A már-már hagyománnyá váló hazai és külföldi top 10-es keményzenei listákon izgalmasat csavartunk: ezúttal karon ragadhattam Galda Gábor Attila metálfivéremet, és megbölcsészkedhettük a hazai színtéren esett koncerteket, illetve a magyar előadók top 10 lemezét és dalát. A kihívást örömmel fogadtuk, és ahogy ez lenni szokott, túlvállaltuk vele magunkat. Persze izgatottan vittük véghez és tesszük közzé! Ne is szaporítsuk hát a szót, elég a vallomásokból és a bevezetésből, szóljon az idei év tíz legkeményebb dala itthonról!
10. The Devil’s Trade: The Sleep That Dragged You Away
A The Devil’s Trade sokáig Makó Dávid zenész önálló projektjeként létezett, albumain a doom hatásokkal megtűzdelt akusztikus dark folk zene, valamint a magyar népi és southern gothic hagyományokból merítkező szövegvilággal. Egészen mostanáig: a legutóbbi két lemezen ugyanis a szólóprojekt zenekarrá változott. A projekt már korábbi lemezeivel is fontos referenciává vált, és nem csak a magyar zenében: az angol és magyar dalszövegek folk világát Makó Dávid keserűen erőteljes éneke tette sokszor letaglózó és megható élménnyé. Legújabb albumával a formáció azonban egy új szintre lépett, sőt ez akár
egy új kezdetként is felfogható:
az akusztikus húrok magányos hangjai helyett immár a torzított gitár melankóliája és a lesújtó dobmasírozás követi a változatlanul keserű vokálokat, mindezt a doom hangzásvilágának ködében elveszve. Az album egyik kiemelkedő műve a The Sleep That Dragged You Away, ami a fenti jellemzők egyik legerősebb megtestesüléseként vonszol végig a halál és a megbocsátás tematikáin keresztül.
9. Odion: Shift
Az Odion tulajdonképpen egy igen frissen alakult supergroup. Ez elsülhetne rosszul is, de itt valami abszolút érdekfeszítő és szép dolog forrására lelhetünk. Doom, cselló, introspekció. Ködös szöveg és hol narratív, hol meditatív zene. Elegáns dallamai mint egy felszín alatt hömpölygő patak munkálnak; a borongós, libabőrt előidéző, finomhangolt érzelmi topográfia ebben a sötét, variatív, életteli, komoly keltetőben fogan.
A vokálok nem irányítják a változást, részesei annak.
Emlékek szellemeit megelevenítő szobrok, érzések halk tusájából derengő fények egy sötét folyosón, ahol a cselló óvatosan kúszó ködébe bele-belehasítanak a ritmusváltások, az elevenebb riffek, amik az átalakulás során rendre szembesülést megkövetelő fájdalmas emlékek karmolásai. A nosztalgia áhítatossága mégis belengi a teljes dal tónusát. Egyediségre tör a szerzemény, a Narcissus kislemez egésze hasonlóképp üde projektet ígér. Érződik ugyan az útkeresés, de úgy tűnik, ez az alkotás puszta öröméből fakadó építkezésből, a kísérletezési bátorságból ered, így máris az egyik legizgalmasabbak lettek a hazai palettán. Alig várjuk, hogy további anyagaikon merenghessünk, és a koncertjeiken alámerülhessünk ebben az ősi, árnyas, mégis otthonos világban. Nem rajtunk kívül teremtődik, hanem tükörként áll elénk, feltárva bennünk ezt a morajló misztikumot, a változás örök érvényű, elkerülhetetlen, fájdalmas, mégis erőt, hitet teremtő immanenciáját.
8. Kintsugi: Rattle
Az utóbbi idők egyik legizgalmasabb zenei karakterisztikája jelenik meg a budapesti Kintsugi zenekar Theta című bemutatkozó kislemezén. A fúziós jazz és a prog rock, prog metál alapjain nyugvó formáció fúvós hangszerekkel és latinos ritmusokkal fűszerezi meg bonyolult zenei világát. Az anyagot ráadásul egy képileg és színészi játékában is értékes kisfilm kíséri, aminek elején a projekt tematikai alapjait is megismerhetjük.
