Az elbeszéléstudományban, a kultúraelméletben, általában a bölcsészetben érdekeltek számára két figyelemre érdemes kiadvány jelent meg a Typotex Kiadónál 2024-ben és 2025-ben. Az ismeretterjesztés igényén is túlmutató munkák eltérő praxissal tematizálják a narrációt, ám végső soron mindkét szerző reményként azonosítja. Byung-Chul Han a már megszokott kritikus hangütéssel elveszőben lévő kulturális gyakorlatként, Fritz Breithaupt pedig általános kognitív funkcióként taglalja, így futnak ki értekezéseik a normatív (Han) vagy az ontológiai (Breithaupt) remény körvonalazására, tulajdonképpen civilizatorikus tétként megjelölve a kérdést.
Megjelenési sorrend szerint vessünk először pillantást A narratív agyra, melynek gyújtópontja, hogy az emberi gondolkodás alapvetően narratív szerkezetű, és ezt az érzelmek jutalmazó mechanizmusa tartja fenn, ami nem pusztán kognitív, hanem társadalmi és kulturális következményeket von maga után. Fritz Breithaupt német származású amerikai pszichológus és irodalmár.
Munkásságának érdekessége, hogy a kognitív-tudományos aspektust az érzelmek viszonyrendszerére applikálja,
jellemzően irodalmi terepre barangolva. Korábban megjelent provokatív munkájában, Az empátia árnyoldalaiban az empátia általánosan pozitív megítélését bizonytalanította el narratológiai megközelítést alkalmazva. A narratív agy szintén interdiszciplináris munka, mely vonás többnyire előnyére válik, mi több, a „homo narransként” emlegetett ember („mesélek, tehát vagyok”) körüljárása nem is volna másként lehetséges. Korábbi könyvéhez hasonlóan itt is hemzsegnek a kurrens, napjainkból vett példák, melyek még inkább érzékletessé és közérthetővé teszik a művet.
Breithaupt evolúcióbiológiai megfontolásoktól indítja vállalkozását. Gyakorlatilag a csecsemőkori világészlelés felépítésének, fejlődésének prezentálásától az alapvető emberi episztemológiai megfigyelések kognitív fogaskerekein át kalauzol minket irodalmi és filozófiai példákat, fogalmakat sem mellőzve.
Az agykutatási előzmények után pszichológiai kutatások, kísérletek (pl. súgóposta) szolgálnak felvezetőként,
hogy kimutassa a narratív gondolkodás érzelmek által meghatározott voltát. Ez a legfontosabb tézise a könyvnek. A két fő mozzanatot a következőként tárja fel: egyfelől a narratívák (elbeszélések – nála mondhatni szinonimák) érzelmi maggal bírnak, és abból, aszerint alakul az újramesélés (vö. az emlékek mindig az aktuális előhívás céljához módosuló természete). Másfelől a narratívák az epizodikus tagolódás (alapvető kognitív működés) szerves részeként érzelmekkel jutalmaznak a „befejezések” határpontjain. Szignifikáns felbontás továbbá, hogy
nem pusztán a narratívában ábrázolt érzelmek narratívak, tehát a szereplőké, hanem a befogadóban megjelenők is.
Nem utolsósorban pedig fontos felismerést tesz a narratívák vektoriális voltát elvetve, vagyis kimondva, hogy nem valamiféle előrehaladásban rejlik a narratív gondolkodás, hanem a különböző elemek egymásra vonatkoztatásában és kapcsolásában.
A könyv második felében voltaképpen Byung-Chul Hanéval rokoni irányt vesz a vizsgálódás.
A fejezetcímekben felbukkannak a „válság”, a „patológia” és a „kilábalás” szavak. Továbbá a narrativitás egy bizonyos optimális működését hangsúlyozza – e tekintetben maga is valamelyest normatív álláspontot képvisel. A könyv első felében egy többnyire evolúciós indíttatású tanulmánnyal prezentálja nekünk, hogy „az érzelmek megjutalmaznak minket a narratív gondolkodásunkért” (117.). A második felében csoport, nemzet és emberiség szintjén is elemzi ezt a kölcsönhatást, kultúraelméleti és társadalomtudományos vizekre evezve, ugyanakkor nem elhagyva a pszichológiai felhangot, aspektusokat.
