Tüske
(részlet)
IV.
Lassan eleredt az eső és nagyokat koppant a rozsdás mézpergetőn, amit a fogadó udvarán felejtett Szabó egy barátja. Úgy volt, csak egy kis időre hagyja ott. Azóta belekölkeztek a macskák, a falécek korhadni kezdtek, és a mohapárnáktól lassan úgy tűnt, mintha mindig is oda tartozott volna. Tüske egy cigarettát gyűrt az ujjai között, apró dohányszemcsék estek az asztalra. Megfeledkezett társaságáról. Remegő kisujjával egy kupacba söpörte a dohánytörmeléket. Mutatóujjával az asztalhoz nyomta, majd azt, ami ujjbegyére ragadt belőle, a hamutálba szórta. Ezt ismételgette, mígnem a törmelék elfogyott. Egyre hangosabban és sűrűbben kopogott kint a bádog.
– Nyögni fogjuk még ezt a szarházit. Arról kell beszélgetni a péknél, hány kiló kenyeret lehet kapni egy kabátért? Kész vicc.
– És mennyit? – kérdezte Barabás.
– Mit tudom én. Attól függ, van-e már kabátja.
– Meg, hogy milyen hideg van, mi?
– No lám, Konyár úr. Van ott üzleti érzék. Van ám gógyi – mondta Szabó nevetve és nagyot kortyolt a borából.
Tüske igyekezett gyorsan újra megjegyezni Barabás álnevét. Olyan, mint a konyhás, gondolta. Úgy érezte, a bádog kopogása a koponyáját kalapálja. Ivott, aztán rágyújtott.
– De most a gógyival se lehet sokra menni. Megy a susmus, hogy kinek lesz földje, kitől veszik el, kitől veszik vissza az üzletet. Senki nem tud semmit. Azt’ én vagyok kinézve, hogy nem megyek templomba, mikor a hátam mögött duruzsolnak, hogy a jegyzőnek vagy a papnak nyalok-e. Jó is lesz innen eltakarodni.
– Nem irigylem – mondta Barabás. Mikor lehajtotta a borát, a fogadós azonnal felállt, hogy újra töltsön. Barabás enyhe bólintással köszönte meg. Ránézett zsebórájára.
Egy darabig csendben üldögéltek.
– Maga jár templomba, Kovács úr? – kérdezte Szabó.
Tüske összezavarodott. Félreértette volna? A Kovács is hasonlít a konyhásra. Nézte Barabást és várta, hogyan reagál. Ő kérdően tekintett vissza rá, mire Tüske a fogadóshoz fordult. Szabó felhúzott szemöldökkel fürkészte Tüske arcát. Barabás hirtelen vállon csapta.
– Elkalandozott, Kovács úr?
– Ja. Igen. Igen, elnézést. Mi volt a kérdés?
– Ne aggódjon – mosolygott a fogadós. – Késő van már, igaz-e?
– Hát, hosszú nap volt.
– Jár templomba?
– Ritkán – mondta Tüske egy kis gondolkozás után.
– Valószínű, Pesten ez máshogy működik. Itt úgy kinézik az embert, ha nincs ott minden vasárnap, hogy ne tovább. De én mondom maguknak, reggel ágyban maradni? Nincs annál jobb.
– Katolikus? – kérdezte Barabás.
Szabó kissé ingatta fejét, lebiggyesztette az ajkát, szemei kitágultak.
– Gondolom. Valami olyasmi.
– Hogy érti? – kérdezte Tüske.
– Nem érdekes. Nem akarok kellemetlenkedni.
– Na. Most már viszont kiváltképpen kíváncsivá tett – nevetett fel Barabás.
– Nézzék. Nem akarok én itt okoskodni. Én azt mondom, mindenki higgye azt, amit akar. Most néztük végig, mi van akkor, ha nem. Lóg is érte az a szemétláda.
– Kérem, azért ez így nem teljesen pontos – mondta Barabás, kissé összeráncolta a szemöldökét és tiltakozásképpen felemelte két tenyerét.
– Persze, fajok, meg hasonlók. De a zsidó is ember, ebben talán megegyezhetünk. A román az már kérdéses, de ne kanyarodjunk el.
A fogadós elmosolyodott a mondata végén, vendégeire nézett nevetést várva. Barabás összehúzott szemekkel mosolygott vissza rá. Tüske egyszerűen meglepődöttségét igyekezett leplezni. Olyan könnyelműen hangzott el a kijelentés. „Ebben talán megegyezhetünk.” A zsidó kártevő, amit el kell pusztítani. Aki nem így gondolja, azt megvezették. Nála jóval okosabb emberek mondták ezt, és ő tisztességgel elvégezte a rábízott feladatot. Mikor a fogadós nem kapta meg az elvárt visszajelzést, kortyolt egyet.
