A Better Lovers hazánkat sem hagyta ki első nagyobb szabású európai körútjából. Az akváriumos este pedig pontosan olyanra sikerült, mint amilyenre a headliner zenekart alkotó zenészek előéletéből következtetni lehetett: intenzív, energikus, kaotikus és katartikus.
Előre is elnézést kérek, ha a cikkben kicsit sokszor fog előfordulni két olyan zenekar neve, akik valójában ott sem voltak október 10-én az Akvárium Kis Halljában. És mégis.
A két szóban forgó zenekar pedig az Every Time I Die és a The Dillinger Escape Plan.
Aki eddig esetleg nem hallott a Better Loversről, de járatosabb a keményzenék világában, a fenti két zajbrigád nevét olvasva már sejtheti, mire is számíthat a bandától. Mindkét zenekar nagyjából azonos időben volt aktív a kilencvenes évek végétől kezdve, és sok mindenben hasonlító, hardcore punk, metalcore gyökerű zenét játszott, erősen kaotikus jelleggel. Míg a TDEP a progresszívebb oldal felé hajló, mathcore-nak titulált alzsáner egyik prominens képviselőjévé vált, addig az ETID inkább a southern rock/metál különböző fogásait olvasztotta a zenéjébe, amivel a tradicionálisabb vonal hallgatóinak is kedvére tehetett. Ráadásul mindkét banda jelentős hatást gyakorolt az utánuk jövő, hasonló stílusban alkotó bandákra. De míg a TDEP szélesebb hallgatói körben is kultikusnak számít, addig az ETID inkább a zsáner mikroszintjén bír számottevő befolyással.
A 2022-es szomorú feloszlásuk előtt a karrierjük valószínűleg legjobb albumát produkáló Every Time I Die soraiból a gitáros és zenei agy, Jordan Buckley magával rántotta Steve Micciche basszert és Clayton Holyoak dobost az új zenekarba. Velük tartott még az a Will Putney is, aki korábban a Fit for an Autopsy sorait erősítette, valamint producerként is jelentős munkássággal bír. Többek között a legutóbbi ETID lemezek is vele készültek.
A Better Lovers 2023-ban vált teljes értékű bandává,
amikor leigazolták a The Dillinger Escape Plan (ideiglenes) feloszlása után grunge hatásoktól sem mentes szólókarrierbe kezdő (és egyéb tevékenységeket folytató) Greg Puciatót. A színtér egyik legkarizmatikusabb és leghiperaktívabb frontemberének behúzásával így végül is minden téren jogos a Better Lovers kapcsán a supergroup jelző. A zene pedig teljes mértékben maradt olyan, amilyenre a nevek és múltjuk alapján számítani lehet: őrült váltásokat tartalmazó, dinamikus, változatos, nem utolsó sorban pedig masszív kaotikus energiáktól feszülő hardcore pusztítás.
Az est kaotikusságához pedig az előzenekarok is hozzátették a magukét. Simán el tudom képzelni, hogy az estét nyitó louisville-i Greyhavennek is kisebb ünnep kísérni az őket követő zenekarokat. Zenéjükre ugyanis első fülelésre is tagadhatatlan hatással bír mind az ETID, mind a TDEP. Sőt, mivel a Better Lovers némileg (de tényleg csak kicsit) elkanyarodott az ETID későbbi hangzásától, a Greyhaven jó eséllyel képes lehet betölteni a Buckley előző zenekara által hagyott űrt az arra vágyó hallgatóknak. Közel sem arról van szó viszont, hogy a Greyhaven valamiféle olcsó Every Time I Die kópia lenne.
A Brent Mills vezette banda sokat merít az ősmetalcore káoszos, disszonáns hangzásából,
miközben az ETID southern rockos elemei is megfigyelhetők. Mégis sikerül úgy vegyíteniük a modernebb vonallal, valamint post-hardcore hatásokkal, hogy abból valami valóban figyelemre méltó szülessen. Az élő produkciójuk is több mint meggyőző volt. A dalok profin szólaltak meg, és a szűkös játékidő ellenére is lehengerlő magabiztosságról tettek tanúbizonyságot. Még úgy is, hogy a színpadot kevésbé szántották fel, elsősorban a zenei teljesítményen volt a hangsúly. A mozgásért elsősorban Johnny Muench basszusgitáros felelt, aki bőszen forgolódott és magasba lendítette a hanszerét, ha az energiaszint úgy kívánta. De Mills is sajátos táncra perdült alkalmanként a mikrofonállvány mögött. Soha rosszabb kezdést, remélhetőleg máskor is ellátogat még hozzánk a Greyhaven, akár valamivel hosszabb szettel is.
Egy gyors átszerelés és kis szünet után már kezdett is a kétszemélyes ’68, amely bandának a felét szintén egy régi káoszharcos teszi ki. A 2013-ban alakult zenekar főnöke az a Josh Scogin, aki korábban a kifejezetten veszélyes élő show-iról ismert The Chariot frontembere volt.
A leginkább punk, noise rockként jellemezhető ’68 pedig zeneileg ha nem is követi szorosan az „anyabandát”,
a szellemiségből, energikusságból és kaotikusságból azért bőven maradt Scoginban. A banda másik felét jelenleg (a feltételezhetően jazz múlttal is rendelkező) Nikko Yamada dobos teszi ki, aki remekül kiegészíti az énekes-gitárost ebben a zajos zenei őrületben. Ha valaki esetleg kételkedne abban, hogy kétemberes formációban is sikeresen lehet vad, pusztító, mégis humoros, de zenei értelemben is szórakoztató produkciót színpadra vinni, annak beutalóra kéne felírni egy ’68-koncertet. Már a banda megjelenése is meghökkentő lehet, ahogy fekete öltönyben, nyakkendőben kezdenek egy szokatlan elhelyezkedésben, majd folyamatosan kerülnek le a kisterem fülledtségében feleslegessé váló ruhadarabok. Így nemcsak a riffjeikben, de a megjelenésükben is megmutatkozik az a disszonancia, ami általánosságban is jellemzi a ’68 zenéjét.