Ez a rész is telitalálat az olvasói célcsoportnak, a szerkesztés jól sikerült ívet rajzol fel.
Itt tehát a narratívák kollektív szuggesztív erejére terelődik a kérdezés. Az eddig kimondott és előtérbe helyezett megfontolások továbbra is meghatározóak, társadalmi szinten statuálva. A narratíva mint a válságra adott válasz című fejezet gyakorlatilag ezt a feladatot végzi el: a narratív terápia ismertetését követően szeptember 11. és a Covid példáján át szemlélteti a működést nagyobb szinteken. Emlékezetes, ahogyan leleplezi a válságnarratíva önfeloldozó mechanizmusának struktúráját.
Az identitáskérdésben is megfontolt és tartózkodó: az elhatárolódás, címkézés, kiközösítés és önmagában vett rugalmatlanság, kompromisszumképtelenség korlátozó erejére hívja fel a figyelmet, nem mellőzve a kérdés politikumát sem – ez és az aktuális jelenségeket becsatornázó példái óhatatlanul értékválasztással járnak, azonban mindezt kellő eleganciával kezeli, és nem engedi felerősödni a vizsgálódó, tudományos hangvétellel szemben.
Kifejezetten háttérbe szorítja az erkölcsi vonatkozást vagy a hasznosságot a témában,
hangsúlyozva, hogy a narratív gondolkodás valódi lényege, hogy életünk gazdagabb a „multiverzionális valóság” lehetősége által. Ehhez megkerülhetetlen a tudatmobilitás, melyet Breithaupt izgalmas felvetésként a kollektív figyelem fókuszálásának evolúciós értékű mozzanatát is elősegítő színházi előadáshoz, annak történetéhez, műfajához köt. A kitekintésként aposztrofált, frappáns című, rövid zárószöveg, a Kilábalás a narratív kiskorúságból, nyomatékosítja: „A narratív gondolkodás nem egy már meglévő történet lefuttatását jelenti, hanem a benne rejlő lehetőségek továbbgondolását” (185.), illetve: „A narratív gondolkodásnak nem a szilárd identitás vagy az áthagyományozott kollektív narratívák sora a lényege, hanem a lehetőségek terei” (187.).
Aggályai tehát a narratív elszegényedés miatt támadnak.
Ez látszólag összecseng Byung-Chul Han gondolataival, mindazonáltal a narratív gondolkodásról és a narrációról alkotott képük és fogalmuk már gyökereikben különböznek, így e végkövetkeztetések is más szinteken működnek. Breithaupt reménye, hogy a narrativitás alapvető kognitív kondicionáltságunkat képzi, és a haszna, örömei, előnyei, továbbá rétegzettségének ismerete és máig tartó izgalmas vizsgálata nem hagynak végül a kételyt tápláló, leegyszerűsödő működésmód szegényebb létformájába bukni. Összességében A narratív agy című kötet meggyőzően érvel amellett, hogy a narrativitás kognitív alapműködés, amelyet az érzelmek jutalmazó rendszere tart fenn.
Legnagyobb erénye az interdiszciplináris nyitottság és a komplex jelenségek közérthető kibontása,
ugyanakkor időnként kissé érezhető az empirikus és spekulatív elemek közti egyensúly megbillenése, valamint egyes példák didaktikus túlírtsága. A kötet külön értéke, hogy a narrativitást nem pusztán leírja, hanem annak torzulásaira és társadalmi következményeire is reflektál. Míg Byung-Chul Han a narráció eltűnését diagnosztizálja, Breithaupt inkább annak mindenütt jelenvaló, de sokszor leegyszerűsödő működésére figyelmeztet és a narratív komplexitás megőrzése mellett érvel.
„A dolgok vannak, de megnémultak.” (57.) – olvashatjuk A narráció válsága egyik kulcsmondatát, amely magába sűríti Byung-Chul Han alapdiagnózisát: az információs társadalomban a világ elveszíti narratív megszólíthatóságát.
