A 2020-as évek indie pop/rockjának egyik legsikeresebb üdvöskéje kétségtelenül a Wet Leg. Az angol zenekart 2019-ben alapította két régi barátnő, Rhian Teasdale (ének, gitár) és Hester Chambers (gitár). Első kislemezüket két évvel később jelentették meg, ez volt a Chaise Longue, mely a 2022-ben megjelent debütlemez, a Wet Leg előfutára volt.
A dalt és a lemezt a közönség is imádta, és olyannyira betalált szakmai berkekben, hogy
a 2023 februárjában tartott 65. Grammy-gálán mindkettő díjat kapott:
előbbi legjobb alternatív zenei előadás, utóbbi pedig legjobb alternatív zenei album kategóriában. Legjobb új előadó kategóriában is kaptak jelölést, azt a díjat viszont egy fiatal jazz-énekesnő, Samara Joy vihette haza – búslakodásra viszont nem lehetett oka a duónak, ugyanis ugyanebben a kategóriában a Brit Awardson győzedelmeskedtek.
A két Grammy-díj (és két Brit-díj) megsüvegelendő teljesítmény egy vadiúj zenekartól, s talán ekkora sikerre a lányok sem számítottak: rendszeresen említik, hogy ők sem vették komolyan a bandát eleinte, csupán saját maguk szórakoztatására írtak nótákat.
Megállás ekkor viszont már nem volt, felkapott banda lettek,
így hát jöhettek a világjáró turnék, koncertek, több százmilliós hallgatottság, vagyis siker, pénz, csillogás – olyan előadók mellett, mint a Foo Fighters vagy Harry Styles. Az elmúlt néhány évben gyakorlatilag minden nagyobb fesztiválon zenéltek – a fellépéseikre pedig elkísérte őket Ellis Durand (basszusgitár), Henry Holmes (dobok), valamint Josh Mobaraki (gitár, szinti). Ők azóta hivatalosan is az együttes tagjaivá avanzsáltak.
Hogy pontosan miért is lett ilyen népszerű a csapat, nehéz megmondani, de ha tippelnem kellene, én a fülbemászó dallamokat, a fiatal generációval „vibe-oló”, cinikus, gúnyos humorral átitatott, de közérthető, énekelhető és szókimondó szövegeket, illetve a csapat őszinte, önazonos kisugárzását mondanám fő tényezőnek.
A debüt kissé azért tingli-tangli számai frissek, eredetiek voltak,
nem akartak megfelelni senkinek, s talán ez tette őket vonzóvá. Az olyan dalok, mint a Chaise Longue (a számot Iggy Pop, Hayley Williams és Dave Grohl is méltatta), a Wet Dream vagy a Ur Mom mind szellemes, koncerten dalolható, egyszerű de nagyszerű szerzemények, melyeknek hangulatával, mondanivalójával nem nehéz azonosulni. Voltak persze lagymatag szerzemények is a lemezen, de az eltalált számok elvitték a hátukon a műsort.
A csapat több évnyi turnézás után ismét elérkezettnek látta az időt új dalok kiadására – a friss lemez végül moisturizer címmel jelent meg július 11-én. A dalok írásában ezúttal nemcsak Rhian és Hester vett részt, hanem a zenekar többi tagja is, producernek pedig ismét a Fontaines D.C.-vel és a Black Midivel is dolgozó Dan Carey-t kérték fel.
A lemezt az angliai Southwoldban rakta össze a csapat:
míg a lányok a szövegeket írták, az „új” tagok zenét szereztek hozzájuk. Mivel eddigi pályafutása alatt mindössze egy albumot hozott ki a csapat, talán jogos volt a kérdés a megjelenés előtt, hogy vajon Teasdale és Chambers tudják-e reprodukálni az első lemez egységes színvonalát, vagy a Wet Leg megmarad a one-album-wonder skatulyában. Jó hírem van: a kettes anyag is stabilra sikerült.
A korong fénypontjai közé tartozik a lemezindító CPR, dögös basszusriffel és a csapattól megszokott elbeszélős énekkel – flegma, de fülbemászó nyitány.
A basszusriff szépen hullámzik végig a dalon,
a hanyag, de erős refrén pedig egyből megjegyezhető. Kiemelem még a catch these fists könnyed, táncolható diszkórock-slágerét a Franz Ferdinand nyomvonalán futó gitárokkal, öntudatos szöveggel és hangulatos refrénnel – garantált koncertfavorit. A davina mccall andalgós dallamai is fogósak, ahogy a mangetout „szelíden” lekoptató szerenádja is – ez akár a Piece of Shit párjaként is értelmezhető, mind szövegben, mind hangzásban.
Üde színfolt még a lemezen a pillow talk, amely vad, buja hangulatával és soraival, valamint disszonáns gitármotívumaival felrázza az album felénél érkező, lassan, de biztosan építkező pond song és a nyári hangulatú, álmodozós pokemon kettősét; de a dreampopos don’t speak is szerethető, pláne, hogy a szám vége felé egy miniszóló is díszíti a tételt. Végül a u and me at home ünnepélyesen, jókedvűen zárja a lemezt a Young The Giant muzsikáját megidéző melódiákkal.
A szövegvilág ezúttal nagyrészt a megtalált szerelem körül forog,
egy-két, a banda védjegyének számító odamondós, velős nóta kivételével. A színvonal egyébként nagyjából végig egységes, de néhány szürkébb tétel azért becsúszott (pl. liquidize, 11:21, jennifer’s body). A mérleg nyelve viszont minden kétséget kizáróan a pozitív oldalra billen.
Összegezve: a Wet Leg debütlemezének hangulatban és hangszerelésében konzisztens folytatását készítette el. Az album erejét a frappáns, szókimondó dalok adják, de a lemez végig élvezhető, szórakoztató, igazi nyári indie-rock, pop-rock anyag. A lányok továbbra is mindenféle erőlködés nélkül hozzák a hanyag attitűdöt, de
érezhetően érettebb dalokkal, rutinosan töltik ki a moisturizer bő fél óráját.
Jól tette a Wet Leg, hogy nem siette el a folytatást – így egy szilárd, élvezhető anyagot tudott letenni az asztalra, ami ki is termelte a fesztiválszezon újabb slágereit, és tovább fogja repíteni a zenekart a népszerűség hullámvasútján.
Wet Leg: moisturizer, Domino, 2025
Borítókép és fotók: a zenekar Facebook-oldala
