A kortárs román film egyik legizgalmasabb rendezője, Radu Jude új filmmel jelentkezik, az Egy szobalány naplója adaptációjával, illetve inkább átértelmezésével, mert a társadalmi egyenlőtlenségek mellett nagyon is szól Nyugat- és Kelet-Közép-Európa egyenlőtlen viszonyrendszeréről.
A kétezres évek elején megújult román filmművészet egyszerre teremtett trendet és vitt tovább filmtörténeti hagyományokat. Cristian Mungiu, Cristi Puiu, Cristian Nemescu és Corneliu Porumboiu radikális minimalizmusa sok követőre talált, még Magyarországon is érződött a hatásuk néhány alkotón (pl. Kocsis Ágnes, Szilágyi Zsófia). Ugyanakkor a kortárs román film a skandináv minimalizmussal ellentétben, illetve Roy Andersson művészetéhez hasonlóan a groteszk iróniát, sőt
a szatírát is beépítette történeteibe, amelyek egyaránt foglalkoznak a jelennel és a közelmúlttal,
különös tekintettel az ellentmondásos, sokak által máig nosztalgiával szemlélt Ceaușescu-rezsimre. Radu Jude, a második hullám rendezője is továbbviszi az új román filmművészet ezen jellegzetességeit. Rögtön az első filmje, A legboldogabb lány a világon bár jelenbeli történet, de ebben is előkerül a Ceaușescu-éra és annak nem éppen pozitív öröksége. Jude még távolabb merészkedett a múltban az Aferim!-ben, amelyben a társadalomban mélyen gyökerező rasszizmus „eredetmítoszát” fejti fel. A Bánom is én, ha elítél az utókorban a román fasizmus rémtetteit elemzi komplex, önreflexív módon, a Kontinental ’25-ben pedig kitért az ideológiák által meghatározott, kölcsönös gyűlölet miatt kibékíthetetlen román-magyar ellentétre. Jude az osztályellentétek és a belföldi etnikai konfliktusok után pedig
Nyugat- és Kelet-Európa feszültségét mutatja be legújabb művében, az Egy szobalány naplójában,
ami sokkal több mint egy regényadaptáció. Hibái ellenére is zseniálisan megragadja általában azt, miért élhetetlen az átlagember számára a jelenlegi modern civilizáció.
Jude filmjének alapja Octave Mirbeau azonos című klasszikusa 1900-ból, amelyet olyan legendás rendezők is feldolgoztak már, mint Jean Renoir és Luis Buñuel. Az eredeti regény tisztán az osztályellentétekre fókuszált, illetve az arisztokrácia dekadenciáját és álszentségét mutatta be az úr és cseléd egyenlőtlen viszonyán keresztül. Jude műve ennél sokkal többet nyújt, sőt
a regény adaptációját tulajdonképpen egy eltúlzott, a filmben vissza-visszatérő színpadi előadás képviseli,
amelynek a film főhőse, Gianina a főszereplője. Gianina Romániából származó bevándorló, aki már megjárt néhány európai országot. Jelenleg Franciaországban, Bordeaux-ban dolgozik egy gazdag családnál, Donnadieu-éknél. Gyakorlatilag őt is családtagként kezelik, a kisfiúnak anyja helyett is anyja, mert hát miért is lenne idejük a valódi szüleinek foglalkozni gyermekükkel. Ám rövidesen kiderül, hogy Gianinának van saját családja, pontosabban egy kislánya, akit jelenleg a nagymama nevel, mivel az apja elhagyta őket, az anya meg ugyebár Franciaországban robotol a gazdagoknál. Anya és lánya egyaránt abban reménykednek, hogy a közelgő karácsonykor legalább együtt lehetnek bő egy héten keresztül. Ám sötét fellegek gyülekeznek a fejük felett, és ahogy a szeretet ünnepe egyre közeledik, Gianina számára úgy válik egyre haloványabbá az ünnepekre való hazatérés reménye. Felmerül a kérdés, hogy
a hozzá hasonló bevándorlóknak van-e joguk a karácsonyhoz, vagy az csak a (francia) gazdagokat illeti meg?
