A 2025-ös PesText Fesztivál meghívására Budapestre érkező Grzegorz Musiał az 1970-es években indult költőként, majd fontos résztvevője lett a független lengyel irodalmi életnek. Dolgozott szerkesztőként, Fulbright-ösztöndíjasként az Egyesült Államokban is alkotott, műveiért számos rangos díjat kapott. Tamara de Łempicka lengyel festőművész életét feldolgozó regénye, az Én, Tamara magyar nyelven 2024-ben a Prae Kiadó gondozásában jelent meg – erről kérdezte őt Moklovsky Réka.
KULTer.hu: Járt már Magyarországon? Mely művészek, akár festők, akár írók, jutnak először eszébe, amikor erre a nemzetre gondol?
Csupán kétszer jártam Budapesten, átutazóban. Egyszer vonatról vonatra szálltam át, valamikor a kilencvenes évek elején. Bukarestből Krakkóba mentem, és Budapesten volt az átszállás, szóval a vasútállomást láttam egy kicsit. A második alkalommal Írországba repültem, szintén Budapesten keresztül, ekkor a repülőtérrel ismerkedtem meg. Ez a harmadik alkalom, most láthatom is a várost, és találkozhatok az emberekkel, ennek nagyon örülök.
A magyar kultúra mindig is roppant közel állt a szívemhez.
Rég volt, hogy elkezdtem magyar írókat olvasni. Azt hiszem, először Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című fantasztikus könyvével kerültem kapcsolatba, ez a gyerekkorom, az ifjúságom fontos része volt. Nemecsek halála megríkatott. Ezután következett a XIX. század realista irodalma, Jókai Mór Egy magyar nábobja, amelyből nagyon jó kis kosztümös film is készült a hatvanas években, emlékszem rá. Majd persze, eljött a költészet ideje. Olvastam romantikus költőket, Petőfi Sándort természetesen, az ő költészetét igencsak kedveltem, de kortárs szerzőket is, akikkel akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor ösztöndíjjal az Egyesült Államokban voltam. Kétszer is részt vettem nemzetközi íróprogramban, ahol
a magyar irodalmi élet olyan szereplőivel találkoztam, mint Takács Zsuzsa és Temesi Ferenc.
A professzorom Ted Hughes barátja volt, aki Pilinszky Jánost és József Attilát fordította, akik szintén rendkívül jelentős, fantasztikus költők. Aztán persze ott a magyar zene, rengeteg felvételem van arról, ahogyan a mesterek Liszt Ferenc etűdjeit játsszák, de a magyar operettet is nagyon szeretem.
KULTer.hu: Mikor találkozott először Tamara de Łempicka személyével és művészetével?
Londonban történt, diákkoromban. Pontosan meg tudom mondani, mikor láttam meg először a festményeit. A kommunista Lengyelországból érkeztem Londonba, ahol nyári diákmunkaként pubokban és bárokban dolgoztam, és a metrón, átszállás közben hirtelen megláttam, hogy az egész metróállomás ki van plakátolva annak a kiállításnak a poszterével, amely 1976-ban Londonba jött, a Victoria and Albert Museumba. Ez egy art déco kiállítás volt, Tamara Łempicka egy volt a sok kiállított művész közül, de az ő festményét tették a Charing Cross metróállomásra, mindent az ő zöld ruhás lányának arca borított. Megvettem a The Sunday Times Magazine-t a kioszkban, egész pontosan az 1976. augusztus 26-i számot, és
életemben először olvastam Tamara Łempickáról, egy nagy lengyel festőművészről, akit egyáltalán nem ismertem.
A kommunista Lengyelországban teljes mértékben megfosztottak minket ettől a művésztől. Abszolút tiltott volt, sehol sem tettek róla említést, kitörölték a nevét. Hihetetlen! Egy barátom, akinek az apja a festők szakszervezetének elnöke volt Lengyelországban, azt mesélte, hogy amikor Tamara 1980 márciusában elhunyt, a szakszervezet gyűlést tartott Varsóban, és a barátom apja elnökként felállt és azt mondta: „Kedves barátaim, szeretném bejelenteni, hogy pár nappal ezelőtt egy nagyszerű lengyel festő, Tamara Łempicka meghalt Cuernavacában, Mexikóban, ezért kérlek benneteket, egy perces csenddel tisztelegjünk az emléke előtt.” Mind felálltak és egy percig hallgattak, majd a gyűlés folytatódott. Ám a kávészünetben odamentek hozzá, és azt kérdezték tőle: „Figyelj csak, rendben, úgy tettünk, ahogy kérted, de ki az a Tamara Łempicka?” Festők voltak, szobrászok, és nem tudták, ki ő. Szóval
a könyvem első, 2019-es kiadásának költségeit én magam fedeztem, senki sem akarta megjelentetni Lengyelországban,
hiába voltam elismert, díjakkal kitüntetett író. Nem találtam se szerkesztőt, se kiadót, aki bevállalt volna egy regényt Tamara Łempickáról. Senki sem tudta, kicsoda ő. Nem sokkal később történt, hogy jött a hír, hogy az egyik festménye óriási összegért kelt el a Sotheby’s aukcióján, és hirtelen minden megváltozott körülötte. Egy szempillantás alatt híressé vált Lengyelországban.
