Torony
Tégla zuhan a leveses tálba, éjjel a kanapéra,
mikor csecsemő voltam, majdnem agyonütött egy.
Kucsmában állok a hintázó lámpa alatt, a torony
félelmetes árnyéka most vonul át az udvaron.
Árnyékidő van.
Anya térdel, apa körbejár,
nagymama kártyát vet.
Jön a pap is, hogy feladja az utolsó kenetet.
Utána pogácsát eszünk, pálinkát iszunk,
előkerülnek a hangszerek.
Apa veri a dobot, anya üti a zongorát,
nagymama trombitál.
A pap táncol, egyre táncol,
kezében elromlott feszület,
úgy forog.
A beszakadt tetőn keresztül
téglák repülnek vissza a toronyba.
Fátyol
Azért hoztalak ide, mert a fiam vagy.
Engem is elhozott az apám,
mikor tizenöt éves lettem.
Várj! Ne mozdulj!
Mindjárt kiemelkedik
a földből az az alak.
Fátyol lesz az arcán, de egy pillanatra
felemelheted. Vésd az eszedbe, amit látsz.
Én is azt tettem. Meg is találtam anyádat
a dohánygyárban, tíz évvel később.
Elvettem, meghágtam, megszülettél.
Így megy ez. A mi családunkban így.
Jaj annak, aki nem ismeri fel, ami az övé.
Lidérc
A hátamon csimpaszkodik.
Kék arc, sárga szem, valami istenféle.
Nyálat ereget a szájából,
érzem, ahogy szétdörzsöli.
Szólni kéne, köhögni legalább,
pillanat, mindjárt lepöccentem az ujjammal.
Nem. Mégsem. Szörnyű,
milyen gyávának nevelt az apám,
pedig ő megölt egyet,
kalapáccsal,
húszévesen,
anya mutatta meg, hova üssön.
A nagy nap után összeházasodtak,
anya hálás volt, apa büszke,
nyakába kanyarítva lógott a lidérc a nászéjszakán.
Borító: Unsplash
