Aki elgondolkodott már azon, milyen jó lenne még életében megrendezni a temetését, hogy (legalább egyszer utazhasson limuzinban és) hallhassa azokat az éltető szavakat, amiket jellemzően csak a halálunk után mondanak, az nem lepődik meg a A Nagy Carson Coma Reunion: 50 éves Jubileumi Életműkoncert címén.
A világ mai, instabil helyzetében ki tudná garantálni, hogy egy együttes belső viszályok, politikai ráhatás vagy pusztán a globális felmelegedés miatt nem oszlik-e fel, és megéri a fél évszázadot? A koravén huszonévesekből álló Carson Coma előrehozott nosztalgiával megünnepelte a fennállása „ötvenedik évfordulóját”, és miért is ne tehetné?
A zenekartól egyébként sem idegen az előreszaladás, pláne háttal,
nemcsak az Osztálytalálkozó című számukra gondolunk, hanem tágabb értelemben arra is, hogy dalaik hangzása vállaltan a ’60-70-es éveket idézi, miközben a szövegeik – ilyeténképpen anakronisztikus módon – nagyon is saját generációjuk traumaválaszai.
Mivel a májusvégi szakadó esőben senki arca nem látszott, nem igazán lehetett megállapítani, kik és milyen korosztályból érkeztek a koncertre a Budapest Parkba, de abból, hogy a tömeg viszonylagos közepén egész kevesen vidultak fel, amikor a koncert előtti hangulatcsinálóként egy hiperkarma dal csendült fel, azért meg lehet tippelni, hogy a 30 mínuszosak voltak döntő többségben. Az együttes a jubileumi jelleg kimaxolásaképp maga elé küldte a Carson Coma Blues zenekart, akik egy dal erejéig a jelenlegi tagok idősebb verziójaként tűntek fel, majd megjelent Fekete Giorgio, és vele a töretlen hangulat. A fiúk évfordulóhoz illően eljátszották minden fontosabb dalukat, illetve felbukkant a szerencsekerék is, amivel egy szerencsés résztvevő kipörgethette a következő számot. Aki nem követi közelről a zenekar munkásságát, annak
a Carson Coma leginkább egy sokadik (jóllehet a tömegből akkor is jól láthatóan kitűnő), fiataloknak szóló alternatív rockbandának tűnhet.
Annak a fajtának, ami jobbára a szokásos, szerelemről és önkeresésről szóló tartalmakat hozza olyan formában, hogy – kellő mennyiségű alkohol után – bárki úgy érezhesse, a dalaik róla szólnak. Az először koncerten járónak azonban már ott gyanús lehet, hogy itt ennél többről van szó, mikor a leghíresebb, legközkedveltebb Immunissá válunk című dalukat a koncert végi visszatapsoltató helyett ellőtték egynek a sok közül. Legkésőbb itt egyértelművé válik, hogy a csúcs, amire Fekete Giorgioék törnek, nem a népszerűség bármi áron való szélesítése, hanem egy egész komoly és megalapozott rendszervált(oztat)ó szándék. A táncikálós és összeborulós számok között az Ivan & The Parazol közreműködésével kiemelt figyelmet kapott az autoritást alapjaiban megkérdőjelező Kérdőjelek és a válaszok. A koncert hangulatát pedig – a jelenlegi események fényében – a csúcsponton elhangzó Feldobom a követ című rendszerkritika határozta meg. És az sem véletlen, hogy a Mocskos Fideszt skandáló tömegben felbugyogó indulatok lecsendesítése helyett
az LMBTQ témájú Pókkal engedték útjukra a hazaindulókat.
Így történt, hogy egy szakadó esőtől jócskán romantizált, hűvös estén politikailag túlfűtött dalokra ropta egy parknyi embertömeg.
A 30-asok és a 40-esek számára egészen megmosolyogtató látni, hogy ezek a srácok mekkora lelkesedéssel, mennyire újdonságként énekelnek az élet nagy igazságairól, pedig azokat nekik a Kispál már rég’ megénekelte. Az 50-esek pedig kacaghatnak, hiszen nekik már jóval előbb elmondta ezeket mondjuk az Európa Kiadó. És akkor még nem beszéltünk arról, hogyan röhögnek a 60-asok például Nagy Ferót hallgatva.