A hathúros és a minimálisra vett dobszerkó mellett iszonyat sok effekt és torzító pedál, valamint egy kuriózumnak számító theremin is a színpadra került, amelyet a megfelelő daloknál Scogin akár egész testével is szuggerált a még szürreálisabb hangzás érdekében. A két zenész pedig intenzív jelenlétével és fizikai aktivitásával is hozzáadott a produkció összességéhez. Thanks felirat megvillantása a gitár hátán, ide-oda mászkálás, a doboktól színpadon kívülre távozás, majd időre visszarohanás.
A közönség pedig nem maradt hálátlan
az egészen fizikális fellépés során, amelyre a koronát a rendhagyó búcsú tette fel. Az utolsó dal végén ugyanis még looperről mentek Scogin riffjei, amikor is letette a saját cuccát, hagyta Yamadát dobolni, majd egyszer csak elkezdte kipakolni alóla a cuccot. Yamada pedig a koreográfiának megfelelően nyomta mindig tovább az egyre fogyatkozó szerkó mögött, mígnem minden üthető dolog elfogyott alóla/mellőle. Pazar lezárása volt ez a ’68 zabolázatlan koncertjének, amelynek dallistájából igazából nehéz is kiemelni bármit (de legyen mondjuk a bluesos Whether Terrified or Unafraid és a Removed Their Hooks). Főfellépőkhöz méltó előadás, amelynek a fogadtatása is ehhez mérhető volt. Fel volt adva tehát a lecke a Better Lovers legénységének, ha túl akarták szárnyalni az előzményeket.
Flashforward és spoiler: a headliner zenekar sem vallott szégyent. Egy egészen hosszan nyúló intro után, amelyben olyan dalrészletek lettek összevágva, ahol elhangzik a „love” vagy „lover” szó, Buckley és bandája az előző zenekar energiaszintjéből mit sem engedve, ellentmondást nem tűrő módon csapott a húrokba az A White Horse Covered In Blood taktusaira. Ahogy az pedig várható volt, a zenészek a Drowning In a Burning World alatt sem lassítottak, de
a teljes káosz elszabadulására még nem ekkor került sor.
Egész fellépés alatt némi pihenőt csak az a pár csendesebb, lassabb másodperc jelentett, amikor egy-egy dal átmenetileg lecsillapodott, valamint a néhány dalonként érkező átkötések.
Tényleg lenyűgöző, hogy ennyi hiperaktív színpadi év után is olyan elánnal nyomulnak a deszkákon, mintha csak a karrierjüket kezdő éhes huszonévesek lennének. Ez az energia pedig esetükben is átragadt a közönségre. Micciche és Buckley különösen elemében volt, de Puciato teljesítményéről is ódákat lehetne zengeni. Nem csupán azért, mert lényegében a lemezen hallható minőségben nyomta el a dalokat, és az élőben prezentált sikolyai még mindig valóban velőtrázóak. Hanem azért is, mert ő sem vesztett semmit a színpadi jelenlétéből:
Puciato hírhedt „színpadmászó” frontember,
aki a dalok közben a leglehetetlenebb magasságokba, a leglehetetlenebb módokon merészkedik fel a színpad melletti állványokra dalok közben. Puciato ezt a tulajdonságát már a magyar közönségnek is többször bemutatta, és most az Akvárium sem menekült meg a hardcore Pókembertől.
A BL legnagyobb slágerének és legelső kiadott dalának számító, a koncerten a végjáték közvetlen közelében érkező 30 Under 13 alatt már az első hangok alatt puhatolta, hogy hogyan is lehetne felmászni a plafonra. Aztán menet közben fogást talált a Kis Hall színpad előtti mennyezetén, ahonnan egy darabig fejjel lefelé lógva tolta a dalt.
Látványelemnek sem mindennapi, de koncertélménynek meg aztán pláne párját ritkító tapasztalás,
hogy az emberi teljesítményről ne is beszéljünk. Kicsit még függeszkedve „mászkált” is ezeken is a csöveken, mielőtt leereszkedett. A finálé pár dala alatt egyébként a közönséget is felinvitálták a színpadra („Nem tetszenek itt nekem ezek a kordonok” – mondta Puciato), amely kisebb konfliktust okozott a biztonsági személyzettel, de azért egy hc bulihoz híven így is akadt némi színpadmászás a zenekar kérésérére és jóváhagyásával.
Az említetteken kívül további kiemelendő dalok voltak még a nemrég kiadott Don’t Forget to Say Please, a zenekar dallamosabb oldalát megvillantó Sacrificial Participant és az első EP címadója, a God Made Me an Animal.
Az egész koncert teljes mértékben kerek volt:
egymást követték a vadabb és szelídebb epizódok, a nyaktörő breakdownok, a döngölések és a dallamok. Egy olyan hétpróbás zenészek és feltörekvő fiatalok által prezentált underground este volt ez, amely joggal kerülhet be a helyi legendáriumba, de legalábbis olyan élmény, amit minden bizonnyal sokáig emlegetnek majd azok, akik ott voltak.
Better Lovers with Special Guests: ’68, Greyhaven, Akvárium Klub, Budapest, 2025. október 10.
Borítókép és fotók: Réti Zsolt (Rockstation).