Han esszéisztikus életművében a késő modernitás és napjaink zavarait, kríziseit írja le – ebben a kötetben ezt a narráció fogalma köré szervezi.
A civilizációs válságok nagy históriása egyesek szemében a „szegény ember Foucault-ja”, én mégis jelentős szerzőnek tartom. Rövid, sűrített könyveiben nem elméleti rendszert épít, hanem diagnózisokra törekszik. Jelen kötete is ilyen: közérthető, ugyanakkor fogalmilag sűrű szöveg, amely a narráció eltűnését nem irodalmi, hanem antropológiai és kulturális problémaként tárgyalja. Gyakran éri az a kritika, hogy kultúrpesszimista, ám ez inkább retorikai stratégia –
Han a hiányok artikulálásán keresztül teszi láthatóvá azokat a feltételeket, amelyek a jelentésképzést lehetővé teszik.
A szakirodalmi recepció gyakran kiemeli diagnózisának intuitív erejét, ugyanakkor bírálja empirikus megalapozottságának hiányát. Nemzetközi sikere azonban szemmel láthatóan nem holmi populizmuson alapul. A koreai származású, németországi szerző autentikus módon szívta magába a keleti gondolkodást, majd fiatal felnőttkori németországi letelepedése és tanulmányai révén elsajátította a nyugati filozófiát és fogalomkészletet is. Ez azért fontos, mert kiindulási pontja épp e „konfrontációból”, pontosabban dialogikusságból fakad.
Képes hitelesen prezentálni az értékrend- és gondolkodásbéli diszkrepanciákat
napjaink társadalmi és kulturális problémáinak jellemzőit analizálva. Kezdjük a könyv zárlatával: „A storytelling világában minden a fogyasztásra szűkül. Ezért vakok leszünk más elbeszélésekre, más életformákra, más észlelésekre és valóságokra.” (95.) Breithauptnál az agy nem tud nem narratív lenni (nála funkció a narráció), vagyis a válságot a torzulásban és a reflektálatlanságban látja. Han eközben egy társadalmi-kulturális praxis és teljesítmény szétesését detektálja (nála struktúra a narráció), így
az ő olvasatában egyenesen eltűnőben van a narráció mint kohéziós erő, szemben az információs áradattal és az „olcsó” storytellinggel.
Mit jelent tehát Hannál a narráció? Rögtön az előszó első oldalán rögzíti az erősen heideggeriánus megfogalmazást, miszerint az elbeszélések a létben horgonyoznak, és otthon-létté változtatják világban-létünket. Az alapfelállás tehát a következő: elbeszélés (= narráció) kontra információ, storytelling és narratívák. Utóbbi nála egy afféle mesterségesen gyártott, rigid, konzumszerű, üres forma. A probléma eluralkodásának hajnalát a modernitás újságolvasóját ellepő információáradatnál véli felfedezni. (Ide datálja a szemlélődésről való leszokást is, mint a nagyvárosi életmód következményét.)
Az információnak két fontos tulajdonságát leplezi le: tudomásulvétel-hosszúságú az élettartama és kizárja a titkot.
Innen jut el napjainkhoz, ahol a digitalizáció tovább radikalizál: maga a valóság válik információvá, így az információ létformává nő, mi pedig „kizsákmányolható, irányítható adathalmazzá satnyulunk” (21.). Han gondolatmenete több pontján támaszkodik Walter Benjamin szövegeire, de előkerül többek között Heidegger, Sartre, Proust, Lacan, Platón, Arendt, Kant, Novalis, sőt a Black Mirror című sorozat egy része is.
A narráció nála nem pusztán forma, hanem időstruktúra:
lezár, jelentést ad és lehetővé teszi az olyan tapasztalatokat, mint a remény és a boldogság, amelyek „narratív feszítőerőt” igényelnek. Az információs jelenben ezzel szemben „idősorvadás” figyelhető meg: egymást követő, de össze nem kapcsolódó pillanatok.
Élet és elbeszélés egymástól való elszakadása. Hogy mi van az egység helyett? Kommunikációs, információs zaj, amely az ürességet elfedni hivatott. A varázstalanított világ magyarázható, de nem mesélhető, ez pedig elpárologtatja az embereket és dolgokat összekötő mély rokonszenvet, a mágikus meghittséget.
