Megígértem a barátaimnak, hogy nem írok anyaverset
Az előbb lemondtam a kedvenc költőm felolvasását.
Kijátszottam a gyerekkártyát,
pedig, ha nagyon akartam volna,
megoldom, hogy ott legyek.
De hát ilyen az anyaság.
Mármint olyan, hogy lemondasz dolgokat,
amiket valójában már nem is akarsz annyira
(ezt hazudjuk áldozathozásnak).
Egyszerűen tényleg nem vágysz már
hajnalig tartó üvöltözésekre (dehogyisnem),
hamutartóba hányásra (erre tényleg nem),
nem akarsz kiröhögni feltörekvő dilettánsokat (ezt soha nem is szeretted),
sem pletykálni arról, hogy miért tehetségesebb ez,
miért jobb ember az (ezt meg végképp nem).
Az előbb lemondtam a kedvenc költőm felolvasását,
pedig az a program nem lett volna ilyen.
A kedvenc költőm, bár voltak húzós estéink,
sose hányt hamutartóba.
Ettől még persze tök oké, ha valaki hamutartóba hány,
csak egyszerűen én már nem akarok,
és szerintem a kedvenc költőm sem.
Na, és ez a program, amit lemondtam, a jófajta program,
aminek minden percét élvezed,
mert ha körbenézel, csak embereket látsz,
akik örülnek egy jó sornak,
nem a hatásvadászatot,
hanem a költészetet látják egy odacsapott főnévben.
Szóval az anyaság mégis az,
amikor olyan eseményeket is lemondasz,
amin tudod, hogy jól éreznéd magad.
Lemondod, pedig olyan későn már rég alszik a gyerek,
már csak Barátok közt ismétlést nézel az RTL Goldon,
meg a tacskódat, ahogy magzatpózban horkol,
esetleg kiülsz a verandára,
figyeled, ahogy száll a por,
mert basszus, egy kertes házban mindig száll a por,
de már ez sem zavar.
Ami zavar, azok a régi éjszakák:
a kiborított sör fölötti titkos csókok,
a megmásított beszélgetések,
ébredések egy, kettő, három tévedés mellett:
megkreált konklúziók,
legyintés addikciókra,
és a hamis megnyugvás,
hogy jó így minden.
Pedig nem volt jó.
Persze könnyen lehet, hogy most sem jó,
és pár év múlva arról szól majd a vers,
milyen jó lett volna ott lenni mindenhol,
milyen jó lett volna megmaradni annak,
akinek hittem magam,
értelmetlen csókokat váltani,
hazudni, inni, inni, inni,
verseket üvölteni a holdnak,
vagy épp belehányni egy törött,
rozoga hamutartóba a Krúdy sarkán.
De igazából mindegy,
nem változtam semmit, a kedvenc költőm is ugyanaz.
És tényleg, egyáltalán nem érdekel már, ami akkor hajtott,
ahogy azokon az öröknek kívánt reggeleken
nem érdekelt az anyaság sem.
Egyébként meg a lánybúcsúmon
elaludtam részegen egy padon.
Tudod mit, jól van ez így.
Mert nem változni kell, meg felnőni,
hanem elkezdeni igazat mondani.
Úgy írni, ahogy jól esik, faltól falig. Cseszni az anzsambmanra (nehéz szó), az allegóriákra, és minden eszközre, amik hozzásegítettek rántott húsokra elköltött irodalmi ösztöndíjakhoz. Beszélni arról, hogy nem szoktam le a dohányzásról csak azért, mert anya lettem. Ha leszokom majd a dohányzásról, az azért lesz, mert le akarok szokni a dohányzásról, és amíg nem akarok, addig nem fogok magamra erőltetni olyasmit, amit nem akarok, csak azért mert anya lettem.
Ha elalszik a gyerek, kilopózok halkan, nesztelenül a verandára, ledőlök a kanapéra, és füstölök egy jót, mert imádom. Aztán lehet, hogy rögtön elszívok még egyet, kettőt, hármat, nyomkodom kicsit a telefont, vagy megírok egy ilyet vagy ehhez hasonló szart, rájövök, hogy ez a szabadság, ezek a sorok, az igaz sorok, amiket többé nem kell szégyellnem.
És nem vagyok jól, mert egy, kettő, nemhogy három tévedést nem hever ki az ember pár év alatt,
de minden egyes beszívott porszemmel, kifújt füsttel, falig írt mondattal egyre jobban és jobban vagyok.
Ez az egész arról szól, hogy anya lettem, szülő, házimunkarobot, konyhatündér, kicsit kövér, és hogy nem vagyok már a régi, hogy lennék, de nem is lettem új, anya vagyok és dohányzom, és részeg is vagyok alkalomadtán, és fogalmam sincs, mennyi az ismétlés ebben a katyvaszban, és ez így, ahogy van, biztos, hogy nem jó, de az igazság nem szép, nem rendezett, és legfőképpen nem jó.
Az előbb visszamondtam a kedvenc költőm felolvasóestjét, pedig meg tudtam volna oldani, de inkább kijátszottam a gyerekkártyát. Jobb itthon lenni vele, mint bármi más, ez az igazság. Meg hogy a Barátok közt minden önámítás és hangos hazugság ellenére, bárki, bármit mond, tényleg jó.
Borító: Unsplash
