nekünk legalább van szemhéjunk
(versciklus)
egy fekete-fehér fotón
megmutattad, ki vagyok
a halak is alszanak
egyik este eszembe jutott,
egyszer a Balaton partján ültünk
pár órája már elcsitult a vihar,
de addig féltél,
álltunk a fedélzeten, csapkodtak
a vitorlák, a hullámok,
élveztem, valahogy élveztem,
hogy semmi nem egyszerű,
hogy ez is valami, amit meg kell oldani,
a köteleket, a szorongásod,
oldani, húzni, megkötni, beakasztani,
majd csere, másik vitorla a másik szélhez
aztán lassan partot értünk,
kikötöttünk,
szerencsénk volt, jó szelünk,
hiába féltél, azért mindig tudhattad,
hogy nekünk, bármi történik, szerencsénk van,
megnyugodtál
a hajó gyomrából előkerültek a pecabotok,
a damilok, meg az összes vacak,
aminek a nevét elmondtad, kétszer is,
de egyikre sem emlékeztem, mire leültünk a parton
bedobtad a csalit,
és hosszan magyaráztál a halakról,
én meg azon gondolkodtam, hogy soha nem értettem
ezt az egészet, mindig csak visszadobod,
semmi értelme
a telefonomat nyomkodtam, besötétedett,
visszamentem a hajóra,
te csak órák múlva jöttél,
nem fogtál semmit,
talán lepihentek,
mondtad,
én meg azt kérdeztem, mégis hogy alszanak,
ha még be se tudják csukni a szemüket,
csak ikrák, úsznak, aztán a horgon végzik,
és ezek között próbálnak valahogy megmaradni
az áramlatban, valahogy úgy, mint mi,
de nekünk legalább van szemhéjunk
este tévé
a néma képernyőt nézem,
szájról olvasom a szavakat,
nehogy felébresszek bárkit
kattan az óra,
éjjel egy,
egybeolvadok a hallgatással
és azt hiszem, én vagyok,
aki épp átszeli a nagy vizet,
autóval, egy rozzant hídon,
közben vadul káromkodik,
óriási gesztusokat tesz, de a motor
mindent elnyom, az alatta zubogó víz
zaja mindent elnyom,
akárhogy is kiabál, nem hallja senki,
lenémított kisfilm, a menekülésről,
vagy valami ilyesmiről
egy kép van a visszapillantóra ragasztva,
valaki fekszik és talán
alszik, haja a párnán,
ott csend van,
megbújik a sötétben
kinyomom a tévét,
óvatosan lépek,
nehogy felébresszem szegényt
sokan érkeznek
a végére mindig sokan érkeznek
megtelik a szűk tér,
mint nyáron a légypapír,
hangok, szagok ragadnak
egy napszemüveges énekel,
vak, vagy csak nem akarja, hogy lássuk,
azt mondja,
hogy úgyis ki fogjuk bírni
vajon kibírjuk-e
ott egy hamis hang,
lassan meghasad
a kárpit,
a márvány meg hideg,
mint a pizzaszelet,
amit akkor este ettünk,
amikor elmondtad,
mit találtak
kávéért nyúltál,
esti kávé elalvás előtt
már hónapok óta fájt a hasad,
azt hitted, csak a szorongás,
ami a gyomrodba költözött
(és ha valami meg is öl,
nem ez lesz az)
és a kurva anyját,
ennyit mondtál,
szürcsöltél,
ettünk tovább
ő meg most itt énekel,
mindenki a padlót nézi,
valami a homlokomra csöppen,
lecsorog,
majd összetörik a kövön
Borító: Unsplash
