Nem újdonság, hogy az irodalomtörténet tele van erős barátságokkal. A példák kifogyhatatlanok Akhilleusztól és Patroklosztól kezdve Oblonszkij hercegen és Levinen át egészen Edmond Dantèsig és Faria abbéig. Ráadásul a gödörásás sem csak a Monte-Cristo grófjában kulcspont, hanem Andreï Makine Az örmény barát című regényében is.
Az orosz-francia író műve két kiskamasz fiú, az elbeszélő és Vardan barátságát követi. A Jenyiszej mentén fekvő szibériai település mindkét fiatalt kitaszította. A narrátor árvaházban nő fel, amelyről az az egyetlen információnk, hogy a mindennapos erőszak uralja (például az egyik ifjút betonvassal verik meg). A regény valamiért mégsem ezzel a sorskérdéssel foglalkozik, így
elkerüli az árvaháztörténetek összes kliséjét,
ugyanakkor az olvasó azt is érezheti, hogy lényeges elemek maradnak ki az elbeszélő felnövéstörténetéből. A fókusz mindvégig Vardanon van, ezen az alacsony, lányosszemű örményen. Hamar kiderül, hogy a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” közül mégiscsak orosznak lenni az igazi. Vardant származása miatt folyamatosan vegzálják, fizikai tulajdonságaival visszaélnek az erőszaktevők. Focizni sem focizhat, helyette felhívja az elbeszélő figyelmét a madarak szépségére. A szerzői reflexióban később ez
a szemlélődő attitűd egyfajta ars poeticaként tér vissza:
„Az imént véget ért mérkőzés számomra olyannak tűnt, mintha egy egész emberi lét előképe lenne, egy olyan kizsákmányoló harcé, amely nem hagy nekik időt arra, hogy felnézzenek a késő nyáresti fényben fürdő madarak röptére. Gyötrően némának éreztem magam, még nem tudtam, hogy a gyönyörű pillanat megosztásának vágya maga az alkotás értelme, a költők igazi célja, amely többnyire beteljesületlen marad.” (55.)
Az egyik iskolai zaklatás során az elbeszélő védelmébe veszi a fiút, ami a barátságuk és egyben a cselekmény kiindulópontja. Vardan valódi történetét és kilétét csak az idősebbek ismerik – erről beszélgetnek Ronine, a hadirokkant geometriatanár születésnapi összejövetelén, aminek az elbeszélő fültanúja lesz: Vardan örökbefogadott. A szülés gyötrelmeibe belehaló édesanyját egy azeri erőszakolhatta meg, nyomukat egyedül a gyermek neve őrzi. A kisfiú erről mit sem tud, számára Szamiram az édesanyja.
A származása körüli bizonytalanságok felvetik azt a fontos kérdést, hogy honnan is ered az ember identitása,
mi alapján tartozik valaki egy népcsoporthoz. Maga Makine is egy átmeneti állapotban lebeg, ahogy az összes kettős állampolgár. Már elmúlt harmincéves, amikor megszerezte a francia állampolgárságot – ezért téves bármiféle összehasonlítás például Nathalie Sarraute-tal, aki gyermekkorában hagyta el az akkor még cári Oroszországot. Sokkal inkább észszerű párhuzamot vonni Makine és Kristóf Ágota között, akinek ’56-os menekültként Svájcban megfordult a neve és lehullt róla az ékezet.
Az összes identitásváltásnál, így Makine esetében is, felmerül a kérdés, hogy francia-e vagy inkább megmaradt orosznak.
Ez az új identitáskeresés példátlan hullámot indított el a kortárs irodalomban, amiből Magyarországon keveset érzékelünk, mivel Kelet-Európa kevésbé kitett a népességvándorlásnak (a Windrush 1948-ban kötött ki az Egyesült Királyságban, azóta ez a hajó egy bevándorlógeneráció nevét fémjelzi). Sokan az integráció érdekében eltávolodnak a hagyományaiktól (Kristóf Ágota, Teju Cole), mások szintézist alkotnak a kettőből (Abdulrazak Gurnah, V. S. Naipaul, Salman Rushdie). Makine ez utóbbiakhoz tartozik; francia is, orosz is. A francia hagyaték című regénye, amelyért Goncourt-díjat kapott,
amellett foglal állást, hogy az identitás egy külső-belső kettősség eredménye.
Azaz Az örmény barát esetében Vardan hiába azeri származású, hogyha az orosz környezet örménynek könyveli el. A vér joga nem számít. A regény kiválóan ábrázolja, hogy a Szovjetunió elméletben internacionalista ideológiája pusztán díszítés az új köntösbe bújtatott orosz sovinizmuson. Mennyiben más integráció ez, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában!
