Vízgyűjtő
Reflexből indul a mozdulat.
Perisztaltikus, hangtalan.
Fellocsolt betonra tévedt féreg,
fölötte távolodó égi ciszterna.
Szemgödröm sötétje szentély,
falai közt párolog a csarnokvíz.
Duzzadó medrek, kitágulnak ereim,
vajúdik az arborétum,
foltokban vedlik a platán.
Rátaposok, vibrál.
Nincs helye a nesznek,
invazív növények között meglapulva vár,
ismerős a felhevült testek illata.
madárfelhő
„Az ötödik angyal is trombitált, és láttam, hogy egy csillag leesett az égből a földre, és neki adatott az alvilág mélységének kulcsa.” (Jel. 9,1)
szúléptékben mérem az időt
belülről falom fel házamat
könnyűszerkezetes városképet borzol
a szél jóindulatú elváltozás
térképnyelvek nyomán
hirtelen támadt zaj
seregélyfelhő vonul
mesterséges mennydörgés
bemetszést ejtek a testen
hasi oldalon majdnem
a kloákáig apró szemű
fűrészporral itatom fel a nedveket
a bőr alá helyezett bárányfelhőkkel
imitálom egykori alakját
lábait gyengéden behajlítom
a csőrkávákkal együtt megkötöm
szárítom az ötödik harsonaszóig
Borító: Unsplash
