Nem szeretek hangzatos kijelentéseket tenni, pláne nem cikkek elején. Mégis azt mondom, hogy a Tánc a sivatagbanhoz hasonló filmek miatt érdemes moziba járni.
Semmit sem tudunk a képen megjelenő emberekről, amikor megszólal a zene. Különös figurák ők, öregek és fiatalok egyaránt, de összeköti őket az egyre nagyobb hangerővel szóló techno. Hőseink táncolnak erre a zenére, de talán nem is táncnak kellene ezt neveznünk, mozgásuk eggyé válik a ritmussal, miközben átlépik azt a bizonyos hidat, amellyel már kiiratkoznak a társadalomból.
Amikor Luis (Sergi López) és fia (Bruno Núñez Arjona) megérkeznek a buliba, rögtön látjuk, hogy ők bizony kívülállók.
Egy lányt keresnek, a szerettüket, aki már hónapok óta nem adott életjelet, és talán ebben a buliban lehet. Vagy egy másikban. Tű a szénakazalban, vagyis jelen esetben a sivatagban, de érezzük, hogy Luist már semmi más nem érdekli. Elindul hát egy kisebb kompánia után, de mintha legbelül ő is tudná, hogy a semmibe hajtanak.
A bevezető mondatomat kétféleképpen lehet érteni: a primer értelmezés, ami szintén megállja a helyét, hogy a Tánc a sivatagban elsőrangú, különleges film, ami kiemelkedik az idei kínálatból. Másfelől viszont azt is ki akartam fejezni a nyitánnyal, hogy Oliver Laxe munkájának valódi ereje kizárólag moziban érvényesül. Egy olyan filmről van szó, amiben rendkívül nagy szerepet kap a hangsáv és a képi világ is, ezek az aspektusok nagyon fontosak a bevonódás szempontjából. Laxe nem elsősorban a párbeszédekkel szeretné átadni a mondanivalóját (van, hogy percekig meg sem szólalnak a szereplők), viszont a film a befogadó egész testét hatalmába keríti.
A zeneszerző, Kangding Ray és Mauro Herce operatőr egyenrangú alkotói ennek a rendkívül különleges világnak,
amiben jelen van valami brutális, szinte állatias ösztön, miközben rendkívül érzékeny is az esztétikumra. Ráadásul remek, ahogy a film ezekkel az önmagukban is hatásos eszközökkel játszik. A hangos zene ellenére megvan ennek a műnek a maga csendessége, majd mikor a vége felé az alkotók már konkrét robbanásokkal fokozzák a hatást, érezzük az árnyalatnyi különbségeket. És ugyanez igaz a képekre: a sivatagi üresség mellett szimbólumokkal gazdagon ellátott beállítások is jellemzik a filmet, amelyek metaforikus síkra emelik a történetet.
Azt is fontos ugyanakkor kiemelni, hogy ez a film mennyivel több, mint jó zenékre komponált esztétikus képek összessége. Laxe számtalan témával foglalkozik a modern férfi válságán túl a társadalomból való kivonulás lehetőségéig, de ami talán ennél is fontosabb:
olyan miliőt ábrázol, amiben annak ellenére nagyon jó létezni, hogy szinte minden ez ellen hat.
Helyenként szinte plasztikusan idéződik meg a Mad Max világa, és kezdetben a karakterek is idegennek tűnnek. Ám a rendező eléri, hogy ezek az emberek ne sztereotípiaként maradjanak meg a néző fejében: Steff (Stefania Gadda), Josh (Joshua Liam Henderson), Bigui (Richard Bellamy), Tonin (Tonin Janvier) és Jade (Jade Oukid) viselkedését figyelve nem tudjuk nem irigyelni, hogy őket mennyire nem kötik gúzsba a társadalmi elvárások, milyen mértékű szabadság árad minden mozdulatukból. Ez együtt jár azzal is, hogy amennyire csak lehet, kizárják a valóságot: apró, de annál fontosabb gesztus például, amikor a sivatagot átszelve az egyik autóban megszólal a rádió, ahol épp a külpolitikai hírekről beszélgetnek, szereplőink azonban azonnal le is halkítják, nem akarnak újra szembesülni a világ csúfságával. Végül persze kiderül, hogy ők is egy nagyobb egész részei, finoman tehát a menekülés lehetetlensége is reprezentálódik.
Egy keresésnarratíva adja ennek a filmnek a gerincét, erre azonban legfeljebb a játékidő harmadáig emlékszünk. Hiszen egyrészt rögtön az első pillanatban érezzük, hogy Luis nem találhatja meg a lányát – minden racionális érv ezt támasztja alá. Épp ezáltal válik viszont nyilvánvalóvá, hogy a férfi szó szerint bármit feláldozna ennek érdekében, hisz nemcsak a lányát, hanem a megváltását is hajszolja. Ez később még egy tragédiával súlyosbodik, míg végül egy katartikus jelenetben eljutunk oda, hogy Luis mozogni kezd a technóra. Ártalmatlan pillanatnak tűnik, de többet jelent önmagánál:
a férfi elkezdte megérteni azt a világot, amihez korábban nem volt hozzáférése, és ami miatt (először) elbukott apaként és férfiként.
A kódolt tragédia azonban abból fakad, hogy már nyilvánvalóan túl késő, útitársaihoz hasonlóan a férfi minden hidat felégetett maga mögött. Az iszlámban a Sirât-hídon kelnek át a halottak a túlvilágba menet, vagyis ezen sétálva már meglegyinti őket a halál szele. Nem véletlen, hogy
a Tánc a sivatagban, a belőle áradó szabadság ellenére, rendkívül pesszimista film.
A felnőttek közül van, aki már nem is akar visszatérni a normalitásba, másnak épp most csúszik ki a kezéből az utolsó szalmaszál. De nem jár jobban az új generáció sem: Luis fiának egy szándékosan kettétört coming-of-age narratíva jut, amiben hiába ismeri meg, hogy lehet máshogy is élni, mint korábban látta, a tapasztalatait felhasználni már nem lesz lehetősége.
Laxe hősei megszállottak (ahogy a Mimosasban és a Fire Will Come-ban is), így tragédiák sora után sem lehet jussuk a megnyugvás. Néhányan életüket vesztik, másoknak viszont azzal kell szembesülniük, hogy ezek után is helyt kell állniuk. Persze szinte biztosak lehetünk abban, hogy a vonat a semmibe tart. A Tánc a sivatagban ugyanis már
arról az állapotról tudósít, amikor senki sem kapálózik a világvége ellen, csak készülünk az utolsó táncmozdulatokra.
Oliver Laxe filmje igazán egyedi élmény. Amikor ezeket a sorokat írom, már több nap eltelt, és azóta más műveket is megnéztem, mégis időről időre eszembe jutnak Laxe alkotásának színei, hangulata, nyers ereje. Kivételesen magamat ismételve: ezért éri meg moziba járni.
A filmet a II. Budapest International Film Festivalon láttuk.
Tánc a sivatagban (Sirât), 2025. Rendezte: Oliver Laxe. Írta: Oliver Laxe, Santiago Fillol. Szereplők: Sergi López, Bruno Núñez Arjona, Richard Bellamy, Stefania Gadda, Joshua Liam Henderson, Tonin Janvier, Jade Oukid. Forgalmazza: Cirko Film
A Tánc a sivatagban a Magyar Filmadatbázison.
