I. Aranyhal
Emlékszem, miután tőlünk telhetően
légmentesen bekötöttük a nejlonzacskók
száját, mindannyian egyet-egyet, a szájakat
úgy szorítottuk össze, hogy kis köldököt
képezzen, aztán mégse a köldöknél fogtuk,
inkább alulról támasztottuk őket, nem tudhattuk,
melyik bírja el a saját súlyát, ki ne pukkadjon,
és mielőtt egymásra támaszkodtunk volna,
hogy ne is mondjam a gurulást, a csúszást,
az emelést, a forgatást, szóval még semmi
se történt, csak a nehézkedést gyakoroltuk,
lefeküdtünk a földre, és a zacskókat a hasunkra
helyeztük. Végre láttuk a színeket,
mélykékek voltak és türkizek, ezüst- és aranyszínűek,
irizáló neonsárgák, de egyedül Franciska nejlonjában
volt, ha jól láttam, mert Franciska nem engedte, hogy
megérintsem, se a csomónál, se lejjebb,
de úgy gondolom, tényleg ott volt,
egy piros,
csepp alakú,
teljesen közönséges
aranyhal.
II. Türkiz vagy azúr
A szabad levegőn vagyunk, fekete és fehér
kövek között, a ritkás ködöt csak szemünk
sarkából észleljük, csupán a növények színesek,
és ahogy összegyűlünk a betonplaccon,
közepén kikapcsolt szökőkút, rögtön tudom,
hogy táncórán vagyok, ma a földhöz kapcsolódva
emlékeztetjük magunkat arra,
hogy még szólóban sem táncolhat
soha
senki teljesen egyedül.
Nemsokára mozogni fogunk.
Szerintem improvizációs gyakorlat következik,
nem tudom, mik lesznek a szabályok,
a kérdések, a kutatási témák,
már azon túl, hogy ma a földdel dolgozunk,
nem tudom, hogyan mozogjak.
Csukott szemmel állok,
csak a légzés, csak a szívverés,
követem testem mechanikáját,
nagy levegőket veszek, vajon
merre visznek, remélem,
így már elvegyülök a csoportban.
Nagy levegőim lefelé visznek,
guggolok, ülök, le is fekszem,
de valami nem stimmel,
csönd van,
résnyire kinyitom a szemem,
a többiek még állnak, hát felállok én is.
Egyikünk megmozdul,
csak nézzük, ahogy hoz egy létrát,
nekitámasztja egy tereptárgynak,
a szürke betont tapossa, de cipőjén
sötét sár, kezében váza, a színe türkiz
vagy azúr, nem tudom megállapítani.
Csak azt tudom, mi van benne:
por, hamu, termőföld.
A táncos felmászik a létrán,
felteszi a vázát a tárgy tetejére.
aztán lejön, és a váza alatti csövekből,
spriccelni kezd a víz,
fel a tereptárgya,
hogy onnan a földre csöpögjön vissza.
A létra még ugyanúgy
a szökőkútnak támaszkodik, de a táncosok
végre mozogni kezdenek, velük mozgok én is,
ekkor megértem, miért vagyunk itt.
Hogy dőljünk, támaszkodjunk, kapaszkodjunk,
közös, konvex formákban is a súlypontot keressük,
és közben egy pillanatra se
feledkezzünk meg
a földről.
Spontán váltás jelzi a táncóra végét,
testünk újra a hétköznapi sémákat követi,
már nem feszélyez, hogy a szabályok,
a kérdések, a kutatási témák nem jutnak eszembe,
csak az zavar,
hogy a megfelelőnél
több szerep jut a szavaknak.
Ha a földet nem számoljuk, egyedül lépkedek,
kinézek magamnak egy kisebb csoportot,
nagyjából három méter távolságból követem őket.
Most már ha akarnék, se tudnék beszélgetni,
szavak helyett különös, ritmikus sustorgást hallok,
mégis,
ahogy elhaladok egy klikk mellett,
ki tudok venni pár szót,
hogy szép volt az urna,
a színe türkiz vagy azúr,
környezetbarát,
igény szerint újratölthető.
III. Forma és funkció
Apám az íróasztalánál ült, amikor
megmutattam neki egy képet,
amit az interneten találtam, egy madárszobor volt,
evőeszközből készült,
nem rossz, mondta apám méla undorral,
mint aki már tudja előre, de mintha egy kicsit
giccses lenne, ráhagytam, talán tényleg,
de azért egy kicsit ötletes is, ugye, nem tudtam,
mikor kell abbahagyni, apám visszakérdezett,
tudod-e, mi igazán ötletes,
és az asztalán fekvő Principia Mathematica felé nyúlt,
de mire kinyitotta, én már kimentem a szobából,
sokáig nem értettem, hogy tud ennyit egyhelyben
üldögélni, erre gondolok most,
a földön fekszem, csukott szemmel,
akár otthon is lehetnék,
egy hang azt mondja,
figyeld meg, ahogy a tested,
nyilván nem otthon vagyok,
figyeld meg, mondja a hang,
ahogy a súlyod,
de én nem akarom megfigyelni,
már kényelmetlen ez a helyzet,
ahogy az oldalamon fekszem, nem mondja senki,
hogy forduljak,
de én lassan a hasamra fordulok, és kúszni kezdek
előrefelé, kinyitom a szemem,
apám karjait látom, ahogy a földön tapogatóznak,
egy-egy deformálódott, spirálalakban megcsavart villát,
amikor már napok óta nem tudott enni,
akkor pont olyan volt a karja, mint most az enyém,
ugyanilyen szeplős, ugyanilyen szőrös,
csak kicsit sápadtabb és hidegebb,
a madárszobor jut róla eszembe,
aztán újra apám mozdulatlan karjaira gondolok,
aztán arra,
ahogy az íróasztalánál ült, szinte levegőt se vett,
úgy lekötötte a Principia Mathematica,
észre se vettem, mikor csuktam vissza a szemem,
lassan magam alá húzom a lábaimat,
feltolom magam
törökülésbe,
apró levegőket veszek,
és amíg a hang,
a tánctanár hangja
nem mondja,
addig én
egészen biztosan
nem mozdulok.
