A Queen tipikusan olyan banda, aminek inkább a slágereit ismeri a közönség, semmint a komplett albumait. Talán kevesen tudnák megmondani, melyik lemezen jelent meg a Killer Queen (Sheer Heart Attack, 1974), vagy hogy mely lemezeket erősítik az olyan kevésbé ismert nóták, mint a Spread Your Wings (News Of The World, 1977) vagy a Man on the Prowl (The Works, 1984). Persze ennek a jelenségnek van is alapja. A legtöbb Queen-korongon van 3-4 hatalmas sláger, a többi szám viszont sok esetben a múlt homályába vész, így nehéz egy komplett lemezt felidézni számról számra. Érdemes viszont néhány kiadványukkal közelebbről is megismerkedni. Az egyik ilyen a november 28-án 50. születésnapját ünneplő Queen-alapvetés: az A Night at the Opera. A Queen ezzel a lemezzel betonozta be teljes erővel népszerűségét, s ez a korong produkálta a banda alighanem leghíresebb számát, a Bohemian Rhapsodyt. Lássuk hát, mik előzték meg a lemez megjelenését, milyen is maga az album, illetve milyen eredményeket és utóhatásokat hozott a fél évszázados megjelenés.
Az 1970-ben alapított Queen első pár lemezével még nem tudott világszintű áttörést elérni. Természetesen akadt már néhány slágerük – például a Keep Yourself Alive a debütről, a Seven Seas of Rhye a legendás borítójú Queen II-ről vagy a Killer Queen –, de a valódi robbanás még váratott magára.
Ami a kezdeti stílusukat illeti, a csapat a glam rock felől érkezett, azt próbálta hard rockosabb témákkal vegyíteni.
Ezt szépen mintázza az együttes két fő motorjának, Freddie Mercurynak és Brian Maynek az alkotói dinamikája: Freddie a díszes, androgün, magamutogató fellépésével, olykor játékosabb, máskor líraibb dalaival és különleges vokáljaival, Brian a hard rock gitárjátékával járult hozzá a banda egyedi stíluskoktéljához. Természetesen más hatások is megjelentek zenéjükben (prog rock, pop stb.), de ez a mix adta a keretet a kezdetekkor. Ezeken a korai lemezeken érződik, hogy még nem találták meg teljesen magukat, kísérletezgetnek, a stílusuk nincs teljesen kiforrva. Sok ötletet halmoznak fel, de a megvalósítás kissé kapkodó, a dalok nem elég kidolgozottak, a szerzemények nem elég lekerekítettek. Ebben (is) hozott változást a negyedik nagylemez.
A negyedik lemez munkálatait egy jogi huzavonával fűszerezett menedzsmentváltás előzte meg. A Queen első három lemezét a Trident Studios rögzítette, illetve ők menedzselték és finanszírozták a zenekart. A banda viszont gyakorlatilag semmilyen pénzt nem látott az eladásokból és koncertezésből (különféle, a háttérben megkötött licenszmegállapodások miatt). A klasszikus zeneipari lehúzás csapdájába kerültek, így eldöntötték, hogy váltanak. Hosszas pereskedés következett, végül sikerült megszabadulniuk az őket kifosztó gépezettől, bár nem minden kár nélkül. Százezer fontot kellett fizetniük, illetve a jövőben megjelenő hat albumuk utáni jogdíjak egy százalékát kellett átengedniük a Tridentnek. Az új menedzsmentet az EMI szolgáltatta, a banda ügyeinek intézésére pedig Elton John menedzserét, John Reidet szerződtették. (Reid egyébként nem maradt sokáig, mindössze három év után elváltak útjaik.) A Death on Two Legs (Dedicated to…),
a lemez első dala, pont a Queent átverő, kizsákmányoló menedzserről, Norman Sheffieldről szól,
és nem éppen kíméletes módon emlékezik meg róla. A zeneipari szakember igencsak magára vette a sértő sorokat, és pert indított a banda ellen rágalmazás jogcímén. Végül a felek peren kívül megegyeztek, és az ügy ezzel elsimult, a dalt viszont évekig rendszeresen játszotta a banda a koncertjein. Fordulóponthoz ért tehát ekkor a Queen. Brian May nyilatkozatai szerint a csapatnak mindent bele kellett adnia az új korong elkészítésébe. A pereskedés és kiadói lehúzások után le voltak égve a tagok, a zenekar pedig elérkezett egy „most vagy soha” pillanathoz. Vagy megcsinálják a szerencséjüket, vagy eltűnnek a süllyesztőben egyszer s mindenkorra.