Radu Jude nem egyszerűen továbbviszi a mostanra tradícióvá vált román újhullám filmes hagyományát, hanem bővíti is azt. Az Aferim! volt az első nagy formabontó film, hiszen a régmúltban játszódott, a másik, művészi szempontból fontos továbblépés pedig a Bánom is én, ha elítél az utókor, amelyben az önreflexió mellett kulcsfontosságú a teátrális stilizáció. A cselekmény centrumában egy megemlékezésre, egy performanszra való felkészülés áll, ami a román fasizmus népirtását idézi fel. Habár a színpadiasság és az önreflexió elidegenítő elemek, ezesetben logikus formai koncepciók, hiszen Jude ebben a szatírájában azt kívánta bemutatni, mennyire veszélyesen torz a társadalom kollektív emlékezete nemcsak a Ceaușescu-korszakot, hanem a Vasgárda (román fasiszta szervezet – a szerk.) rémtetteit illetően is.
A rendező hasonló teátrális stilizációt alkalmaz az Egy szobalány naplójában is.
Az eredeti mű egy amatőr színtársulat általi feldolgozását is bemutatja a fő cselekmény mellett. Jude megtartotta a naplójelleget, azaz karácsony felé haladva a napok szerint osztotta fel a sztorit fejezetekre. Gianina és a gazdag család kapcsolatát ábrázoló jeleneteket így folyton megtörik a színpadi képsorok, ahogy Gianina eljátszik egy cselédlányt, akit urai szexuálisan kizsákmányolnak.
Ezekkel a jelenetekkel viszont az a probléma, hogy bár Jude kellő iróniával és fekete humorral adja elő őket, túl hosszúak, ahogy az a szegmens is, amelyben Gianina egy román népmesét mond el a francia kisfiúnak, miközben Jude gazzal benőtt, romos házak képeivel felidézi magát Romániát. Ez utóbbi persze még működik is, mivel a főszereplőt játszó Ana Dumitrașcu alakítása igen erős, és a szomorú történet megvilágítja a külföldre szakadt kelet-európaiak tapasztalatát, amikor a kultúránk és az otthonunk már térben és időben is távol van tőlünk. Ezt Jude tökéletesen átadja a hosszúra nyújtott, keserédesen nosztalgikus képsorokon. A színpadi jelenetek viszont túlságosan vulgárisak, már-már primitívek ahhoz, hogy bármennyire is komolyan vegyük őket. Könnyen kizökkentik a nézőt, így
az Egy szobalány naplója el-elveszíti a befogadóját.
A teátrális stilizáció miatt Jude műve kevésbé egységes és fókuszált, ami nála egy visszatérő probléma. Sajnos nem örökítette tovább a román újhullám első, mára klasszikussá vált filmjeinek feszességét és a minimalizmusból fakadóan koncentrált elbeszéléstechnikáját. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a színpadi jelenetek öncélú baromkodások lennének. Ezeken keresztül ugyanis Jude több problémát is érzékeltet, egyúttal kifigurázza a nyugat-európai liberális értelmiség álszentségét. Ez több szinten is megjelenik a cselekmény során, legyen szó a színpadi előadást készítő társulatról vagy a passzív-agresszív Donnadieu családról. Az eredeti mű ugyebár a társadalmi egyenlőtlenségekre mutat rá, illetve arra, hogy a kapitalizmust irányító felső osztály hogyan zsákmányolja ki az alsóbb rétegeket akár a legelemibb módon, szexuális értelemben is. A színpadi jelenetek elképesztő fejleménye, hogy a szabadelvű rendezők mint „felsőbbrendű” nyugatiak kizsákmányolják Gianinát mint „alacsonyabb rendű” kelet-európait. Habár őt azért választották erre a szerepre, mert bejárónőként átérzi a cselédpozíciót,
a darab szexuálisan túlfűtött és alpári jelenetei pont a felső osztályok sztereotípiáit erősítik,
és azokat a hatalmi viszonyokat reprodukálják, amelyeket a mű elvileg támad és pellengérre állít. Ráadásul a főhőst kizsákmányoló uraságot egy illegális bevándorló alakítja, amivel a liberális értelmiség suta módon azt az aktuális idegengyűlölő sztereotípiát igazolja, miszerint a bevándorlók szexuális értelemben is veszélyes ragadozók. Az már csak hab a tortán, hogy a társulat egyik tagja részéről elhangzik az a felvetés, hogy Gianinának meztelenül kellene eljátszania a pikáns jelenetét. Vagyis
a liberális értelmiség még kiszolgáltatottabb pozícióba kényszerítené a lányt, mint amelyben eleve él,
amelyben az első látásra ártalmatlan, de valójában minden ízében megalázó munkája miatt kénytelen létezni.