A kintsugi annyit tesz: arannyal összeilleszteni.
A megnevezés arra a japán eljárásra vonatkozik, ami során a törött kerámiákat éppen tökéletlenségük kiemelésével varázsolják nemcsak ismét használhatóvá, de az eredetinél értékesebbé is. A kerámiatárgyak hibás részeit ugyanis aranyozott vagy aranyszínű ragasztóanyaggal kezelik, így éppen azok a részletek válnak a legszebbé, amelyek eddig a tárgy tökéletlenségeit jelentették.
Ezt a gyakorlatot egyfajta optimista szemléletmódként is értelmezik. Hogy miért is ilyen fontos ez? Hallgassuk meg a Kintsugi zenekar Rattle című nyitányát a lemezről, és egyből nyilvánvalóvá válik, hogyan ölt zenei formát a kintsugi elve. Valóságos szinesztéziaként tárul elénk zenéjük megannyi színe, formája és íze. A keményebb rockos, metálos hangzások jelentik magát a kerámiát, amelynek repedései közt aranyszínű motívumokként bukkannak fel a fúvósok, a latinos vibe-ok és a fúziós jazz mintázatai.
Ezzel persze nem arra gondolunk, hogy zenéjük tele volna javítandó tökéletlenségekkel, éppen ellenkezőleg!
A Kintsugi egy elképesztően izgalmas és kiforrott zeneanyaggal örvendeztet meg, amely nem pusztán a tagok kiváló stílusérzékéről, hanem kiemelkedő zenészi profizmusáról is tanúskodik. Egyik pillanatban még a matematikusokat megszégyenítő prog ritmikák után kapkodjuk a fejünket, a másikban már az örömteli fiesztahangulat akarna táncra perdíteni. Nem is tudjuk eldönteni, hogy a négyjegyű függvénytáblához vagy a rumbatökökhöz nyúljunk először ebben a karneváli forgatagban. És hogy milyen történetet rejt valójában a Theta? Arról meséljen a zenekar letaglózó kisfilmje, ami magát a zenét is egy váratlanul mély jelentés- és érzelemréteggel ruházza fel.
7. kyōfu: Monotonicity
A kyōfu nem váltja meg a világot, de leviszi a fejedet úgy, ahogy itthon nagyon kevesek képesek. Kitűnő zeneszerzői kvalitások, brutális riffek, eszméletlen vokálok. Kell ennél több? Szimplán zseniálisak abban, amit csinálnak, simán félresöpörnek náluk (egyelőre) sokkal ismertebb előadókat. A dalközepi intermezzo a technikás-melodikus metalcore darálósan lüktető homogenitását, monotonitását töri meg egy bólogatós, súlyos témával, a breakdown leszállított hangra lépése pedig olyan szép kegyelemdöfés, ami
méltón idézi fel a Fit For An Autopsy vagy Lorna Shore egyes megoldásait.
A szerzemény ezen konfrontatív, „meghurcoló” töréspontokon keresztül jut el a breakdownból kicsengő és elhalkuló lead témához, mellyel színre is viszi a mondandót. A kiüresedés szövegileg és zeneileg egyszerre történik meg, ugyanakkor visszaköszön a kezdet, az eredet emlékfoszlánya. Nem vihar, sem robbanás, hanem egy szüntelen lefelé haladó mozgólépcső, amin hiába próbálsz vissza, felfelé menni. Mellőzve a tragédiát vagy heroizmust, kíméletlenül szembesít a kérdéssel: mióta állok itt bénultan? Miért teszem ezt magammal? A monotonitás önvédelmi elvként lép fel: az ellentétes pólusok az egyidejű, egymást generáló és kiolthatatlan viaskodása. Az egyaránt törékenységre futó elágazás riadalma. Fojtogató önvizsgálat, trve metal köntösben.
