Mi kell ahhoz, hogy egy kortárs magyar szépirodalmi mű bevonzzon magának olyan olvasókat is, akik nem rutinosak a szépirodalom fogyasztásában? Először is egy figyelemfelkeltő cím. Másodszor pedig egy olyan kezdő felütés, ami a címmel együtt biztosítja befogadójának, hogy szerzője szókimondó és esélyesen nem riad vissza attól, hogy megbotránkoztassa olvasóját. Mindez adott a friss Baumgarten-díjas Schillinger Gyöngyvér regényében.
Schillinger évek óta publikál irodalmi folyóiratokban, első regénye a Rohadjon meg az összes címmel azonban nemrég – 2024 augusztusában – jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A kétszáz oldalas kötet rövidsége ellenére erős, alaposan kidolgozott, lendületes írás, jól olvastatja magát, befogadását pedig a függő beszédben zajló narráció sem tudja lelassítani. Azt, hogy ez a regény működik a kortárs irodalmi érában, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy röpke félév alatt megérte második kiadását. A könyv erőteljes címe megidézheti Boris Vian Öljünk meg minden rohadékot! című regényét vagy Jean-Paul Sartre Főbelövendők klubja című alkotását.
Itt azonban társadalmi-politikai szatíra helyett valami teljesen mást kapunk. De vajon dühös könyvet rejt a dühös cím?
A jelen idejű alkotás narrátora a két főszereplő, Olga és Balázs nézőpontjából mutatja be a történetet. Schillinger elmondása szerint ez az első olyan írása, amelyet egyes szám harmadik személyben írt, s bár az elbeszélő külső szemlélője az eseményeknek, a fejezetcímek hiánya ellenére a két főszereplő perspektívája jól elkülöníthető egymástól. Minden alkalommal már az első mondatnál felismerhető, éppen kinek a szemszögét követi az elbeszélés. A középkorú férj, apa és ügyvéd, Szilágyi (Joó) Balázs szemszögét, vagy a fiatal, házasság előtt álló ügyvédbojtárét, Malik Olgáét.
A szereplők jól hangzó címkéi ugyanakkor ügyesen elrejtik a zord valóságot.
Az elhidegülő házasságot és párkapcsolatot, kétes jogi ügyeket, alkohol- és gyógyszerhasználatot, alkoholista barátot és édesanyát, bonyolult családi viszonyokat. A nyomorúságok regénye ez, annak ellenére, hogy Balázs sikeres ügyvéd, stabil anyagi háttérrel, Olga karrierje pedig még csak most vesz lendületet, amint leteszi a szakvizsgát. A műben központi szerepe van az ügyvédi miliőnek. Schillinger jogászként végzett s ebben a szakmában is dolgozik, így könnyedén él ennek a világnak a szakmai elemeivel.
Jól bánik a jogi szaknyelvvel, ezzel eléri, hogy befogadóként egy valós ügyvédi iroda működését lássuk a szemünk előtt.
Azonban úgy használja ezt a nyelvet, hogy laikusok számára is élvezhető, nem árasztja el szakzsargonnal olvasóját. A könyv szólhatna két ember felemelkedéséről, hiszen Balázs és Olga jelenlegi élete kontrasztban áll azzal, ahonnan jöttek. Ehelyett inkább azt mutatja meg, hogy a siker nem lesz elég a boldogsághoz. A regény kezdetén belecsöppenünk Balázs elhidegült és a megszokások monotonitásáig sorvadt házasságába. Feleségével kapcsolatuk folyamatos viták színtere. Lizi a gyereknevelésben nem engedi szerephez jutni: „A múltkori után nem viszed sehova” (25.). Munkahelyén pedig a kétes Hydra-ügy várja, amely vagy sikerhez vagy börtönhöz vezet. A simlis ügyben társa középiskolai legjobb barátja, Manszúr, aki alkoholizmusával csak tovább nehezíti Balázs dolgát. Férfi főszereplőnk, ahogy jó ügyvédhez illik, látszólag meggondolt és határozott. Ezt tükrözve
fejezetei feszes, távolságtartó és szenvtelen mondatokból építkeznek.
