Megnyitok egy új dokumentumot: azonnal jelentkezik a szorongással vegyes izgalom. Vajon mivel tudom megtölteni a lapokat? Jönnek majd gondolatok? A semmiből? Valahonnan? Meglepnek majd engem is? Az oldal kezdeti ürességét kiemelni nem túl eredeti, mégis megtelnek vele a sorok. Ennyit megengedhetek magamnak, mert az esszét személyesnek képzelem, és a személyes félelmetes. Amikor verset írok, az máshogyan az, a vers lehet homályos, többértelmű, rejtőzködő. Egy esszé viszont közvetlen és pőre. Túl közel kell hajolni hozzá. Valami újjal előállni, kísérletezni, próbálkozni, megmutatni. Mégis belevágtam egy projektbe, ami egyrészt színfoltot hoz a kutatási folyamataimba, másrészt emlékeztet arra, hogy a következetes figyelem fenntartása mennyire fontos feladat.
- november 11-én (a születésnapomat követő napon) elindítottam az irodalom, születés és anyaság kulcsfogalmaira építő kutatásom Instagram-oldalát Született versek néven.
Az ötletet a Debreceni Egyetem oktatójának, Dr. Ureczky Eszternek köszönhetem,
akinek részt vettem egy hatékonysággal, önmenedzsmenttel és mentális egészséggel is foglalkozó, PhD-hallgatók számára választható szemináriumán, melyet a Pszichológia Intézetből érkező Dr. Héjja-Nagy Katalinnal közösen tartott. Ezen a kurzuson az egyik feladatunk az volt, hogy létrehozzunk egy felületet, amely bemutatja kutatómunkánkat, eredményeinket és személyünket. Bár lehetett volna profilt létrehozni olyan oldalakon is, mint például a LinkedIn, én azonnal egy kreatívabb irányban kezdtem gondolkodni. Természetesen a szemináriumvezetőnk saját Facebook-oldala (Medical Humanities / Kultúrorvostan) is jó példát nyújtott, de számomra az Instagram több okból kedvezőbbnek tűnt: 1. a vizuális anyaggal társított rövid bejegyzések elrendezésük miatt számomra egyfajta archívumként állnak elő, amit alkalmasnak találtam egy példatár megalkotására; 2. én magam jobban szeretem ezt a platformot, és szerintem olyan formátumot érdemes választani, ami passzol hozzánk; 3. volt (van) bennem ellenállás és félelem a posztolással, láthatósággal kapcsolatban, így egy számomra bensőségesebbnek tűnő oldalt választottam.
Ahogy ezeket összeszedem válik világossá, hogy mennyire meghatározó volt a döntésben a komfort.
A tartózkodásnak azt hiszem, van jogos alapja, és ez esetemben sokkal inkább a közvetlen környezetem feltételezett véleménye, mint az interneté. Most mégis esszét írok, és ha minden jól megy, el is fogom küldeni.
Mivel sokfelé szóródik a figyelmem a mindennapokban, a Született versek-oldal frissítése közel sem algoritmusra optimalizált. A háttérben viszont állandóan zajlik valami, bár a munkamódszerem meglehetősen kaotikus mostanában, a tervezés elmélete és gyakorlata elmennek egymás mellett. A legváratlanabb helyeken jut eszembe a következő ötlet, a telefonom billentyűzetén kopogva fogalmazok leírásokat a villamoson, olvasmányokat vadászok, már külön kis polcom van az anyasággal kapcsolatos könyveknek.
Egyre világosabb számomra, hogy mennyire fontos unatkozni, pontosabban minden mást mellőzve töprengeni.
A „multitasking” csak felszínes és sablonos megoldásokhoz vezet. Közben személyes oldalról is figyelem az anyaságot a kisgyerekes barátnőimen keresztül. Tudom, hogy miközben ezt írom, valamelyikük épp megijed a szomszéd szobában hirtelen beállt csendtől, és arra sétál be, hogy a kicsik éppen kirámolják az összes ruhát az imént még zárt szekrényből, vagy ha nincs szerencséje, a cipőbokszot is megtalálják. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatójaként Takács Zsuzsa életművében vizsgálom költészet és anyaság viszonyrendszerét, szülés és születés szövegszervező megjelenését, kapcsolatát az írással. A képzésem elején nem volt egyértelmű, hogy ezek lesznek a készülő disszertációm középpontjában, de
A búcsúzás részletei (1976) című kötet Július-ciklusa nem engedett el.
A körvonalak megtalálása után hamar olyan szakszövegek kellős közepén találtam magam, amelyek az anyaságkutatás valamely részterületére fókuszálnak. Bár az oldalamon alapvetően szépirodalmi szövegeket emelek ki, főként lírai műveket, illetve kikacsintok más művészeti ágak (pl. festészet, film) területére, olvasok cikkeket a hazai szülészeti osztályok helyzetéről, tanulmányokat a gyerekek fejlődéséről, írásokat anyák elsőkezű tapasztalatairól. Próbálok legalább viszonylagos tájékozottságot szerezni többek között a pszichológia, a szociológia, a történelem tudományterületén.