– Nem lehet ezt szépen kifejezni, uraim. Nem hiszek én már az Istenben.
Tüske ezen még jobban meglepődött, és már leplezni sem volt képes. Nem tudta, hogy van ilyen lehetőség. Barabás hátradőlt székén és összekulcsolta a kezeit.
– Hát. Ez valóban kellemetlen.
– Nem is nagyon reklámozom.
– Hogy lehet az? – faggatta tovább Tüske, miközben elnyomta a csikkét.
– Nem olyan bonyolult dolog. Nem lopok, nem csalok, nem gyilkolok. Csak közben nem hiszek a Jézuskában.
– Kérem, ne butáskodjon. Ezeket azért nem csinálja, mert rossz dolgok. És ki mondja meg, hogy mi a jó meg a rossz, ha nem Krisztus? – kérdezte Barabás.
– Ne haragudjon, de én is el tudom azt dönteni.
– Mi alapján?
– Mert ha maga lát egy nénit elesni, és odamegy felsegíteni, akkor az Krisztus miatt van? Azért van, mert nem vagyunk állatok.
– Épp ez az, kérem. Krisztus előtt viselkedtünk állatok módjára.
– Most jönnek haza azok a szerencsétlenek, akik túlélték a haláltáborokat. Velük nem állatok módjára viselkedtek?
– Ha az Isten úgy ítéli, meg is kapják a büntetésüket érte.
– És ha az Isten nem ítéli úgy? Kovács úr. Ha magához szólna a Jóisten, hogy gyilkoljon meg egy ártatlan csecsemőt, megtenné?
– Az Isten nem kérne ilyet – válaszolt Tüske helyett Barabás.
– Már miért ne kérhetne? Le van írva az Ószövetségben kerek perec, hogy menjenek megölni a gyerekeket, asszonyokat, jószágokat.
– Az Ószövetségben.
– Amiről Krisztus kimondja, hogy követni kell betű szerint.
– Nevetséges.
– Igen – szólalt meg végre Tüske.
Mindenki elhallgatott. Kint már kezdett pirkadni, megvilágítva az ablakokon gördülő cseppeket, amelyek hosszú karmolásnyomokat hagytak az üvegen maguk mögött. A kopogás halkulni és lassulni kezdett. A fogadós fejét megbiccentve nézte Tüskét, mintha várná, hogy folytassa.
– Ha az Isten mondja nekem, hogy csináljam meg, akkor megcsinálom. Jobban tudja. Mégis ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem?
– És ha azt kéri, hogy menjen fel, és fojtsa meg az anyját?
– Mit mondtál, baszd meg?
Tüske felpattant. Gallérjánál fogva ragadta meg a fogadóst. Olyan könnyedén állította fel Szabót a székéről, mintha egy gyereket venne ki a hintából. Barabás is felállt, széke megcsikordult a padlón, majd nagy csattanással hátradőlt. Szabó rémülten nézett fel Tüskére, feje elvörösödött, tokáját felnyomta a gallér.
– Ne haragudjon, nem úgy gondoltam.
– Hogy gondoltad, te patkány?
– Álljon le – mondta Barabás.
Ahogy közelebb lépett, Tüske nagyot taszajtott rajta, de a fogadóst nem engedte el. Barabás az asztalnak ütközött, amin végre megtámaszkodott. Poharak és üvegek törtek szét, az alumínium hamutál zörögve forgott a padlón.
– Bocsánatot kérek. Butaság volt. Nem akartam megsérteni.
– Így mersz beszélni az anyámról, te köcsög?
– Eressze el. Tüske, az Isten szerelmére, eressze el.
Ahogy Tüske meghallotta a nevét, hirtelen elengedte a gallért, pedig minden vágya az volt, hogy pépesre verje a fogadós fejét. Orrlyukai kitágultak, és az erős kilégzéstől takonycsík ragadt fekete bajuszára. Érezte mellkasában az ismerős forróságot, halántékán a lüktetést. Szabó hátrahőkölt, kissé megbotlott a szék lábában, ügyetlenül maga elé húzva azt hátrálni kezdett. Két vendége között cikáztak szemei. Nagyot nyelt, száján keresztül vette a levegőt.
– Menjenek innen. Takarodjanak a kocsmámból.
– Neked áll följebb?
Tüske elindult a fogadós felé. Barabás rákiabált, hogy ne csinálja. Szabó a székkel igyekezett távolságot tartani. Tüske kicsavarta a kezéből, majd a padlóra hajította. Barabás tovább kiabált, feltápászkodott az asztalról, szaladt, hogy Tüskét lefogja. Szabó összegörnyedve emelte fel karjait. Tüske bal kezével lecsapta a fogadós kezeit, jobb kézzel pedig állkapcson ütötte. Szabó rögtön elvesztette eszméletét, tarkója a kocsmapultnak ütközött. Összeesett és elterült a földön.
Borító: Unsplash