KULTer.hu: Ez egy masszív kötet, mely csupán Tamara életének első felét dolgozza fel. Van második része lengyelül, ennek a magyar fordítására még várunk. Mi volt az első lépés az alkotói folyamatában, amikor elhatározta, hogy megírja Tamara történetét, és mi volt a legnagyobb kihívás, amivel szembesült?
2000-ben egy filmrendező barátom felhívott és megkérdezte, hogy olvastam-e a Tamaráról szóló monográfiát, amely akkoriban jelent meg Lengyelországban. Tamara de Łempicka volt a címe, egy híres amerikai újságíró, Laura Claridge írta. Ez volt az első, monumentális munka Tamaráról, amely szerte a világon megjelent. Együtt reggeliztem a barátommal, és azt mondta: „Hallgass ide, szeretnék venni tőled egy forgatókönyvet Tamara Łempickáról, mert ő olyan nő volt, aki tönkretette azt, amit szeretett, én pedig erről szeretnék filmet forgatni.”
Elkezdtem írni neki a forgatókönyvet, amelyet aztán nem hagytam abba, de nem is írtam meg.
Láttam, ahogy egyre inkább regénnyé válik. Az egész világból anyagot gyűjtöttem róla, Amerikából, Kanadából. Aztán kapcsolatba kerültem Victor Contrerasszal, aki Tamara társa volt az életben, egy számára rendkívül fontos személy. Ő örökölte Tamara hagyatékát, mindent ráhagyott, kitagadta a saját családját, csak hogy neki adhassa. Nekem pedig abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a vendége lehettem Mexikóban,
Tamara házában szállhattam meg, a hátrahagyott holmija és az utolsó festményei között.
Hallhattam Victor meséit, történeteit róla, amelyek felbecsülhetetlen értékűek. Ezek voltak az alapjai a készülő regényemnek, amelyen már hosszú évek óta dolgoztam. Persze közben más elfoglaltságaim is voltak, más könyveket, versesköteteket is írtam, de ez mindvégig velem volt, éveken át adtam hozzá újabb és újabb dolgokat, alakítottam rajta. Végül 2015-ben elkészültem vele, és elkezdtem kiadóknak ajánlani, de senki sem akarta kiadni. Senki sem tudta, kiről van szó. Azt mondták, túl hosszú. Hatszáz oldal valamilyen festőről? Ki ismeri őt? Ki fogja megvenni?
KULTer.hu: Ez a könyv tényeken alapuló fikció. Nevezhetjük életrajzi regénynek, de akár történelmi regényként vagy útinaplóként is olvashatjuk. Hogyan egyeztette össze a különböző műfajokat?
Nagyon szigorúnak, fegyelmezettnek kellett lennem. Van az a típusú írás, amelyet életrajzi regényként tartanak számon, ami azt jelenti, hogy életrajz az író elképzelései alapján. Az írónak úgy kell írnia, hogy a fantáziáját használja a hőse leírására, nem kizárólag a tényeket, hanem a szellemiségét, sőt talán leginkább a szellemiségét, a lelkét. Ez volt a célom, hogy leírjam a lelkét, ugyanis a beszélgetéseim Victor Contrerasszal ráébresztettek arra, milyen kiemelkedő, milyen összetett személyiség volt, és hogy a XX. század egésze tükröződött az életében. Ez így együtt annyira lenyűgöző volt számomra, hogy
elhatároztam, éveket szentelek az életemből annak, hogy mélyebbre ássak, mert rajta keresztül az egész XX. századot elérem.