6. Red Swamp: I Am the Sun
A Red Swampként emlegetett mocsári metálképződmény ismét előmászott a sár és a lucsok birodalmából, és I Am the Sun című számával megörvendeztetett minket egy nagy adag súllyal. A zenekar többek közt Down-, Clutch-, Crowbar- és Black Sabbath-hatásokból merítve önti a nyakunkba a mocskot stoneres, sludge-os hangzásvilágával.
Súlyos riffek és Kovács Greg ordas hörgései és profi, edzett tiszta vokálja.
Úgy tapasztaljuk, hogy a stoner/sludge vonal egy viszonylag könnyen kimeríthető stílusnak számít. Ha azt egyszer nyakába veszi egy zenekar, akkor sok esetben hamar kifogy az a muníció és kreativitás, amivel elindultak, hiszen a zsáner célja nem feltétlenül a forradalmi zenei komplexitás vagy a végtelen kísérletezés. Viszonylag készen kapott az eszköztár, amivel meg lehet valósítani az elképzeléseket. A Red Swamp esetében azonban nem kell aggódnunk, ugyanis 2016-os első, Tiszassippi című albumuk óta nyoma sincs a fáradtságnak, sőt újra és újra bebizonyítják, hogy féktelen lendülettel és profizmussal nyomják a dolgot nemcsak itthoni, de – merjük állítani – világszínvonalon is. A stoner attól pacek, hogy bár könnyen befogadható, mégis oda tudja rakni az arcunkra azt a morcos kifejezést egy-egy vastömeg riff, vagy képes az űrbe repíteni egy-egy elszállós melódiával, és lepörgethetjük ugyanazt a korongot akár naponta tízszer is. Persze, ha minőségi, megunhatatlan. A Red Swamp kiváló példája ennek: zenéjük végtelen merülés a bugyrokban, amiből, ha sikerül is kikecmeregnünk, önként fogunk ismét fejest ugrani belé.
5. Garabonciás: Útvesztő
Nem bonyolult, annál filmszerűbb és annál mitikusabb. Az Útvesztő egy folyamatosan kanyargó ösvény, amely nem torkollik sehova, és nem omlik össze, de sosem egyenesedik ki. A dallamok irányadás helyett pusztán mozgásban tartják a keresést. A reményét (pontosabban annak képét – milyen érdekes, hogy vizuális kódba ágyazva tételezi azt a tipikusan akusztikai természetű mű), mely sem külső, sem belső értelemben, hanem a kettő közti térben, az útvesztőben rejlik. Utóbbi tehát nem akadály, hanem közeg. Valami, amiben lenni kell, hogy egyáltalán megmutatkozhasson a válasz. Sein zum Tode. Az extra poén, hogy egy jobbára egyszemélyes projektet hallgatunk.
Kétségkívül magával ragadóan járja be Élet és Halál közét, kapcsolódásait.
Még zenészként sem zavar a már-már jellé váló gépdob, annyira remekül utaztat úgy a dal, mint a teljes konceptalbum. A modern, melodikusabb, elektronikus soundokkal is dolgozó black metallal rokon Átjáró lemez nem keveset merít a Thy Catafalque korai munkásságából, mégis érezhetően önálló úton jár a Garabonciás, több a doomos, heavys beütés. És igen emlékezetes post-rock pillanatok is felbukkannak. A szöveg ugyan felmondja a metálzenei toposzokat, de szépen szervesül a zenébe, és jól működnek együtt. A zárlatban megjelenő szétmállás egyféle kvantumesztétikát hoz létre. Ebbe integrálja a hallgatót, s így már nemcsak érzékszervi, történeti, érzelmi jelenlévő, hanem a minden fényt és minden árnyékot újraértelmező, a továbbélést biztosító cogito sejlik fel.