A narrátor Vardan megismerésével eljut az Ördögzugba, a helyi örmény kolóniába: „Életem legfontosabb része mostantól ebben az új világegyetemben zajlott, amelynek napjai és helyszínei igen távolinak tűntek attól a világtól, amelyben mindig is éltem.” (72.) Ez a világegyetem Vardan otthona, egy csepp Örmény Királyság a gigantikus Szovjetunióban: „Egy nagy szibériai város, egy nyomorúságos negyed, amelyet ritkán hagytunk el, és a sánc mögött azok a vastag rácsos, szögletes ablakok – a táborok előszobája. Ez a lét csak szörnyűségesen szűkösnek tűnhet a mai emberek szemében, akik büszkék a világpolgárságukra, és csupán a világkultúrára esküsznek.” (158.) A pénz senkit sem vet fel, Vardan ágya két bőrönd, de néhány szelet sütemény és egy meleg ital a vendégjog elengedhetetlen része. Ennek az otthonnak a védelmező alakja a már korábban említett édesanya.
Samiram mesél az örmény történelemről, és a családtörténet megmutatja a szovjet világ brutalitását.
Sok hozzátartozó után csak néhány fénykép maradt, amelyeket az elbeszélő hosszasan szemlél, mintha meg is babonázná őt a múlt mélységes mély kútja. Az örmény negyed tündöklése és kegyetlen felszámolása adja a történet keretét, ám a felnőttek világa háttérbe szorul, mindössze a gyerekcsínyek és ifjúkori kalandok díszlete. Ilyen móka a kincsásás az egykori szerzetesotthon területén, amely a rendőrségi felvetések szerint a börtönlakók szökését szolgálhatta, hiszen az itt élő örmények mind a szovjet világ ellenségeinek számítottak: „Felidéztem, hogy gyerekkoromban néhány felnőtt, Sztálin megmaradt rajongói hogyan magyarázták az elnyomás időszakát – végső soron gyakran mentegették a mészárlások borzalmait, amelyek úgymond szükségesek voltak a forradalmak és polgárháborúk eljövendő jótéteményei érdekében.” (88.)
Az olvasó mindezt a gyermeki pozícióból szemléli,
ezért maradnak homályos foltok, az elbeszélői pozícióból kiindulva számos esemény megmarad a sejtések szintjén.
A relációk feltérképezése az olvasóra marad, mivel a narratíva hézagokat teremt. Nem tudjuk pontosan, hogy a felütésben sínre esett részeg nő, akit Vardan segít fel, valóban prostituált-e. Szintén megkérdőjelezhető, hogy a néhai kolostor helyén ásott búvóhely milyen mértékben a gyermeki fantázia szüleménye, és a talált csontváz valóban egy szerzetesé-e. Sőt,
Samiram meséje az örmény történelemről szintén elhallgatásokkal tűzdelt, ám ez már az elbeszélőnek is feltűnik:
„Arra jutottam, hogy a fiú [Vardan] furcsa viselkedését nem a származása, még csak nem is a megromlott egészségi állapota magyarázza, hanem Samiram történetének az a néma töredéke – a freskó érintetlen része, a némasággal sújtott üresség, amelynek titkát senkinek sem szabad felfedeznie, mégis az életük kulcsát rejti.” (48.) A gyermeki tudatlanságot az elbeszéléstechnika is igyekszik visszatükrözni, azaz
a belső fokalizáció hitelesíti a kételyeket.
A narrátor emiatt nehezen értelmezi barátja különös betegségét, a familiáris mediterrán lázat, amelyet mindenki csak örmény kórnak emleget: „Diagnózisa rendkívül furának tűnt, és úgy hangzott, mint egy meglehetősen vaskos tréfa! Eszerint egy fiatal örmény csak örmény betegségben szenvedhet… Egy moszkvai miért nem kap orosz skarlátot vagy egy berlini német kanyarót?” (37.) Ezt a nézőpontot csak az utolsó fejezet visszaemlékező perspektívája bontja meg.
Bár Vardan barátja szinte családtaggá válik, a magázás mégis távolságot teremt közte és a Samiram személyében megtestesülő Ördögzug között. Kívülállósága kirántja a bajból, amikor a hatóságok kegyetlen módszerekkel felszámolják a telepet. Az örmények úgy tűnnek el, mintha sosem éltek volna ott. A többi lakos már megszokta, hogy nem érdemes kíváncsiskodni. Jobban izgatja őket a legutóbbi hokimérkőzés eredménye.
Az emberek hitványsága a legalacsonyabb szinttől a legmagasabb körökig terjed.
„A Nap szégyenében attól, amit napközben lát, pironkodva megy aludni” (102.) – szól az örmény közmondás. Talán az Örmény Királyság megmagyarázhatatlan idillje kivételt képez. Makine regénye tehát több egy barátságról szóló történetnél. Kiváló betekintést nyújt a hányattatott sorsú örmény nép életébe és a szovjet hétköznapokba is.
Andreï Makine: Az örmény barát, ford. Király Katalin, Typotex Kiadó, Budapest, 2025.
A borítófotót Ulf Andersen készítette.
