Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Inkei Bence Nem táncol senki című regényéből (Kalligram Könyvkiadó) kínál részletet.
Nem táncol senki
(részlet)
29.
Két hét után végre Bogyó kezdi egyre otthonosabban érezni magát a lemezboltban, ahol huszonöt évesen eladóként dolgozik. Nagy megkönnyebbülés ez a szülőknek is, akik az utóbbi hónapokban egyre riadtabban nézték, ahogy a fiuk leginkább csak fekszik, tévét néz, és amikor nem figyelnek, iszik. Eleinte még az utóbbival sem volt problémájuk, hiszen mi mást csináljon egy férfi, ha szerelmi bánat érte? Viszont most már több mint fél éve is annak, hogy az a német lány elutazott, azonban semmi javulást nem láttak rajta, sőt. A Bognár szülők eleinte nem is gondoltak arra, hogy ebből probléma lehet: eleve lefoglalta a figyelmüket a lassan egy éve húzódó építkezés, de miután végre sikerült a padlásteret is leszigetelni a frissen épült, kelenvölgyi családi házukban, hirtelen megcsapta őket a felismerés: ha ez így megy tovább, nem hogy unokák nem lesznek a felső szinten, de egyetlen gyereküket is maximum a pszichiátrián láthatják csak.
Természetes hát, hogy hazaköltöztetik, letilják a piáról és a bulizásról, de Sanyi még ezután sincs rendben. Az egy dolog, hogy le van fogyva, sápadt és alig eszik, de ami a szülők számára a legijesztőbb, az a kifejezéstelen tekintet. Mintha semmi nem érdekelné: még a zenélés sem, pedig évekig semmi más nem tudta lekötni. Bognáréknak fogalmuk se volt előtte, mennyire vegyék komolyan a Gondolatrendőrséget: Margitnak a név miatt volt ugyan pár álmatlan éjszakája az induláskor, de a nyolcvanas évek legvégén már senkit nem érdekelt, hogy Sanyi szamizdat irodalmat olvasott-e, a zenekar viszont sikeres volt. Még ők is elmentek megnézni egyszer, és ugyan a zenét abszolút élvezhetetlennek találták, abban egyetértettek, hogy Sanyinak jól áll a rock and roll, noha ennek a zajongásnak sok köze nem volt Elvis Presley-hez, akit még ők is tudtak értékelni. Azt már Sanyi gyerekkora óta tudták, hogy a fiukat az emberek furcsának találják, és az is kiderült idővel, hogy ami Sanyit nem érdekli, azzal egyáltalán nem is hajlandó foglalkozni. Épp ezért ijedtek meg, hogy ha már a zene sem érdekli őt, akkor mégis mi marad?
Ők lepődnek meg aztán a legjobban, amikor Sanyi egyik nap elmegy otthonról, és azzal jön haza, hogy jövő héttől dolgozni fog, lemezbolti eladó lesz. A gondolatrendőrséges időkből még maradt egy-két ismerőse, akivel nem veszett össze, az egyiküknek volt egy kis üzlete a körúton, oda keresett valakit éppen. A munka egyáltalán nem nehéz, bár sokan unalmasnak találták, hiszen egyedül kell ülni egész nap egy vacak kis helyiségben, tele bakelit- és CD-lemezekkel, de Sanyinak ez az ideális meló. Persze még jobb lenne, ha vevők se lennének, mert idegenekkel nehezen találja a hangot, de nem panaszkodik. Bognáréknál is nagy az öröm: nem ezt a pályát szánták volna a gyereknek, de a semminél jobb. Annál minden jobb. Sanyi pedig pár hónappal a zenekara feloszlása és barátnője elvesztése után végre talpra állni látszik. Már van egy-két visszatérő vásárló, akiket megismer. Van, aki nem vesz semmit, csak nézelődni jár be, akár hetente többször is, mások kazettát hoznak másoltatni, és néhány lemezt azért el is ad. Kezd híre menni a régi arcok között is, hogy a Bogyó előkerült, és az idősebb, állandó vevők is kedvelik, bár amikor a főnököt bent találják, megjegyzik neki, ez az új fiú elég furcsa.
Aztán egy nap egy idegen férfi lép be az üzletbe, a korát nehéz megbecsülni: rövidre vágott haja őszes, lehet negyvenes vagy akár ötvenes is, dzsekije ócska, farmerje kopottas, akárcsak a tornacipője. Egy Centrum Áruházak feliratú, narancssárga nejlonszatyrot lóbál az egyik kezében, és bizonytalanul tallózik a lemezek között. Bogyó jó pár balhéban benne volt már, és nem állt ijedős gyerek hírében, de ezt az embert mégis félelmetesnek találja, a vasárnap hajnalban is a Boráros téri aluljáróban iszogató arcokra emlékezteti. Hirtelen a pulthoz lép, és Bogyónak szegezi a kérdést:
„Spotnicks nincs?”