Schillinger ugyanakkor nem hagyja érzelmek nélkül karakterét, annak belső monológjaiból – amik szintén mindig tárgyilagosak – megtudjuk, hogy mindez csupán a látszat: szorong és stressz okozta refluxtól szenved.
Olga Balázs irodájának a vezetője. Szintén szorongásra hajlamos, megfelelési kényszerrel küzd, álmatlansággal vagy épp rémálmokkal hadakozik. Azonban míg Balázs alkohollal és savlekötővel próbál enyhíteni problémáin, addig Olga – talán a korkülönbség miatt – terápiára jár és szorongásoldót szed. Vőlegényével, Bánkkal kapcsolata nem felhőtlen, inkább már rutinszerű, szenvedélyt nem hordoz magában.
Bánk úgy tűnhet, egyfajta rezonőri szerepben tetszeleg,
aki próbálja Olgát a megfelelő döntések meghozatalára rávenni és felnyitni a szemét: „hagyd ott azt a munkát, ha már túl sok lesz, nem kell leragadni” (48.); „Este érsz haza, fáradt vagy, semmire nincs idő, a hűtő üres, nekem jut eszembe vásárolni” (81.). Támogatása ellenére Olgában mégis többször felmerül, hogy el kellene hagynia, de mindig csak az esküvő elhalasztásáig jut, hiszen „van, aki elveszi” (193.). Ez valahol a 19. századi morált idézi vissza, ahol még nem az volt a fontos, hogy valaki szerelemből házasodjon, hanem, hogy örüljön helyzetének és elégedjen meg ennyivel. Nem csodálkozhatunk olvasóként, ha Olga így vélekedik, miután alkoholista anyja folyamatosan mérgezi a lánya életét, bántó megjegyzéseket tesz rá és rendszeresen kínos helyzetekbe hozza őt. Bánkkal kapcsolatos tanácsa is csak sértő megjegyzésnek hat: „jó palit fogtál kislányom, nem tudom, hogy, de ne szúrd el ezt is.” (126.) Olga jelleme kettős: ott van egyfelől a kényszeres énje, amely által a fejezetei olyan érzést keltenek,
mintha csak fátyol mögül, homályosan láthatnánk a valóságát.
Ott van ugyanakkor a szorongástól mentes személyisége is, amelyet az édesanyjával folytatott interakciói során ismerünk meg, ilyenkor a nézőpontja is kitisztul.
Schillinger ügyesen adja vissza Olga túlgondolásra való hajlamát fejezeteinek stílusában:
lazább, elkalandozó mondatokkal, már-már emocionális töltettel. Olga anyósjelöltje sem éppen főnyeremény: házassági szerződést ír jogi hozzáértés nélkül, és nem tartja magában szúrós véleményét az esküvő folyamatos elhalasztásáról vagy az aktuális esküvői tervekről, folyamatosan ostromolja Olgát velük. Női főszereplőnk mindezt szótlanul tűri,
megkeseredett tekintete a könyv borítójáról néz ránk.
Ehhez az attitűdhöz a kötet címének indulatos felhangja nem passzol, inkább egy kétségbeesett feladással találkozunk itt, mintsem az első olvasatra gondolt dühösséggel, amellyel Olga anyja is mondja a műben: „Rohadjon meg az összes” (167.).
Ha mindez még nem lenne elég, a szereplők különféle hiánytapasztalatokkal küzdenek: a megértés hiányával a párkapcsolatukban, a támogató család hiányával a nehéz pillanatokban, az apakarakterek hiányával. Balázs édesapja már évekkel korábban meghalt, Bánk apja „lényegében süket, Bánk családjában ez a tabutéma” (122.), a mű során nem bukkan fel, Olga apja pedig elhagyta őt, most Szlovákiában él. Olga számára az apja hiánya többszörösen is hangsúlyos, nemcsak hogy nincs jelen az életében, de még anyja elbeszéléseiből sem tudja megismerni: „anyu hazudik, tudom, hogy hazudik (…) anyu, tudod, ő már nem úgy mondja el a dolgokat.” (168-169.) Hiányregény.