Mindenkit ismert. Ernest Hemingway barátja volt, Gary Cooperé, Octavio Pazé, King Vidoré, Jeanette MacDonaldé, William Randolph Hearst amerikai sajtómágnásé… Említhetném még Joan Crawfordot, Marlene Dietrichet, Josephine Bakert, Coco Chanelt. Akármihez nyúltam, Tamara ott volt mögötte. Ott volt mindenhol, mindenki ismerte. Egyszerűen hihetetlen, hogy a kommunistáknak ilyen hatásosan sikerült kitörölniük a kultúránkból… Szóval meg kellett találnom a kulcsot a lelkéhez, és ez sikerült is. Először is Victor beavatott a spirituális küzdelmébe, amiről manapság egyáltalán nem szokás beszélni. Írnak a botrányokról, a szexuális életéről, ezeknek a háromnegyede még csak nem is igaz, de nem írnak arról a fontos tényről, hogy hívő volt. Kereste Istent. Volt rózsafüzére, amelyet néhány naponta végigimádkozott. Járt a cuernavacai katedrálisba. Victor azt mondta, nem emlékszik egy olyan vasárnapra sem, amikor Tamara nem ment misére. Ez más portré Tamaráról, ugye?
Hirtelen más nőt láttam a csillogás mögött, valakit, aki önmaga áldozata,
hiszen ő teremtette ezt a képet magáról, a divatos, befolyásos, mindenkit ismerő hölgy képét. Ugyanakkor nem beszélt a spirituális fejlődéséről, mert valójában ilyen személyiség volt, nagyon józan, fegyelmezett, intellektuális a világ megfigyelésében. Távol állt tőle a miszticizmus, gyűlölte, ő maga mégis misztikus ember volt. Ez az egyik paradoxona Tamara Łempickának. Én megtaláltam ezt a misztikumot benne, és Victor kulcsszerepet játszott ebben, megtanította nekem, milyen típusú ember és művész is volt ő.
KULTer.hu: Egy kritikában azt olvastam, hogy a kortárs lengyel irodalomban a nők szemszögéből elmesélt történetek, a női narrátorok nagyon hangsúlyosan vannak jelen. Ön szerint mi ennek a jelentősége? Hogyan kapcsolódott Tamara érzelmi életéhez, hitéhez? Hogyan találta meg a hangját?
Manapság teljesen félreértik őt, mert a politikai elvárások szerint feminista típusnak állítják be. Küszködő, harcoló nőnek, mint Frida Kahlo. Tamara egyáltalán nem ilyen nő volt. Ő és Frida Kahlo, mint észak és dél, teljesen különbözőek. Tamara, ahogy Victor sokszor mondta nekem, hölgy volt.
Igazi hölgy, aki illedelmesen viselkedett, tökéletes modorral rendelkezett, kifinomult volt.
Gyűlölt mindenféle ideológiát. A feminizmust is annak tekintette. Azóta gyűlölte az ideológiákat, amióta megismerte a huszadik század egyik ideológiáját, a kommunizmust. Ez bőven elég volt neki. Egyszer és mindenkorra. Kommunizmus és fasizmus, na, ezekből soha többet nem kért. Szóval mindaz, amit a baloldal követői gondoltak róla, valójában nagyon távol állt tőle. Nem állt kapcsolatban feministákkal. Természetesen roppant független nő volt, ezért is vált a feministák szimbólumává, de ő maga egyáltalán nem vett részt a mozgalomban. Ebben az értelemben a könyvem is ez ellen van. Talán korábban azért sem akarták kiadni, mert nem ebben a formában mutatom be Tamarát, nem a pletykákból, szenzációkból és bulvársajtóból kirajzolódó képet prezentálom, hanem ahogyan Victortól megismertem, akinek olyan sokkal tartozom. Tamara persze erős, független nő volt, aki
hatékonyan alakította a karrierjét, de nem hezitálás, szenvedés és Isten keresése nélkül, és nem csupán a siker érdekében.
Hívő katolikus volt. Az emberek szeretnének különféle mozgalmak ikonjaként tekinteni rá, de nem lehet beskatulyázni, ő több volt ennél. Úgy gondolom, kötelességem folytatni a küzdelmet a valódi, hiteles képéért, a könyveim is ezt a célt szolgálják. Azért is örülök annyira, hogy megjelennek Magyarországon, mert ez olyan emberek országa, akik tudják, hogyan kell küzdeniük a függetlenségükért.