Bogyó elég jól felmérte már a bolt kínálatát, de azért mindenre ő sem emlékszik. A nevet látta már, de a zenekart nem ismeri, ezért ötlete sincs, hol keresse. Viszont a pult alatt lapul a puska: egy vastag lemezkatalógus, ahol röviden jelzik a műfajt. És meg is van: Spotnicks, The (SWE), 1960-present, instrumental guitar rock. Most már biztos, hogy látta ezt a nevet itt a boltban, és így tudja is, hogy a 60s pop rock beat S-Z feliratú polcon kell keresni. A férfi közben türelmesen álldogál, de az egyik kezét a pultra teszi, és Bogyó észreveszi, hogy az öklén valami olvashatatlan tetoválás van. Ez még inkább megerősíti abban, hogy veszélyes az illető, ezért türelmetlenül lapozgat a borítók között: Searchers. Seekers. Shadows. Small Faces. Sonny & Cher. Mi van már?! Spencer Davis Group. És igen: Spotnicks! Négy hülye figura, űrhajós ruhában, hangszerekkel.
A férfi arca felderül, ahogy Bogyó átnyújtja neki a kissé kopott, harmincéves lemeztokot: „Ez az! Megkérhetem, hogy rakd fel nekem?” – kérdezi, majd magyarázatként hozzáteszi: „Ma szabadultam. Nagyon szeretném hallani!”
Bogyóban megfagy a vér. Úgy látszik, az a néhány hónap otthon nem tett jót neki. Csak arra tud gondolni, hogy ez az ember börtönben volt. Mi van, ha kés van nála? Remegő kézzel teszi fel a lemezt, melyről jellegzetes, kora hatvanas évekbeli gitár szólal meg, az ember rutinból azt mondaná, ez Shadows, pedig dehogy. Bogyó a férfira sandít, aki egy kis ideig átszellemülten hallgatja a zenét, aztán hirtelen megragadja Bogyó kezét és megcsókolja. Bogyónak fogalma sincs, ilyen helyzetben mit illik csinálni. Végül ösztönösen elkapná a kezét, de hiába, a férfi nem engedi, ráharap a kézfejére és úgy marad pár másodpercig, mielőtt eleresztené. Végighallgatja a számot, miközben Bogyó tanácstalanul áll vele szemben, majd még egyszer megköszöni, és elmegy. Csak ekkor meri Bogyó megnézni a kézfejét, rajta egy szép kis vérző sebbel.
Másnap délelőtt Bognár Mihály csak öt percre szalad haza a boltból, mert Margit nem emlékezett, kihúzta-e a vasalót, de meglepve látja, hogy Sanyi nem ment dolgozni. Sőt, soha többé nem is megy vissza a boltba. És itt már nincs más hátra, kénytelenek elvinni a fiukat egy szakemberhez. Persze az egyik ezt mondja, a másik azt. Valaki szerint valami személyiségzavar, más megkérdezi, hogy miért nem járt speciális iskolába (őt Margit a mondat közepén hagyja faképnél), a harmadik meg valamilyen szindrómáról beszél. Nagyobb baj, hogy Sanyi gyengeségre, fáradtságra, majd hasfájásra panaszkodik, és amikor egyik este észreveszik, besárgultak a szemei, már mindenki számára nyilvánvaló, valami komoly baj van.
A Tétényi úti kórházban aztán közli egy orvos Margittal, hogy a fiának májgyulladása van. „Méghozzá fertőző. De ne aggódjon, a vérbe jutva terjed csak, magukat elnézve ez nem lehet probléma” – teszi hozzá. Amikor ugyanez az orvos kikérdezi aztán Bogyót, mégis hogyan fertőződhetett meg, esetleg használt-e mással közös fecskendőt vagy bármi ilyesmit, csak annyit válaszol: „Feltettem egy Spotnicks-lemezt.” Miután kimegy, az orvos az asszisztensére néz, és csak ingatja a fejét: „Ez nemcsak drogos, hanem hülye is.”
Fülszöveg:
Bertrand Pali lemezlovas. Nem is akármilyen: gagyi számokat hiába kérnek tőle, és kizárólag CD-ről hajlandó játszani. Csakhogy lassan harminc éve annak, hogy elkezdte, kedvenc szórakozóhelyei rég bezártak, az eredeti közönsége kiöregedett, a zenéi meg nosztalgiabulikba valók. Pali mégis tartja a frontot: lagzikon és céges karácsonyokon kergetik kétségbeesésbe a hülye számkérésekkel, miközben körülötte szétesik minden – a család, a magánélete, a baráti társasága és a nagy remények, amikkel a rendszerváltás idején nekivágott a pályának. 2019 őszén aztán egy elveszett CD-lemez nem várt eseményeket indít el, és egyszer csak új emberek kerülnek az életébe, akik különböző évtizedek hangjait képviselve szembesítik a nosztalgiának élő Palit helyzete tarthatatlanságával. A végén pedig még az is kiderülhet, hogy nem az a legrosszabb, ami egy DJ-vel történhet, ha nem táncol a zenéjére senki.
Borító: Kalligram Könyvkiadó
