tíz hónap után hazajött New Yorkból, mint az, aki annak idején felszállt az oda tartó repülőre?
Talán az a legfontosabb különbség, hogy megtanultam elfogadni önmagam. Táncosként, emberként és egyszerűen ott, ahol éppen tartok az életemben. Korábban folyamatosan ostoroztam magam: amiatt, ahogyan kinézek, amiatt, hogy mit eszek, amiatt, hogy eleget edzem-e. Amiatt, hogy hogyan táncolok, vagy éppen a személyiségem bizonyos részei miatt. Sokszor azt éreztem, hogy le vagyok maradva, és hogy bármit csinálok, sosem leszek elég jó. Tudom, hogy ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül és rengetegen küzdenek hasonló szorongásokkal. Éppen ezért vagyok ennyire hálás ezért az egész élményért.
Nemcsak táncosként fejlődtem és gazdagodtam rengeteg tudással és motivációval, hanem emberként is.
Egyszerűen sokkal kiegyensúlyozottabbnak és magabiztosabbnak érzem magam, és többé már nem szeretném megváltoztatni azt, aki vagyok. Persze továbbra is hibázom és rengeteg mindenben tudok még fejlődni. De most már azt is tudom, hogy előttem van az egész élet, és mindennek eljön a maga ideje. Megteszem a tőlem telhető legtöbbet, azon felül pedig úgyis az élet dönti el, hogy minek mikor kell megtörténnie. Hiszek abban, hogy ha valaki keményen dolgozik a céljaiért, előbb-utóbb a szerencse is utoléri. Addig pedig egyszerűen élvezni kell az utat, és hálásnak lenni azért, hogy találtál valamit az életedben, amit annyira szeretsz, hogy minden nap célokkal és álmokkal hajtva mész előre.
KULTer.hu: Melyek a jövőbeli tervek? Végezetül erről mesélj kicsit!
Elsősorban továbbra is Amerika a cél. Úgy érzem, mielőtt bármit is igazán kamatoztatni tudnék itthon abból, amit kint tanultam, még egy jó ideig az Egyesült Államokban van a helyem, hogy minél több tapasztalatot és tudást gyűjtsek.
Szeretném megnézni, meddig tudom elvinni ezt az amerikai álmot.
Egyértelműen a Rockettes a nagy cél, de természetesen nyitott vagyok mindenre, ami az Egyesült Államokban megtalálhat. Legyen szó nemzetközi turnékról, az NBA vagy más kosárcsapatok táncosairól, nagyobb előadók háttértáncosi munkáiról vagy akár egy Off-Broadway- vagy Broadway-darabról. Szeretném minél több oldalról kipróbálni magam, folyamatosan órákra és workshopokra járni, kapcsolatokat építeni, tanulni és fejlődni. És közben minden egyes nap hálás lenni azért, hogy egy olyan különleges városban élhetek, mint New York, és hogy egyáltalán lehetőségem van megpróbálni megvalósítani mindazt, amiről korábban csak álmodtam.
Képek: Bundics Bernadett archívuma