KULTer.hu: Tamara számos olvasmányát megemlíti a könyvben, betekintést kapunk abba, mi érdekelte és formálta őt. Azon tűnődtem, ön milyen könyveket olvasott írás közben, mi inspirálta? Volt példa, amelyet követni szeretett volna?
Amikor új könyvet írok, inkább kerülöm, hogy másokat olvassak. Csak azokat a könyveket olvasom, amelyek hasznosak a narratívám szempontjából. Hálás vagyok Laura Claridge monográfiájáért. Kizette Lempicka, Tamara lánya egy szellemíró segítségével írt egy igazán lenyűgöző könyvet a visszaemlékezéseiből, a Passion by Designt. Nagyon különös kapcsolat volt anya és lánya között… Aztán ott van Gilles Néret-től a De Lempicka és Gioia Mori professzor nagy jelentőségű monográfiája, ő a család képviselőjeként a hagyatékot és a kiállításokat is kezelte. Előtte pedig ott volt Alain Blondel, vele és a feleségével személyesen is találkoztam, amikor még aktív volt.
Alain Blondel nagyon fontos személy, ő volt az, aki a barátaival a hetvenes években újra felfedezte Tamarát,
amikor megnyitották a Galerie du Luxembourgot, ő katalogizálta a festményeit, ő volt a fő szakértő. Az üzenetem Tamaráról, a tudásom ilyen forrásokból származik. Victor Contreras és Alain Blondel, nem is lehetne ennél jobb! A kör bezárult. Az a néhány utolsó tanú is eltűnik, így az olyan emberekre, mint én, marad az, hogy továbbvigyük Tamara valódi képét, hogy harcoljunk érte.
KULTer.hu: Az Ön véleménye szerint miért ilyen népszerű Tamara még napjainkban is, mi teszi a személyét és a festészetét ennyire magával ragadóvá?
Nagyrészt az, hogy művészként tökéletesen megkonstruált. A víziója a világról megkomponált, felépített. Minden festményében látni a gondolatait. Mondok egy példát, Madame Allan Bott híres portréját, amelyen a nő hosszú, ezüstös ruhában támaszkodik, felhőkarcolókkal a háttérben, és a sziluettje három zöld pontból van megkomponálva. A ruhája alól előbújó zöld cipője, a smaragd ékszere és a zöld szemei. Ez a három pont alkotja a festményt. Fantasztikus! Aztán ott van még a Reclining nude, a festmény, amely lenyűgözte Picassót. Egy nő fekszik rajta, nagy teste kubista stílus szerint körökből és négyzetekből épül fel, ugyanakkor nagyon is realisztikus. Ez a termékeny nő teste, aki anya, és akinek a kis feje kígyóéra emlékeztet, mögötte pedig fák sora húzódik, tökéletes párhuzamban a teste domborulataival. A festmény felépítése mindig tökéletes Tamara esetében, itt is, a méretarányok, a kis kígyószerű fej, amely Évára és a kígyóra utal, és a nagy, anyai test. Nagyon jellemzőek Tamarára az egymáshoz illő, egymásra rímelő vonalak. Tehát ez az, ami annyira elbűvölő, a művészi technikája, mert
a művészet elsősorban zsenialitás, de azért technika is, ő pedig mestere volt az önképzésnek.
Tévesen azzal vádolták, hogy éjszakánként partikra jár, miközben a Louvre-ba ment és hosszú órákon át festett, különböző fényekben, színekben tanulmányozta a festményeket és szobrokat, azt, hogy hogyan viselkednek az árnyékok a testek felületein. Ki csinál ilyet? Csak dolgozott, dolgozott és dolgozott. Aztán amikor a kimerültségtől félájultan hazaesett, az a vád érte, hogy az egész éjszakát szórakozóhelyeken töltötte. Nagy félreértés volt, mert ő igenis fegyelmezett nő volt, aki megalkotta, felépítette magát.
A maga komolyságában úgy kezelte a tehetségét, mint egy ajándékot.
Ezt ő kapta. Felelős volt azért, hogy mihez kezd vele, hogy mi a célja, az értelme annak, hogy ezt az ajándékot adták neki. Ezért festett olyan gondosan, ezért kellett mindent tökéletesen csinálnia. Nem sok ilyen művész van. Talán a reneszánszban voltak. A hozzáállása a művészsorshoz, a felelősség és a komolyság érzete szinte misztikus volt, vallásos, sokkal inkább, mint ahogy azt számos hívő kijelentené.
A fotókat Bach Máté / Prae Kiadó készítette.