Az újabb és újabb bejegyzések megírásával folyamatosan tanulok, az érdeklődés, nem a saját érintettség motivál.
Bizonyos szempontból nyilvánvalóan kívülálló vagyok, másfelől viszont úgy gondolom, hogy az anyaság kérdése mindenkit érint: mindenkinek van egy vagy akár több anyafigura az életében, legyen az biológiai anya, nevelőszülő, gondviselő vagy más gondoskodó női alak, tanár, szomszéd stb., akire gyerek- vagy fiatalkorából emlékezik, vagy aki most is jelen van a környezetében, és persze, akit olvasmányélményeiből tud felidézni. Az anyaság mindenkit érint, ugyanakkor csak az anyát érinti: „a testem közügy, / nem vihetem ki úgy az utcára, hogy ne szóljon hozzám valaki.” – írja Kállay Eszter szívcsap című versében. Az anyaság rombikozidodekaéder (rákerestem, a Google-találat szerint ez a legkomplexebb geometriai alakzat), rengetegféleképpen ránézhetünk, számtalan oldala van, mindenkinek mást jelent, és mindenkinek ugyanazt, bonyolultabb, mint elsőre látszik, de egyszerűbb, mint hinnénk. Egy biztos, az anyaság tapasztalatát, a szülés élményét, a gyereknevelés időszakát és mindennek következményeit az énképre, az emberi kapcsolatokra és minden másra az irodalmon keresztül is megpróbálhatjuk jobban megérteni, megjeleníteni és feldolgozni.
A legkézenfekvőbb megközelíteni a témát az anya karakterén keresztül,
akinek művészi reprezentációját az elmúlt évszázadban kezdték csak igazán átgondolni. Megdöbbenek (sokszor megdöbbenek), amikor azt olvasom, hogy Rachel Cusk 2001-es (!), saját anyává válását feldolgozó, önéletrajzi ihletésű regényére (A Life’s Work. On becoming a Mother) diskurzust felkavaró, merész vállalásként hivatkoznak – és valóban, korábban nem igazán volt példa az anyai megélések egyes szám első személyű tárgyalására ilyen fokú őszinteséggel, ilyen irodalmi minőség és olvasói népszerűség mellett. Cusk beszámolója nem mellőzi a kétségbeesés és elveszettség felvállalását, és több kritikusa felveti, hogy a kötetben ábrázolt állapot a szülés utáni depresszió tüneteivel mutat hasonlóságot. Néhányan teljes felháborodással nyilatkoztak arról, hogy a könyv nem kerülhet várandós vagy a gyermekvállalást fontolóra vevő, egyáltalán: fiatal nők kezébe.
Én azt az álláspontot képviselem, hogy fontos a „trigger warning”, a figyelmeztetés legalább utalásként a könyvajánlókban az érzékeny és felkavaró tartalmak előfordulására, de végső soron mindenki maga dönt, elolvassa-e az adott művet vagy sem. Valóban,
a szövegek lehetnek megrázóak, ijesztőek, tragikusak, viszont segíthetnek eligazodni a test és a szülés természetes folyamatát illetően,
fontos példákat kaphatunk a gyerekgondozás, a gyermekágyi időszak kihívásairól. Amire rávilágítanak, az nemcsak az élet törékenysége és kontrollálhatatlansága, hanem az ereje és a személyes különlegessége is. Ha valaki szeretne elkezdeni olvasni a témában, bízom benne, hogy a Született versek-oldal tájékozódási pont lehet. Ha csak néhány kedvencemet említhetném Cusk angolul elérhető könyve mellett, Czakó Zsófia Szívhang és Szilvia Molnar Üvegház című regényét, illetve Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című verseskötetét ajánlanám kiindulópontnak. Az irodalomtudomány is figyel ezekre a művekre, tavaly jelent meg Lénárt-Muszka Zsuzsanna Lehetetlen választások. Kortárs afroamerikai anyaszövegek és a rabszolgaság utóélete című monográfiája, az Életformák. Család- és életszerveződések irodalmi perspektívái című tanulmánykötetben pedig Balajthy Ágnes és én közlünk egy-egy írást magyar nyelvű művekről. Jól bizonyítja a téma felívelő népszerűségét, hogy
a Mastercard – Alkotótárs tíz döntős pályázata közül kettő is középpontba állítja az anyaságot
(Borda Réka: A kilencedik évszak; Kali Ágnes: Tigristej), ezeket én nagy érdeklődéssel várom.
Úgy érzékelem, a társadalmunkban
a különböző korosztályok nem érintkeznek igazán egymással, alapvetően a saját buborékunkban mozgunk.