IV. Figyelem
Nem tudom, mióta álltam az akvárium előtt,
amiben magas homlokú, citromsárga halak
úsztak, nem jutott eszembe, kire emlékeztet
ez a magas homlok, csak arra gondoltam,
ahogy ott álltam a Pálmaház homályos pincéjében,
az akváriumokból kiszüremlő ritkás fényben,
az Akvárium hideg, csempeborítású falai között,
hogy a szokásos koreográfia szerint ezeket a
magas homlokú, citromsárga halakat is meg kéne mutatni
a testvéreimnek, mert a figyelem finom eltérítése
önmagában is fontos, segíti a kapcsolódást,
az apám is így mutatta meg nekem a krokodilt,
az arapapagájt, az ékszerteknőst, a selyemmajmokat,
a szivárványszínű kalászhalakat, de hiába néztem körül, nem találtam
a testvéreimet, én voltam az egyetlen ember
az akváriumban, és ahogy kijöttem a felszínre,
a halastónál sem láttam senkit, a nap már
lemenőben, már sejtettem, hogy nem táncórán vagyok,
azt is sejtettem, hogy már nem mutatom meg senkinek
ezeket a magas homlokú, citromsárga halakat,
már csak azt kellett kitalálni, mivel az Állatkert
már rég bezárt, hogy megvárjam-e bent a reggelt.
V. Koreográfia mellúszókra
Ha az aranyhallal nem számolunk,
Franciskával ketten mentünk az Állatkertbe
és a környékbeli állatkereskedésekbe is,
de miért pont az aranyhallal ne számolnánk,
amikor én, már ha mindent el akarok mesélni,
csak azért mentem az Állatkertbe és a környékbeli
állatkereskedésekbe, mert Franciska megkért,
hogy kísérjem el, mert ez most lehet, kicsit furán hangzik,
de a halaszacskón végigfutó apró rezgésekből tudja,
amit már amúgy is régóta sejt,
hogy köztem és a hal között
különleges a kapcsolat.
Azóta kísérgetem Franciskát
az Állatkertbe és a környékbeli állatkereskedésekbe,
és közben Franciska kardigánja alatt végig ott lapult
egy, a kétharmadáig vízzel, afölött tiszta oxigénnel feltöltött,
strapabíró, vastag nejlon,
benne ott úszkált
az aranyhal.
Így mentünk hárman az Állatkertbe,
a bejáratnál balra indultunk,
táncolunk is, kérdeztem Franciskát a tó mellett,
csak elmosolyodott, aztán, mint akik ismerik
a koreográfiát, csöndben elsétáltunk
a Pálmaház aljában megbúvó akváriumba.
Csak a lépcső alján lassítottunk le,
ahol már csak az akváriumokból kiszűrődő fény
világítja meg a látogatókat, már Franciska se
szégyenlősködött, elővette a kardigánja alól
az aranyhalat, úgy néztük hármasban a víziállatokat.
Egyszer csak Franciska megsimogatta a karom,
mondta, mindjárt jön, addig ugye rám bízhatja,
ki se mondtam, hogy persze,
a kezembe nyomta a nejlont.
Nem tudom, mennyit álltam
a hasam előtt az aranyhalas tasakkal
csak az zavart, hogy a látogatók folyton
nekem jöttek, pofákat vágtak,
míg rá nem jöttem, nekem is mozognom kell.
Lassú lépésekkel indult az improvizációm,
a folyosó közepén lévő padhoz hátráltam,
és amikor a térdhajlatom hozzáért
a pad hideg kövéhez, leültem,
az aranyhalat felemeltem fejmagasságba,
na szevasz,
mondtam a halnak,
az meg csak úszkált körbe-körbe.
Aztán arcomat a zacskóhoz szorítottam,
a hal is odanyomta fejét az enyémhez,
és talán a fénytörés miatt látszott úgy,
ahogy az orromat belenyomtam a nejlonba,
vagy tényleg más lett a hal, bár nem gondolnám,
hogy miattam dülledtek ki így a szemei, hogy miattam
legyezi a vizet a vicces kis mellúszóival,
végre tudom, mire jók ezek, csak néztem,
hogyan tátog, kígyózik,
apám jutott róla eszembe, ahogy utolsó óráiban.
Lefeküdtem a padra,
a kis zsákocska még mindig a hasamon,
tenyeremmel két oldalról támasztottam,
feljebb gurítottam, fel a mellkasomig,
így néztem újra a halra,
ugyanúgy úszkált, én közben nagy
levegőket vettem, arra gondoltam, biztosan élvezi,
a lélegzésemmel keltett áramlatokat,
talán az élő vizekre emlékeztetik.
Ugye mondtam, súgta a fülembe Franciska,
válasz helyett csak bólintottam, és mielőtt még
visszaadtam volna a nejlont, még egyszer
megnéztem a halat, a dülledt szemét,
a védtelen hasát, a száját, a mellúszóit,
és amint Franciska megfogta a zacskót,
integettem a halnak,
ahogy apám, amikor már a karját is
csak alig-alig mozdította,
a tenyerével mégis
visszaintegetett.
Borító: Unsplash