A felvételek hét különböző stúdióban készültek, nagyjából négy hónapon keresztül. Hosszadalmas és meglehetősen drága procedúra volt ez: egyes információk szerint negyvenezer fontra rúgtak a lemez költségei, vagyis a kor egyik legdrágább albumának számított az A Night at the Opera. A produceri feladatokat Roy Thomas Baker látta el, aki az együttes első három lemezét is menedzselte. Őt később még egy lemez, a Jazz munkálataihoz szerződtette a csapat. Az album címe egyébként az amerikai színész család/társulat, a Marx-fivérek 1935-ös vígjátékának címéből ered (magyarul Botrány az operában). A legendárium szerint a banda a lemez felvételei alatt egy alkalommal Baker házában lazított, ahol a fent említett vígjátékot nézték, és
olyannyira megtetszett nekik a cím, hogy eldöntötték: készülő albumukat is így fogják hívni.
Az A Day at the Races lemez szintén egy Marx-filmről kapta a nevét, Groucho Marxszal pedig később élőben is találkozott a csapat. Na de nézzük meg közelebbről ezt a bizonyos Operát!
A műsort a már korábban említett, odaszólós Death on Two Legs (Dedicated to…) nyitja, zaklatott tempóval és mérges dallamokkal. A folytatásként érkező Lazing on a Sunday Afternoon egyperces gegje felfogható a brit music hall stílusparódiájaként is, tipikus, bolondos Mercury-nóta. Az I’m in Love with my Car Roger Taylor egyetlen szerzeménye a korongon, bár hagyományosabb rockja felejthető kategória, alkotója számára igencsak jövedelmezőnek bizonyult. Történt ugyanis, hogy
Taylor nehezen bár, de meggyőzte társait, hogy ez a szám kerüljön fel a Bohemian Rhapsody kislemez B oldalára.
A kislemez eladásai után befolyó összeg fele így őt illette. A dal hatalmas sikere miatt pedig akkora bevételekre tett szert, hogy nyugodt szívvel vehetett magának új házat (és autót). A rossz nyelvek szerint Taylor ekkor már irigykedett társaira, hiszen eddig a pontig minden kislemezt a May-Mercury páros jegyzett. A lemez negyedik dala a You’re my Best Friend, amit szintén nem a Mercury-May páros jegyez, hanem a szürke eminenciás basszer, John Deacon. Egy kellemes, jó hangulatú, igazán őszinte popdal ez, mely komolyabb helyezéseket ért el az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egyaránt. Deacon a nótát feleségének írta, akivel 1975 januárjában házasodtak össze, és akivel azóta is együtt vannak. A számban John egy Wurlitzer elektromos zongorán játszik, a negédes vokált viszont szokás szerint Freddie szállítja. Igazi örökzöld.
A ’39 egy May-szerzemény, melyben az együttes az angol tengerésznótákat idézi meg, habár a szöveg egy űrhajós életéről szól, nem pedig a matrózélet nehézségeiről. Ezúttal May énekel végig, Mercury és Taylor háttérvokálokkal segíti, a dal tábortüzes hangulatot teremt könnyen énekelhető, simulékony verzéivel és refrénjével. Ezzel szemben a Sweet Lady egy régivágású rockdal, sok gitárral, szólóval, tempóváltásokkal – valódi ‘70-es évekbeli hard rock May tollából. A nagylemez A oldalát a Seaside Rendezvous zárja –
ez akár a fentebb említett Lazing nagytestvére is lehetne kétperces játékidejével, játékos, burleszkes, bohókás dal,
mely egy rockalbumon ritkaság, de pont ezért izgalmas. A B oldalt Brian eposza, a The Prophet’s Song nyitja, mely az együttes klasszikus felállásának valaha készített leghosszabb nótája, több mint nyolc perces hosszával. Kellemesen málházós rockdal, egy bő kétperces vokálos kiállással a közepén. A Love of my Life Freddie szívhez szóló balladája, a Queen egyik megunhatatlan slágere: őszinte, fülbemászó óda, mely kiállta az idők próbáját. A Good Company számomra a lemez kakukktojása: furcsa, ukulelével fűszerezett dixieland, gyors lazítás a szomorkás lírai percek után.