Én a barátaim gyerekeinek születése előtt csekély alkalommal találkoztam kisbabákkal, óvodás vagy kisiskolás korú gyerekekkel – a családszerkezetek 20-21. századi átalakulására elég utalnom. Talán elmondható, hogy kezd javulni a különféle helyszínek, közterek „gyerekbaráttá” tétele (remélem, ez nem csak marketingfogás), s annak elfogadása, hogy gyerekekkel is megosztjuk a tereket. Sara Ruddick másokkal együtt amellett érvel, hogy az anyaság mint gyakorlat nem függ az identitástól: azokat a feladatköröket, amelyeket jellemzően anyákhoz, nőkhöz kapcsolunk a nyugati társadalmakban, mások is elláthatják. Mitől anya tehát az anya? Olvasok arról, hogy Adrienne Rich nyomán különbséget tehetünk anyaság mint intézmény és ideológia (motherhood), illetve anyaság mint tapasztalat és identitás között (mothering). Az anyaság tehát egyrészt megközelíthető praktikus oldalról a feladatkörök felől, másrészt viszont nem eltagadható a biológiai aspektus:
igenis hatással van a megélésre, teljesítményre és összességében az életre az, hogy valaki női testben, anyaként létezik.
Ha valaki életet ad, vagy képes az életet adásra, vagy éppen azzal szembesül, hogy ez számára nem valósulhat meg, az mind visszahat önmagára, és arra, ahogyan a világban van. Természetesen vannak, akiket ezek a kérdések jobban foglalkoztatnak, mások számára kevésbé kerülnek előtérbe. Azokról sem szabad megfeledkezni, akik számára valamilyen okból nem adatik meg, hogy ezekről a kérdésekről egyáltalán gondolkodhassanak. Amikor arról chatelek a barátnőimmel, hogy valamelyikük gyereke most kapja meg az első oltást, hogy a másik ma próbálja ki először a barackpürét, hogy nem aludtak annyit, mint az elmúlt napokban már sikerült, akkor az anyaságnak csak apró szegleteire látok rá.
Talán az említettekből is látszik, hogy mennyire fontos az anyaság reprezentációiról, irodalmi megjelenítéseiről annak összetettségét és ellentmondásait elfogadva gondolkodni. Nem feledve, hogy amiről beszélünk, az a világ jelentős részének személyes tapasztalata, s ha tovább megyek, nem csak emberi tapasztalat, az élet alapvető folyamata, amelyben anya és gyermeke(i) részt vesznek, és amihez a körülöttük lévők is kapcsolódnak. Amikor anyaságról beszélünk, érintenünk kell azokat a történeteket is, amelyekben az anyaság vágya veszteségként jelentkezik – a meddőség, vetélés, abortusz, gyász is része a képnek.
Minden út más, ahogyan minden anya–gyermek kapcsolat is az,
s talán ez a legfontosabb gondolat az eddigi kutatási folyamatból. Anyaságról beszélek, pedig szövegekről kellene beszélnem, amelyek irodalomként, nyelvi értelemben is kiemelkedőek, és többet tudunk meg belőlük egy téma összességénél. Hajlamos vagyok túlgondolni, túlreflektálni a dolgokat, és ez talán most sincs másként. Miközben úgy látom, a bejegyzéseim célközönsége a könyvjavaslatokat keresőktől az anyává válás témája iránt érdeklődőkig változatos csoportokat jelenthet, az elsődleges talán mégis a kortárs irodalmi közeg, akik eddig más szerepekben láthattak. Mindig felteszik a kérdést riportalanyoknak, akik egyszerre több területen tevékenykednek, hogy hogyan tudják összeegyeztetni a különböző szerepeket. Az én esetem azért szerencsés, mert nem érzem távolinak az irodalomhoz kapcsolódó feladatköröket egymástól; az sokkal inkább feladja a leckét, hogy emellett tanítok is.
A Született versek gondozása egy másfajta nézőpontot ad,
és formátumából adódóan megteremti azt az illúziót, hogy nincs akkora tétje, holott dehogynem, nagyon is van. A projekt eddig kevés, de annál szeretetteljesebb megjegyzést kapott. Formálódó oldalról van szó, kis eléréssel, én pedig minden kedves szónak és tippnek örülök. Hogy éppen mi lesz a soron következő tartalom, váratlanul jön. Persze vannak ötleteim, vezetek egy képzeletbeli listát. A legjobban a szövegek megírását szeretem. Korlátozott karakterszám áll rendelkezésre, de épp ez a lényeg, leszűkíteni, tömöríteni a Word-oldalakat, noteszlapokat. A jövőben szeretném folytatni az eddigihez hasonló bejegyzések sorát, de el tudok képzelni akár szakirodalmat bemutató videókat és rövid interjúkat is. A fő célom pedig továbbra is kétirányú: miközben azzal foglalkozhatok, ami érdekel, és ennek a témának a megmutatásához a saját kreatív oldalamat is mozgósíthatom és lubickolhatok benne, addig szem előtt tartom, hogy hátha minél többen felfigyelnek az anyaság irodalmi témájára, tágabb kontextusára, és talán az ajánlók miatt leemelnek egy olyan könyvet a polcról, amin máskülönben átsiklott volna a tekintetük.
A borítófotót Szirák Sára készítette.