Mert végülis mind ugyanazt akarták: megérteni magukat és megváltoztatni a világot,
vagy megérteni a világot és megváltoztatni magukat, esetleg megérteni a változást a világban. A cél, ha nem is mindig tiszta, de mindig ugyanaz volt, az ehhez használt eszköz az, ami megkülönbözteti egymástól a nemzedékeket. Pár évtizeddel ezelőtt egyértelműen a rendszerben összpontosult a probléma, de miután a ’90-es években a centralizált ellenkezés összefogó ereje eltűnt, mint a semmi elé fogott lovak, úgy szaladtak szerteszét a művészi erők. A rendszerváltás heve önkényúr híján hamar elveszettségbe torkollott, kifelé tekingetés helyett mindenki magába volt kénytelen nézni, ami meg is hozta a 2000-es évek önvizsgálódó, önmarcangoló, „engem senki nem ért meg” alapú koncepcióit, ami aztán hosszasan uralta a hazai alternatív zenei világot. Ám, ha egy pillantást vetünk a mai magyar fiatal alkotókra, Azahriahtól Krúbin át Beton.Hofiig, nagyon úgy néz ki, hogy újra központosulni látszanak az erők… Annyira, hogy
az egyébként apolitikusnak mondott generáció művészei tömegével szólalnak fel a rendszer ellen.
De ők, a korábbiak világmegváltó indulatai mellett már az önreflexióikat is magukban hordozván, saját felelősségüket is vizsgálják a problémában. Leginkább ez különbözteti meg a Z generációt a korábbiaktól, és ha valami újat tud mutatni a Carson Coma, akkor az az, hogy a felelősségvállalás szexi!
„Ez itt a mélypont, nézz körül, / Vendégpapucsot is adok rád, / Legkönnyebb azt mondani, / Hogy nem az én hibám”, mondja ezt a zenekar a Kreolkék Pillanatokban, egy félig olasz frontemberrel és félig angol repertoárral, ami minden észérv ellenére mégsem tervez szakítani az országgal, helyette itt akar maradni, hogy olyan dalokat énekeljen, amikért lefóliázhatják őket, vagy indoklás nélkül lemondhatják egy külföldi koncertjüket.
Szembenézni a legrosszabb állapotokkal és a saját hibánkat kutatni benne, a bátorság régóta várt új definíciója.
Tény, hogy ez nem olyanfajta ellenállást szül, ami jól néz ki az akciófilmekben vagy heroizálható történelmi alakokat gyárt a tankönyvekbe. Ellenben a maga módján akár még valódi változást is hozhat, ahelyett, hogy a toxikus maszkulinitás egyik végletéből a másikba csapódna, ahogy korábban.
„Ezek a fiatalok nem csinálnak semmit”, hangzik mindig az elmarasztalás az idősebbektől. És valóban, ez a Carson Comával fémjelzett nemzedék aligha lesz rávehető egy világégésre. Mert az emelkedő tudatossággal nem a bizonyosság, hanem a kétségek emelkednek; aki elég messziről nézi a képet, nemcsak az előtte nyíló utakat látja, hanem azt is, hogyan válik idővel mindegyik járhatatlanná. Ahogy ők is megfogalmazzák: „megijeszt engem a túl nagy szabadság”. (Kérdőjelek és a válaszok) Látják, hogy annyiuknak, akik azt mondták, amit ők is, végül nem lett igazuk. Ahogy azt is látják, hogy azok az előadók, akik arról énekeltek, amiről ők akartak, hogyan váltak például Kossuth-díjas propagandaeszközzé…
A félkemény diktatúra félkemény ellenállókat szül,
abban az értelemben, hogy a most következő generáció molotov koktélok helyett sokkal inkább szavakban gondolkozik, ha nagybetűs változásról beszél. Ennek nyomán mi pedig csak reménykedhetünk, hogy Ady Endre valóban a „The End”-re rímel remekül.
Carson Coma: A Nagy Carson Coma Reunion: 50 éves Jubileumi Életműkoncert, Budapest Park, 2025. május 23.
Borítókép és fotók: Nagy Márton / Budapest Park
