Lala
Az első nagy esők érkezését megérezték a hangyák is. Feljöttek megnézni, hogy mekkora a veszély. Elárasztja-e majd a hömpölygő víz a boly szellőzőnyílásait. Át kell-e helyezni a kolóniát másik fészekbe.
Nem vette észre őket rögtön. Először csak annyit érzékelt, hogy a fákról tucatjával tépi a vihar előszele a rozsdabarna leveleket. Meggyorsította a lépteit, habár már csak két utcányira volt a lakástól. Összébb húzta magán a vékony kabátot, leszegte a fejét, és tekintetét mereven a földre irányította, hogy ne kerüljön a szemébe a levegőt ellepő hordalékpor. Akkor látta meg őket. Hosszú, zárt sorban meneteltek, de csak a járda mohátlan repedéseiben.
Nyolcévesen nem zavarja az embert, ha elázik. Abbahagyja a rohanást, leguggol világot látni. Jó esetben lesz kitől megkérdezni: miért nem megy rá a hangya a mohára, apa? Egy bizonyos kor fölött viszont vannak mozdulatok, amiket jobb előre megfontolni. A térd például nem az a testrész, amelyik hálás a spontaneitásért. A test addig többé-kevésbé kiszolgálja az akaratot, amíg egyszer csak, egyik napról a másikra, már nem. Vagy nem úgy. A hatvanharmadik születésnapjára kapott ajándékba egy jógaszőnyeget. Amikor elmentek az unokák, visszatekerte rá az apró tortákkal díszített csomagolópapírt, és betette a kamra egyik sarkába, a meggybefőttekkel teli polc alá. Az elmúlt másfél évben csak akkor nézett rá, amikor meggybefőttet akart enni.
Volt ő is nyolcéves. Sőt, öt is. Lalát, a plüssnyulat akkoriban hagyták el először a Laposon. Akkor persze még nem tudták, hogy ott, ez csak akkor derült ki, mikor két nap múlva Feri, a postás, becsöngetett, hogy hozta a nyulat. A kisvárosi, vidéki élet előnye és hátránya, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, és az egykori mocsaras lápvidék kiszáradt maradéknövényzetét is tulajdonnévvel emlegeti az a pár száz ember, amelyik még emlékszik rá. A többieknek csak az óvoda és a lakottabb övezetek közé beszorult senkiföldje. Ott hagyták el a Lalát. A senkiföldjén is lakik néha valaki. Egy régóta málladozó házban Rózsa Pista bácsi lakott. Sokszor kiabálta utánuk, ha cseresznyét loptak a kertjéből kilógó faágakról, hogy barbárok vagytok mind. Nekibőszült benne az ideg, amikor észrevette, hogy rendre eltűnik a piacra szánt gyümölcs. A Lala volt beleültetve a traktorkerékből rögtönzött hintatest közepébe is, amikor (mint később megtudta, három vetélést követően) megkérdezték tőle azon a tavaszi délutánon, hogy biztosan kell-e neki kistestvér, és nem elég-e az, ahogyan éppen vannak, és eddig is voltak, csak ők hárman. Azt válaszolta, hogy azért lenne jó mégiscsak egy kistestvér, mert hiába mesélek neki, anya, a Lala nem szól vissza. Megpróbálták még többször, miatta próbálták meg. Hogy ne legyen egyedül. Hogy valaki szóljon vissza.
Miattam halt meg az anyám, mondta sokkal később egy kényelmes fotel karfájába kapaszkodva. Tizenötezer forintot fizetett ezért a mondatért. Azért aztán sokkal többet, heti ötven percben, éveken keresztül, hogy ne érezze a zsigerig metsző fájdalmat, amiből a mondat született. A fájdalom így sem lett kisebb, csak egy idő után körbenőtték az ébren töltött éjszakák, az átlagos kedd délelőttök, a válás, a belváros csendesebb terein vagy munkába menet, sietve megivott eszpresszók, a bérszámfejtés monotonitása, a gyerekek külföldre, majd visszaköltözése, az unokák iskolai szavalóversenyei, a nyugdíjas-búcsúztatók.
A Lalát még egyszer hagyták el – talán leesett a bicikli csomagtartójáról. A Feri akkor már nem hozta vissza, biztosan más találta meg, aki nemhogy plüssnyúlról, de házszámról vagy névről sem ismerte őket. Több évtizede él már máshol, ebből harminc éve abban a lakásban, ahová most éppen hazaérkezett, mielőtt a nyakába szakadt volna az ég. Az időszakosan váltakozó postások sokszor már fel sem csengetnek, csak automatikusan bedobják a küldeménycetlit, hogy menjen be a főpostára átvenni a csomagot. Ezen felhergeli magát, mint a Rózsa Pista bácsi a fogyatkozó cseresznyén, hogy barbárok mind.
Leül a laptop elé, rákeres a hangyákra. Azt olvassa, hogy néha akusztikusan is kommunikálnak, és többnyire száraz, nedvességmentes felületeken érzik jól magukat. Akkor talán ezért kerülték el a tegnapi esőzés miatt még mindig nedves mohapárnákat, gondolja. Maga sem érti, miért olvas végig aztán egy teljes cikket arról is, hogy az elefántoknak nincs epehólyagjuk, viszont szeretnek egyedül meghalni, távol a csordától, ahogy azt sem, hogyan jut két kattintással a Nemzeti Filmintézet honlapjának archívumába. Hatvan évvel ezelőtt, százötven nap alatt készült el a vasúti felüljáró, írják a videó kísérőszövegében. A szintező mérnök komoly arccal nézi a sorompót, a munkások már bátrabban, csákánnyal mosolyognak a kamerába.
Ötvennyolc másodperc a felvétel, háromszor újranézi.
Megnyit egy új böngészőoldalt, rákeres a település nevére, talál egy régi blogbejegyzést. Az utolsó hozzászólást több évvel azelőtt írták. Ismeretlen emberek arról vitatkoznak, hogy pontosan mikor épült a felüljáró, ki tervezte, és tényleg százötven napig tartott-e.
Bezárja az oldalt.
Újra megnyitja.
Az egyik kommentben valaki azt írta: anyám mindig azt mondta, hogy ott régen mocsár volt.
Sokáig nézi a mondatot.
Végül elkezdi begépelni: az én anyám is.
Karakterenként, lassan törli vissza.
Percekig bámulja a villogó kurzort.
Újra begépeli.
Entert nyom.
Várja, hogy valaki visszaszóljon.
Borító: Unsplash