Az alpárisága és a túlnyújtottsága ellenére tehát nagyon is van értelme a színpadi cselekményszálnak, azonban Radu Jude filmje akkor a legerősebb, amikor a jó öreg román minimalista stílusban bemutatja a kifinomult elnyomást és egyenlőtlenséget Gianina és munkaadói viszonyában. Jude tőle és a román filmektől megszokott módon zseniálisan kerüli el, hogy bármilyen szinten is hollywoodi melodrámák vagy szappanoperák jussanak eszünkbe. Az a nagyobb kihívás, hogy a cselekményben kibomló osztályviszonyokat egy alkotó abszolút életszerűen, nagy drámák, látványos szenvedések és sírás-rívás nélkül ábrázolja. Ugyan Gianina mesél egy-két rémtörténetet a karrierje korábbi szakaszából, tehát voltak klasszikus gonosz munkaadói nyugat-európai pályafutása során, azonban
Jude ügyel arra, hogy Donnadieu-ékről az legyen az első benyomásunk: ezek nagyon rendes emberek!
Ahhoz nem fér kétség, hogy a család tagjai jól bánnak a cselédjükkel, kedvesek vele, nyitottak még arra is, hogy akár elhozza Bordeaux-ba a lányát, valamint a férfi, Pierre többször a védelmére kel, amikor konfliktus adódik. Jude Gianinát okosan nem egy kivételes és az életére reflektáló nőként ábrázolja. Gianina egyszerű ember, aki pusztán annyit szeretne, hogy a lánya viszonylag jólétben éljen és nőjön fel, ezért hajlandó megalázkodni és robotolni külföldön, valamint távol lenni akár hónapokon keresztül attól, akit a legjobban szeret. Persze – mint az a Pierre édesanyjával való beszélgetésükből kiderül – Gianina tisztában van vele, hogy a román társadalom egy része máig nosztalgiával tekint vissza a Ceaușescu-korszakra, de rögtön
hozzá is teszi, hogy szerinte közel sem volt olyan rossz a kommunista vezető uralma alatt élni, mint azt akár itt, Franciaországban gondolják.
Továbbá Gianina, bár ösztönösen leszólja a családot a háta mögött, de inkább csak azért becsmérli a franciákat, hogy az őt hiányoló kislányának imponáljon és megnyugtassa, hogy őt szereti a legjobban, nem azt a kisfiút, akivel a napjai nagy részét tölti. A film viszont egy olyan nézőt feltételez, aki képes leszűrni Gianina és Donnadieu-ék interakcióiból és a színpadi jelenetek tükrében, hogy ez nem egy természetes állapot, hanem egy ideológiai rendszer terméke, és ez a viszony egyoldalú és elnyomó, csak a lehető legkifinomultabb módon. Úgy, ahogy még a külföld felé a jobbik arcát mutató Ceaușescu-rendszer sem tudott kifinomult diktatúra lenni. Jude apró, de annál kínosabb nézeteltérésekkel érzékelteti, hogy Pierre-ék
akármilyen rendesek is Gianinával szemben, őt és a kultúráját ha nem is lenézik, de másodrendűnek tartják.