Ezzel pedig megérkezünk a lemez (és talán a Queen) leghíresebb dalához, a Bohemian Rhapsodyhoz. A több felvonásból álló „mini-rockopera” abszolút szokatlannak, más nézőpontból pedig forradalminak számított megjelenésekor. A zongorával, balladisztikusan induló, majd fokozatosan gyorsító szám igazi vérbő rocknótává növi ki magát, majd katartikus véget ér egy gongütéssel.
S hogy mi volt benne különleges? A komplikált de mesterien felépített vokálharmóniák, May izmos rock-riffjei, Mercury szárnyaló éneke.
De leginkább az, hogy úgy tudott fülbemászó slágerré és kislemezzé válni, hogy csaknem hat perc hosszúságú és relatíve komplex felépítésű. A kiadó profitorientált szakemberei eleinte kételkedtek is a sikerében, hiszen a rádiók anno három percnél hosszabb dalokat nemigen játszottak le. Freddie és a zenekar azonban kitartott a dal kislemezként való kiadása mellett, és megérzésük helyesnek bizonyult. A Bohemian Rhapsody 1975 karácsonyára a brit toplista első helyezettje lett, vezető pozícióját pedig kilenc hétig tartotta. A népszerűség kiépítésében egyébként sokat nyomott a latban, hogy egy Kenny Everett nevű londoni rádiós a megjelenés hétvégéjén tizennégyszer játszotta le a dalt műsorában, ezzel megadva neki a kezdő lökést. A számhoz mára szintén klasszikussá vált videóklipet is készítettek, a kisfilmet Bruce Gowers rendezte. A klip úttörőnek számított az akkori színtéren, és sokan a ‘80-as évek videóklipes hullámának egyértelmű előfutárának tekintik.
A show-t stílszerűen a God Save the Queen szólógitáros átirata zárja, mely megjelenését követően egyébként a Queen-koncertek állandó zárótételévé vált. Érdekesség, hogy May 2002-ben, II. Erzsébet királynő aranyjubileumán a Buckingham Palota tetején is előadta a számot. Bár megjelenésekor vegyes volt a lemez kritikai fogadtatása, az idő a csapatot igazolta. Az A Night at the Opera például a 128. helyezést érte el a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albuma kiadványában, az Egyesült Államokban pedig háromszoros platinalemez lett. Ezt a minősítést 2002-ben érte el, de már 1976-ban bearanyozódott az USA-ban.
A Bohemian Rhapsody pedig a mai napig tarol: jelenleg ez a legtöbbet lejátszott XX. századi dal a Spotify-on,
csaknem hárommilliárd lejátszással. Az albumra a banda már céltudatosan alkotta a dalokat, letisztult szerkezettel és ívvel. A számlista változatos, izgalmas és szórakoztató. A stúdiót, mint „ötödik tagot” alkalmazta a Queen. Sok-sok érdekes technikai megoldással, végtelen számú hangsávval gazdagították a zenei anyagot, megmutatva kortársaiknak, hogy mennyi kiaknázatlan lehetőség rejlik a zenei stúdiók eszköztárában. Bátran nyúltak különféle stílusokhoz, hangszerekhez, magabiztosan manőverezve a zsánerek közt. A Bohemian Rhapsody klipjével pedig megalapozták a könnyűzene videós hőskorát. Ezek a jellemzők és eredmények tették maradandóvá a korongot, na meg a fent említett remek dalok. Bár a soron következő nagylemezt sokan az Opera másolatának tartották, utóbbi megjelenése után már meredeken ívelt felfelé a banda karrierje. Azt pedig nem lehet elvitatni, hogy az A Night at the Operával talált magára igazán a brit brigád, és ezzel került fel végleg a globális zenei térképre, hogy aztán szépen meghódítsa az egész világot.
Queen: A Night at the Opera, EMI, 1975.
Borítókép: a Queen Facebook-oldala