Megfakul a világot merő tényszerűség fölé emelő aura ragyogása.
Han végül odáig jut el, hogy „maga a gondolkodás is elbeszélés” (78.), amely kijelentés felidézheti Breithaupt pozícióját, ám Hannál ez pusztán az egyik formája, megmutatkozása a narráció alatt értett szerkezetnek. A kötet másik fontos dimenziója a narráció közösségteremtő szerepe. Han szerint a digitális „storyk” és posztok nem valódi elbeszélések, hanem rövidéletű, fogyasztásra szánt fragmentumok, amelyek nem képesek tartós kohéziót létrehozni.
A narratíva így értelemajánlatból marketingeszközzé válik, amely politikai és algoritmikus manipulációknak szolgáltat ki minket.
Itt válik különösen termékennyé az összevetés Fritz Breithaupt álláspontjával. Míg Breithaupt a narrativitást kognitív alapmechanizmusként írja le („homo narrans”), addig Han kulturális struktúraként érti, amely történetileg sérülékeny. Míg az egyiknél a narráció immanens, a másiknál éppen annak eltűnése válik a diagnózis tárgyává. Han végkövetkeztetése szerint a narráció visszaszorulása egy olyan állapothoz vezethet, amelyben az „animal narransként” értett ember elveszíti saját meghatározó képességét, és puszta adatfeldolgozó és fogyasztó létezővé redukálódik. Ez a disztópikus horizont azonban nem szükségszerű végkifejlet, hanem figyelmeztetés:
a narratív struktúrák megőrzése a jelentésteli emberi élet feltétele.
Így tehát Han szerint a narráció válsága a kulturális és társadalmi élet egyik alapvető problémája: a digitalizáció, a fogyasztói „storyk” és a folyamatos információáradat felszámolják a tartós elbeszélések közösségteremtő és értelemkölcsönző szerepét. A narratív struktúrák megszűnése a jelentésalkotás és az emberi tapasztalat gazdagságának elvesztését eredményezi. A szerző figyelmeztető hangvétele azonban nyomatékosítja: nem kell, hogy így legyen.
Diagnózisa hatványozottan érvényes a rövid, fragmentált tartalomfogyasztás egyértelműen káros kultúrájára nézve.
(Megjegyzem: a terjedelmes autofikciók és a hosszú játékfilmek népszerűsége ugyanakkor azt mutatja, hogy továbbra is van igény a nagy, átfogó elbeszélésekre.) Összevetve Fritz Breithaupt és Byung-Chul Han álláspontját, a két perspektíva komplementerként világít rá a narráció jelentőségére: míg Breithaupt az emberi természetből kiindulva az immanens kognitív hajlamot hangsúlyozza, Han a társadalmi, technológiai és kulturális környezet sérülékenységét teszi láthatóvá. Tanulságuk egybevágó: a narratív struktúrák fenntartása nem csupán irodalmi vagy pszichológiai, hanem társadalmi, sőt politikai szempontból is létfontosságú, hiszen
ezek biztosítják az egyéni és kollektív élet értelmes szerveződését, valamint az ember és a világ közötti mélyebb kapcsolatot.
Breithaupt interdiszciplinaritása izgalmas, ám fogalomhasználata esetenként (többnyire a filozófiai példáknál) veszít analitikai élességéből. Néhol némileg aránytalannak érzem az eszmefuttatásait, persze összességében jól sikerült vállalkozás a koronavírus-járvány alatt összeállított munka, nem kevés komoly felismerést oszt meg benne. Byung-Chul Han gondolatait pedig érdemes az életmű további munkáinak kontextusában olvasni, hogy egy kevésbé általánosító és radikálisan pesszimista hangsúly terhelje a szó nemes értelmében vett filozofálást. Jó olvasást és mesélést, emberek!
Fritz Breithaupt: A narratív agy, Typotex Kiadó, Budapest, 2024.
Byung-Chul Han: A narráció válsága, Typotex Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: Pótor Barnabás