A cselekmény egy pontján Gianina mesél egy román történetet a francia kisfiúnak, akit ennek tragikus végkifejlete mélyen megérint. Ez azonban a szülők számára rémisztő reakciót vált ki, hiszen a kisfiú nem tud aludni, mert a mesét kivetíti a saját életére és családjára, amit félteni kezd. Ezért bár Pierre feleségével, a Gianinát erélyesebben megfeddő Marguerite-tel szemben inkább megvédi a nőt, még becsmérli is a román mesékkel szemben a francia meséket, de arra kéri, inkább változtassa meg a végkifejletüket pozitívra.
Pusztán ez az apró, de jelentős konfliktus nagyon érzékletesen bemutatja Nyugat és Kelet viszonyát. A Brexit kapcsán például felszínre került, hogy az angolok nemcsak a közel-keleti, hanem a kelet-európai bevándorlókat sem szívlelik. Holott a bevándorlók sok esetben olyan, a helyiek által alantasnak tartott munkát végeznek el, amit az „őslakosok” szívesen átengednek a külföldieknek. Gianina és a francia család kapcsolatában is megjelenik ez a probléma, a főhős hiába sajátította el a nyelvet, mindig mosolyog és jól végzi el a munkáját, tehát
már-már nem is ember, hanem egy, a gazdagok szája íze szerint programozott android, mégsem kezelik őt egyenrangú félként.
Módosítania kell az identitásán, és nemcsak a család, hanem a liberális, elvileg befogadó színtársulat tagjai is kritikával illetik a román szokásokat, amelyekről Gianina beszél. Radu Jude műve ugyanakkor egyáltalán nem didaktikus, semmit nem rág a néző szájába, a kapcsolatrendszereken túl természetes, a környezetbe simuló szimbólumokkal (például egy karácsonyfadísz) fogalmaz meg ironikus kommentárokat. Viszont így is elég egyértelművé válik az Egy szobalány naplója cselekménye során, hogy ebben a viszonyrendszerben Gianina és Románia kevesebbet ér, mint Donnadieu-ék és Franciaország.
A befogadó ország – mutatkozzon bármennyire nyitottnak is – nem érti és nem is akarja megérteni a bevándorlót.
Ezt a tézist az egyik jelenetben Jude történelmi kontextusban is megvizsgálja. Gianina és a Donnadieu-nagymama beszélgetnek 1989-ről és 1968-ról. Érződik, hogy az utóbbi sokat tud a Ceaușescu-korszakról és a decemberi forradalomról, amelynek a diktátor és felesége kivégzése a konklúziója, mégis felszínesen ismeri, ezért félreértelmezi azt.
Jude felveti, hogy az idős nő felszínessége és téves értelmezése abból is fakadhat, hogy 1968-ban szintén nem vizsgálta meg kellő mélységben, hogy diáktársaival kit istenítenek a nyugati kapitalizmussal és a szovjet modellel szemben. Ugyanis Mao Ce-tung Kínája nemhogy jobb alternatíva volt, hanem mint utólag kiderült a „kulturális forradalom”-nak csúfolt tömegmészárlás tükrében, még rosszabbnak is bizonyult, mint a „létező kapitalizmus” és a „létező szocializmus”. Így ahogy az együgyű Gianina önreflexió híján nem tud változtatni a saját sorsán és pozícióján, tehát képtelen a lázadásra, úgy a Donnadieu-mama és úgy általában a franciák sem tudják felfogni, hogy mit jelent bevándorlónak lenni, egyáltalán mit jelent Romániához kötődni és úgy eltartani a szeretteinket, hogy közben távol vagyunk tőlük. Ezzel összefüggésben az Egy szobalány naplója tulajdonképpen túlmutat a Nyugat és a Kelet konfliktusán,
egy általánosabb érvényű kapitalizmuskritikát is megfogalmaz.
