Dag Johan Haugerud Oslo-trilógiájának második darabja, az Álmok érzéki, finom mű, ami az első szerelem eufóriáját az ébredő vágyak bizonytalanságával ötvözi, miközben egy olyan társadalmat ábrázol, ahol mindenki őszintén és asszertíven beszél az érzéseiről.
Önmagában ha azt mondjuk, hogy Haugerud előző három filmje az emberi kapcsolatokkal, a vágyakkal, a ki nem mondott érzésekkel foglalkozik, igazából nem állítottunk semmit, hiszen számtalan mozi dolgozza fel ezeket a kérdéseket. A norvég rendező azonban egyrészt markáns – minden filmjében kicsit más – formanyelvet társított ehhez a problémakörhöz, másrészt sajátosan skandináv attitűddel közelített a fentiekhez. Ennek van egy felszíni olvasata, a karakterek modern metropoliszokban, láthatóan jómódban élnek, de ennél is fontosabb, hogy az ajtócsapkodás helyett őszintén beszélnek az érzéseikről, és még az ordítva zokogásukban is van valami méltóságteljes. A trilógia legsikerültebb darabja, a középső Álmok helyezi leginkább határhelyzetbe a főszereplőket, és
meglepő vállalásaival komplexen, egyedi módon tudja megragadni egy épp beteljesületlenségében felforgató szerelmet.
Johanne (Ella Øverbye) félénk lány, aki nehezen találja a hangot a kortársaival. Épp ezért a szerelem sem konvencionális módon érkezik meg az életébe. Amikor iskolájában új franciatanár kezd órákat tartani, a titokzatos Johanna (Selome Emnetu) felkelti a lány érdeklődését. Ugrunk az időben, Johanne már megírta első regényét, amely ezt a szerelmet dolgozza fel. Ezt olvasva anyjában (Ane Dahl Torp) és nagymamájában (Anne Marit Jacobsen) felmerül, hogy vajon a tanárnő tartotta-e azokat a bizonyos határokat, és ha igen, mi volt az az erős érzelmi behatás, ami e mondatok megfogalmazására sarkallta a lányt.
Első ránézésre ennek a filmnek van egy kelet-európai szemmel nehezen azonosulható vonulata. Ahogy az egész trilógiában, úgy ebben a filmben is nagypolgári miliőt látunk, ami nem is elsősorban anyagi vonatkozásában értendő, hanem sokkal inkább a problémák megközelítése kapcsán. Ez ugyanis egy olyan film, amelyben még a kérdéseket is csak tiszteletteljesen, a másik határaira figyelve lehet feltenni, és végül a történet is arra fut ki, hogy a kellemetlenségeket fel lehet oldani az őszinte kommunikációval. De tulajdonképpen az is efféle jellemző, hogy a központi konfliktusnak számító esetben sem történt hatalommal való visszaélés, mégis jelentős tiráda zajlik körülötte. Épp ezért könnyen belátható, hogy a film ezen jellemvonása távol tarthat egyes nézőket. Ezzel együtt olyan mozival van dolgunk, ami
egy sokat feldolgozott témában képes új szempontokat hozni, és sokak számára ismerős érzéseket, gondolatokat közvetíteni.
Ennek egyik okát a formanyelvben kell keresni, ami az egész trilógiát vizsgálva ebben a filmben a leghangsúlyosabb. A másik két darabban (Szex; Szerelem) alapvetően a hosszú dialógusok keretezték a filmet, amelyekben csupán helyenként volt jelen némi operatőri lelemény (például a kameramozgásokkal). Ezzel szemben az Álmok képi világa végig markáns: Cecilie Semec operatőr tompa, helyenként szinte homályos, végig lebegős képei tökéletesen hangsúlyozzák Johanne lelkiállapotát, és azt, miként lesz egyre nehezebben elkülöníthető a képzelet és a valóság.
Az Álmok igazi érdekessége azonban elbeszélés-technikájában rejlik. A néző Johanne szavain (és közvetetten művén) keresztül ismeri meg a történetet, ráadásul közel sem lineáris formában, többször hónapokat, éveket kihagyva a mesében. Ez a narratív struktúra két szempontból is rendkívül izgalmassá teszi a filmet. Egyrészt Johanne mondatai alanyi őszinteséggel mennek igen mélyre. Annak ellenére, hogy számtalan film foglalkozott már az első szerelem témájával, Haugerud forgatókönyve képes új szemszögből megmutatni, milyen az, amikor valaki bizonytalanná válik az érzéseiben. A mondatok egyszerre légiesek, miközben képesek átváltani kegyetlen önanalízisbe. S ami az egyes szám első személyű narrációknál nagyon fontos, a film ezáltal nem válik túlmagyarázottá, didaktikussá. Főként azért, mert játszik is ezzel a szöveggel. Johanne helyenként kiszól a nézőhöz, megkérdőjelezi saját érzéseit, elbizonytalanodik abban, hogy bizonyos jeleket nem ő misztifikál-e túl. Ráadásul
a film saját létezésére is reflektál azzal, hogy felteszi a kérdést: biztos, hogy minden élményünket művészeti alkotássá kell formálni?
Illetve persze a történet utolsó harmada megmutatja a „másik oldalt”, hogy minden elmesélt sztoriban van az a fél, aki csak passzív elszenvedője a narratíva megformálásának. Miközben persze a lány által idealizált tanárnő sem tökéletes figuraként jelenik meg, sőt. Bár valóban nem követi el azt, amivel a néző kezdetben akaratlanul is vádolja, a határait nem tartja konzekvensen, ami sok félreértést eredményez a lány fejében.
Amíg a Szexben az alapozta meg a film konfliktusát, hogy egy valóban megtörtént esetet (egy házas férfi lefeküdt egy másikkal) próbáltak tagadni, nem megnevezni a karakterek, addig itt Johanne rokonai olyan kérdéseket tesznek fel egy lehetséges MeToo-történettel kapcsolatban, ami a valóságot látva messze túlzó. Ám ezzel együtt sem válik funkciótlanná az idősebb női karakterek szemszöge, hiszen
általuk kerül tágabb társadalmi kontextusba a történet, és értjük meg, hogy a női szexualitást generációkra visszamenőleg mennyi tabu övezi.
Az Álmok meggyőzően érvel amellett is, hogy ezeket az érzéseket, késztetéseket nem kellene kényszeresen kategóriákba rendeznünk. A főhős megfogalmazza a kérdést, vajon csak azért címkézik-e őt queernek, mert gyengéd érzelmei vannak egy nő iránt, miközben sokkal inkább azt kellene megfejteni, hogy az adott ember miért kelt benne ilyen vágyakat. Ráadásul a film vége azzal a felvetéssel is eljátszik, hogy az önismeret, a magunkra való vég nélküli önreflexivitás nem kontraproduktív-e bizonyos esetekben. Az utolsó jelenet pedig valódi Rorschach-teszt, hiszen értelmezhetjük úgy is, hogy a film előkészített egy valódi változást, de fennáll annak lehetősége is, hogy nézőként ismét csak címkézni akarunk.
Az Álmok néhány héttel a bemutató után szinte teljesen eltűnt a hazai mozikból, pedig az átlagosnál kiforrottabb, okosabb darab, ami egy ezerszer látott téma sajátos feldolgozása. Hangulata, képei, színei sokáig velünk maradnak.
Álmok (Drømmer), 2024. Írta és rendezte: Dag Johan Haugerud. Szereplők: Selome Emnetu, Ane Dahl Torp, Anne Marit Jacobsen, Ella Øverbye. Forgalmazza: Vertigo Média.
Az Álmok a Magyar Filmadatbázison.