4. iamyank: fel, ahol mindennek
Számos szóló- és zenekaros projektjével, határokat feszegető, folyton megújuló stílusvilágával és megalkuvást nem tűrő kreatív energiájával iamyank kétségkívül az egyik legemblematikusabb művésze jelenleg a magyar zenének. Nevéhez olyan projektek kapcsolódnak, mint a szólóban kiadott Láttam a jövőt meghalni, vagy a zenekaros formációban megtestesülő kegyetlen post-metál entitás, az All Machines Will Fail. Legújabb, és egyik legjelentősebb albuma, a 2025-ös STNTLN gyakorlatilag egy tucatnyi zenészt felvonultató narratív kompozíció, ami inkább hasonlít egy színpadi dráma soundtrackjére, mint bármi másra.
Elképesztő erővel ragad magával hol a klasszikus zene, hol a sötét elektronika, hol a pszichedelia, hol pedig a csodás, éteri női vokál,
ami akár szólhatna a hófödte északi tájak sarki fénye alatt is. Ez a dráma ráadásul valóban színpadivá, és így még eksztatikusabbá vált a lemez bemutató koncertjén, a Fiumei úti sírkertben, ahol a túlvilági környezet mellett a koreografált fényjáték is összművészeti élménnyé emelte az eseményt. Mindezek miatt nehéz egy dalt kiemelni a tizenkettőből, de kétségtelen, hogy a fel, ahol mindennek című tétel jelenti az album szerkezetének, narratívájának és hangzásvilágának is egyik legnagyobb csúcsát. A titokzatos hangulatú nyitányra lassan épülnek a vontatott húros hangszerek és a hidegrázós vokál rétegei. A dal második felében egyre epikusabb mértékeket öltve csúcsosodik ki a torzított gitár melódiájával összemosódó drámai magas kiállás és a túlvilági szirénének. Számomra 2025 egyik legemlékezetesebb zenei élményét jelenti nemcsak a dal, de az egész STNTLN album is.
3. Vágtázó Halottkémek: Belső tűzzel az életedért
Eksztatikusan elszabaduló, kedves, ám vad forgatag, fergeteg és mégis kitapintható erezetet hoz létre a zenei alapban a rítikus monotonitás, a mantraszerűség, a szabályos ismétlődés. Egy felettébb esszenciális VHK-dalról van szó, az igazán remek, jubileumi nagylemezről. A Belső tűzzel az életedért az archaikus állapotok és a pszichedelikus elragadottság elsöprő erejű tétele, mind a lemez, mind a diszkográfia viszonylatában.
A dal tétje eszkatológiai:
az egyre nagyobb dinamikába oldódó szerkezettel kozmikus rendbe tagozza az egyént, mégis radikális a szubjektív cselekvő felelőssége. Az egyénbe horgonyozva a belső tűz természetét járja körül, míg zeneileg folyamatos eszkaláció zajlik, felébresztve és teljesen szabadjára engedve azt. Ez korántsem egyszerű szituáció: e tűz nem pusztán az életösztön nyers ereje. Teremt ugyan, de pusztít is, továbbá a téboly, egyféle szent őrület is előkerül, mely a tézis szerint szükséges valami nagyobb megsejtéséhez. Reveláció, ráolvasás, ars poetica. Szövegileg is egyre kontrollvesztettebb lesz („Az Isten szerelmére, értsd már meg!”), az egyre szuggesztívebb hangvétel és a zenei tombolásba átszakadás révén a dal tulajdonképpen önfelszámoló gesztussal ég el.