Kulcsfontosságú ebből a szempontból a két gyerek. Nagy a különbség az ő státuszuk között, hiszen a francia kisfiúnak megvan mindene, a román kislány viszont elég szerény körülmények között él. A közös bennük azonban az, hogy nem kapják meg a kellő szeretetet és törődést az édesanyjuktól és az édesapjuktól. Persze ennek más-más okai vannak francia és román viszonylatban. A francia kisfiúnak a szülei szimplán elfoglaltak, és könnyebb őt ráhagyni a bejárónőre, ha már úgyis takarít és vezeti a háztartást. Ez a nyugati kapitalista konformizmus. Ellenben a kelet-közép-európai élmény, ami sok magyar számára is ismerős, hogy a kapitalizmus helyi változata sokszor nem biztosít kellően jó megélhetést és munkalehetőségeket, ezért az egyén kénytelen külföldre szakadni. Romániában is jelentős a külföldre vándorlás és külföldi munkavállalás, Franciaország mellett Spanyolország és Olaszország a fő úticél.
A román kislány persze még így sem élhet azon a szinten, mint a francia kisfiú, sőt Gianina ugyanúgy csak ígéri neki a szebb jövőt, mint azt, hogy hamarosan újra együtt lesznek. A francia kisfiú és családja jóléte árán a román kislány nem kapja meg a kellő törődést az édesanyjától. A két probléma egyaránt a gazdasági-társadalmi rendszerben gyökerezik, ami kitermeli és fenntartja ezeket az egyenlőtlen és a családra káros viszonyokat. Ahogy az is nyilvánvaló az Egy szobalány naplójában, hogy a gazdag család fenntartása nagyban függ az alsóbb osztályoktól. Ám Gianinához hasonlóan a többség ezt nem tudja vagy akarja problematizálni, így ezek a rendszerek konzerválódnak. Pont
azért van szükség ehhez hasonló filmekre, hogy rámutassanak: ezek a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok nem természetesek,
hanem mesterségesen tartják fenn őket. Az aktuális francia események pedig arra is ráirányítják a figyelmet, hogy egy adott társadalmon belül is legfeljebb csak a Donnadieu-félék élnek valódi anyagi jólétben, ahol könnyű az elefántcsonttoronyból akár az orosz-ukrán háborúról véleményt mondani, akár a román bevándorló anyaországának szegénységén keseregni. Eközben a szélesebb társadalomban valójában cseppet sem elégedettek az emberek, ami tüntetésekhez és agresszióhoz vezethet. Az elit jóléte így illuzórikus, mert egy robbanás előtt álló, mára labilissá vált alapon nyugszik. Kérdés, hogy a Gianinához hasonló elnyomottak számára mikor lesz elég, mikor jön el az a pont, amikor öntudatlan konformizmusuk megtörik és ösztönösen fellázadnak elnyomóik ellen. Az Egy szobalány naplója egy ilyen állapottal ér véget, a többit magára a nézőre bízza, aki remélhetőleg még időben tud cselekedni.
Az Egy szobalány naplóját a III. Budapest International Film Festivalon láttuk.
Egy szobalány naplója (Le journal d’une femme de chambre), 2026. Írta és rendezte: Radu Jude. Szereplők: Ana Dumitrașcu, Mélanie Thierry, Vincent Macaigne, Marie Rivière, Louen Bouteiller, Arnaud Baudoin, Ilinca Manolache, Sofia Dragoman, Liliana Ghiță. Forgalmazza: Cirko Film.
Az Egy szobalány naplója a Magyar Filmadatbázison.