Az elhagyatottság és édesanyja kisajátító magatartása teszi Olgát örökké bizonytalanná,
aki úgy érzi, önmagában soha nem elég. Pedig Bánk próbálja az ellenkezőjéről meggyőzni: „Nem a munkád tesz szeretetreméltóvá.” (82.) S amikor Olga megtudja, hogy lehet, hogy Malik nem az apja, valamifajta identitáskeresés, „ki vagyok én valójában” kérdés is felmerül benne, és talán ez indítja el a változtatás útján. A múlttal való szakítás, a korábbi életből való kitörés vágya Balázsban is megvan, családnevét már megváltoztatta, most pedig kazincbarcikai múltját hagyja maga mögött azzal, hogy igyekszik a lehető leggyorsabban megszabadulni örökségétől.
A mű középpontjában a szenvedés áll, s az attól való szabadulásra tett kísérletek, amik csak részben valósulnak meg. Balázs kapcsolata feleségével valamelyest javul a házassági szerződésük elégetése után. Olga a látszatváltozás útjára lép: otthagyja munkahelyét, anyjával való kapcsolatát is megszakítani látszik, ugyanakkor Bánkot nem hagyja el. „Micsoda november ez, valami újnak a kezdete, most majd minden másképp lesz…” (193.) A két főszereplő szólama 2:1 arányban, szabályosan váltja egymást, egészen a tizenegyedik fejezetig, ahol ez a regularitás megtörik. Ekkor ugyanis Olga nézőpontja veszi át a vezetést, Balázsét háttérbe szorítva.
A regény végére az az érzésünk, hogy Olga az egész könyv főszereplője, a sajátos tördelés is ezt erősíti.
A bejegyzésszerű részek – bekezdésekre tagolás helyett – Visky András Kitelepítés című regényét juttathatják eszünkbe. De míg ott a szerző a szentírási formát követi, és a Biblia központi szerepet kap az alkotásban, addig Schillingernél Olga naplóírása miatt inkább a naplószerű bejegyzésekre asszociálunk. Mindez magyarázat lehet arra, hogy Olga fejezeteiből a környezetére – szomszédok, édesanyja lakása és anyja barátnője – vonatkozó ismeretekre is szert teszünk, míg Balázséi a munka és a szűk család vonalára szűkülnek.
A kötet szövege tömör, lényegre törő, ettől szúr oda mondandója csak igazán: a változásért tenni kell.
E regény szereplői képtelenek az igazi változásra, ez teszi ezt a művet traumaregénnyé.
Olga pszichológushoz jár és ezzel a fogással az alkotás elkerüli a hosszas lélektani elemzéseket, megoldást kínálva Olga és a hozzá hasonló problémákkal küzdők számára: „Írjon össze mindent, ami örömet okoz. Szótagolva ismételte, min-dent. Azután kinézett az ablakon, már a következő kliensre gondolt, vagy a »minden«-re, vagy arra, hogy süt a nap és ez már elég ok az örömre.” (163.) Mintha az olyan egyszerű lenne. A könyv egyetlen olyan szereplője, aki a mű végére valamifajta változáson megy át, az nem más, mint Manszúr, aki rehabilitációra megy és felhagy alkoholizmusával.
Az elnehezült történetszálak azonban nem ülnek rá az olvasásélményre, a szöveg mindvégig lendületes marad.
A műben az egész életet felforgató változás nem következik be, de épp emiatt képes a realitás talaján maradni. A szereplők életének lelkileg megterhelő szakasza lezárul, s mi olvasók fellélegezhetünk. Vagy mégsem? A mű rövidségével Schillinger kikerüli, hogy a túlírás hibájába essen, ugyanakkor el is veszi annak lehetőségét, hogy a történet abszolút lezártságának érzésével csukhassuk be a könyvet. E szókimondó, megbotránkoztató, erős szövegű és feszes tempójú könyv olvasása után egészséges hiányérzettel, esetleg lelki megterheltséggel kell szembenéznünk. Aki nem tud ebbe belenyugodni, feltétlenül vegye kezébe Fredrik Backman Hétköznapi szorongások című művét feloldásnak. De azért Schillinger kötetének utolsó gondolatai között ott van a fénysugár, ami utat mutat a nyomorúságos világban: „mindig egy új nap, és mindig újra lehet kezdeni” (196.).
Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes, Budapest, Kalligram, 2024.
A borítófotó Schillinger Gyöngyvér szerzői Facebook-oldaláról származik.