2. Makrohang: Dear Flowered Lips
A Makrohang már 2013-2014 környékén elkezdett aktívan mozgolódni három izgalmas demo EP formájában, de egy nagy szünetet követően végül 2025-ben jelentkeztek első nagylemezükkel. A „jazz for metalheads” címkét olvasva egyből felhúzzuk a szemöldökünket, hogy mégis mi születhet két ennyire különböző zsáner kapcsolatából, a budapesti trió self-titled albuma azonban nem csak ezeket a zenei hatásokat hordozza magán. A grunge és shoegaze hangzásvilágát idéző torzított gitár és basszus, valamint a hol blastbeates, hol jazzes variációkat püfölő dob adja a zenekar stílusának alapját. Mindez itt viszont még nem áll meg, mert az olyan számok hallgatása közben, mint például a Dear Flowered Lips,
egyenesen post-rockos elszállásba emelkedünk, hogy a következő percben váratlanul visszazuhanjunk
a tompa, minimál gitárjáték csendes nyugalmába. A szám a maga hat és fél percével valóban metálzenékre jellemző hosszúságot ér el, de mindezt olyan izgalmas, pezsdítő és figyelemreméltó játékkal kitöltve, hogy legfeljebb kétpercesnek érezzük az egész utazást. A hol csak pár másodpercig tartó fragmentumok, hol percekig kitartó darálda egyvelege egy roppant átgondolt művé áll össze, ahol első hallgatásra bármi megtörténhet, de a replay gomb megnyomását követően egy könnyen befogadható és immár igen otthonos zenei környezetbe csöppenünk, ami még akkor is tartogat újabb és újabb felfedeznivalót, ha már (gondoljuk tévesen) kiismertük magunkat a hangok e makrovilágában.
1. Látó: Gospel of Past Reveries
Egy bűvös lemez bűvös dala. A gitártémák felületeket hoznak létre: érdes, szemcsés textúrákat, amelyek hol közelebb kerülnek, hol távolodnak. Ezek a hangok nem vezetik a figyelmet, hanem elfoglalják. Megszállja a tudatunkat egy liturgia, ami egy elsőre távolinak tűnő zajmezőben visszhangzik. Ám a zene előrehaladtával kiderül, hogy ez bennünk zeng, és bár a szentély már sehol, a helyén freskók villannak elő a semmiből a ritmust és melódiát lekövetve.
A dal végén nem eltűnés, elpárolgás, hanem sötétbe borulás dramaturgiája képződik meg.
A létezés apóriájának és nosztalgikus természetének belső akusztikájára ébreszt bennünket. Megváltás helyett egyfajta megértést, beavatódást ígérő zenei evangélium. Gyújtópontja pedig a halál. Szándékosan nem végességet írunk. A csillagos égre tekintve kaleidoszkópszerűen felidéződő emlékek ragadnak el (amik mintha nem is csak sajátjaink volnának) és alternatív jelenek, lehetséges jövők. Mind ugyanabból a csendből fakadnak és ugyanoda térnek vissza. Ebben a koordinátarendszerben, ebben a meghitt, éntelenedő pillanatban sarjadnak a Gospel of Past Reveries részei. Az érzelmi csúcspont a kioltás és mindent felégetés azonos neművé olvasásakor érkezik el. Egyszerre van jelen a három idősík, és annak minden jelentése konvergens, divergens és transzform mozgásokat végez. Ezt megpillantva már tényleg csak hallgatni tud az ember. A nemes önmagátlanodás liturgiájának végén a shimmer csengője visszhangzik csupán.
És mikor nekiültünk még azt hittük, 2025 gyengébb termésű év volt. Nos, kérem, ezt rosszul mértük fel.
Alig bírtuk kimatekozni, mi kerüljön erre a listára, mi a lemezesre, mi az, amit fájó szívvel elengedünk. Mert bizony volt számos biztos befutó, aki még így se tudott befurakodni. Abban azonban biztosak vagyunk, hogy közülük sok megmutatkozik még a listáinkon a jövőben. Avagy találkozunk 2027 elején, hogy a 2026-os szórás nehéz munkája után újabb ünnepélyes cikkben jelenthessük ki: a magyar metál abszolút világszínvonalú.
A borítóképet Somogyi Gyula készítette.
