A 2024-ben, Vass Norbert második prózaköteteként megjelent Kappanfölde egy alternatív magyarországi vidék rendhagyó életét vázolja fel. A helyszín a somogyi Andocs községe, amely történelmi szempontból leginkább azért érdekes, mert a török megszállás után Horváth János plébános itt talált rá egy, a romok között épségben maradt Szűz Mária-szoborra. A falut és templomát Mária-kegyhelyként tartják számon, amely a búcsújárás szempontjából az elbeszélésben is hangsúlyos szerepet tölt be.
A kötetben megjelenő andocsi vidék kihalt, legtöbb lakója rég továbbállt, hogy máshol találjon szerencsét, az a pár ember pedig, aki még itt maradt, különösnél különösebb hagyományokat követ, és bizarr cselekvéseket űz. Például beginázott pasztörizált tejet iszik, mivel a helyi nemességnek elege lett a káoszból, amelyet a lakosság korábbi függősége, a dohányzás okozott. Ezért úgy döntöttek, hogy más irányba terelik a népet, és a tartós tejet gamma-hidroxi-vajsavval, köznapi nevén ginával elegyítik. A novelláskötet szereplői a természetfelettivel szoros kapcsolatot ápoló környékbeliek, a lépten-nyomon felbukkanó mondai alakok és mitikus lények, valamint ágenciával bíró, tevékeny erőként van jelen maga a természet is.
Vass a megszemélyesítés gyakori használatával az élettelen tájat élettel tölti meg, ezzel egy panteista világ képét létrehozva,
amelyben minden természeti hús-vér létezőként lüktet. Az első novellában például a következőt olvashatjuk: „didergett a löszös kőre simuló barna talaj, vacogtak a szottyos orrú bárányfellegek, a nádas lúdbőrözött és egymásnak koccant a kőkereszten Krisztus urunk mindahány őrlőfoga. Hintáztatta a tölgyest az éhes őszi szél, és gyomorkorgásnak lehetett hallani, ahogy ropogtak a gyönge fák ágai” (11.). Ehhez hasonló leírásokat szinte minden oldalon találhatunk. Ebben a folyton pulzáló kozmoszban tűnnek fel a lakók, akik többnyire szimbiózisban élnek a burjánzó, misztikus tájjal, de előfordul, hogy áldozatául esnek annak.
A Kappanfölde vidéke zord, sötét és örökös köd üli meg, ugyanakkor lakói nem nélkülözik a humort. Minden karakternek idioszinkratikus a viselkedése, megvan a maga furcsa, de kedves tulajdonsága. A szerző olyan vidékképet mutat be, amely ugyan sok szempontból tekinthető visszamaradottnak, illetve függőségtől sújtottnak, ha a pasztörizált tej fogyasztását az alkoholizmus és a szerhasználat metaforájaként olvassuk, azonban ezek inkább komikus mellékzöngéi a szövegeknek. A karakterek, annak ellenére, hogy egy rég elfeledett hagyományvilág utolsó képviselői, távol állnak attól, hogy átadják magukat az enyészetnek.
A kötet nem illeszthető a realisztikus elbeszélésmód hagyományába, nem célja, hogy valósághű vidékábrázolást mutasson fel.
Az élő természetet ezen a vidéken nem a megszokott megkeseredett emberek, hanem böjti boszorkák, az okkulttal hadban álló papok, az időjárást irányítani képes garabonciások, valamint lidércek, démonok és az elhunytak szellemei népesítik be. Annak ellenére, hogy a szövegnek nem célja a valósághű reprezentáció, egy részletesen kidolgozott vidékképet kapunk, amely az életszerűség igénye nélkül képes beszélni a magyarországi falvak sorsáról. Egy fősodortól lemaradó közeg jelenik meg, amely teljesen egyéni szokásrendszere miatt az idegenség érzetét kelti az olvasóban. Társadalomkritikai mozzanatnak is tekinthető az, ahogyan a szerző az elhagyatott vidékről ír, amennyiben azt, mint ismeretlen, sajátságos logika szerint működő tájat jellemzi. Ezzel,
saját vidékképzeteinket előhívva, kritikus gondolkodásra ösztönöz
– vajon valóban a valóságban gyökerezik az, ahogyan a periférián élő emberekről gondolkodunk, vagy csupán előítéletek által szervezett fantázia szüleménye?
A Kappanfölde népének életét különösnél különösebb rítusok és babonák szervezik. Az előbbiből vannak, amelyek napi gyakorisággal, és vannak olyanok, amelyek apróbb vagy nagyobb gond esetén használatosak. Mikor a helyi kántornak ellopja a szívét Jutka Persi, a kórus szopránja, az elhunyt nő házában megtalált szívet rozmaringgal és borsikafűvel kell bedörzsölni, majd savanyúkáposzta levében kifőzni. Végül egyben lenyelni és pasztörizált tejet inni rá, hogy hatvanhat csettintés után újra verni kezdjen. Egy másik alkalommal a Fürst házaspár egy kutat akar rovartalanítani, ezért hat kiló szenet öntenek rájuk, és Zámbó Jimmy-dalokat játszanak a bogaraknak, majd a kútba két diót köpnek.
Először úgy tűnhet, a rítusok leírásai kizárólag a humort szolgálják, azonban betekintést is nyújtanak a helyi társadalom működésébe,
rajtuk keresztül teremti meg a szerző saját rural fantasy-jének ökoszisztémáját, amelyben az ismerős magyar vidék jelenik meg, természetfeletti elemekkel tarkítva. A rítus a biztonságot és az összetartást hozza létre egy társadalmon belül, olyan tevékenységek ismétlése, amely a közösség egésze számára ismerős, ezért képes az otthonosság érzetét nyújtani. Azonban a Kappanföldében olvasható rítusok egyedül a különös vidék lakói számára ismertek, belső logikájuknak csak ők vannak tudatában, magyarázattal pedig soha nem szolgálnak azokat illetően. Ekképpen
a rítus a fantasy elemévé és egy sajátos, idegen világ megrajzolásának eszközévé válik.
Egy másik lényeges motívum a babonák szerepe – a közösség minden tagja ismert és teljesen egyedi hiedelmek követője, amelyek közül sok a pogány hitvilághoz tartozó ősöktől maradt hátra, akikről ugyan kevés említést tesz a szöveg, mégis hangsúlyos részei a helyi népléleknek. Rajtuk keresztül egy hagyományokban és szokásokban gazdag múlt képét látjuk megelevenedni, amely már csak nyomaiban maradt fenn, de mégis kíséri, vagy inkább kísérti a szereplőket.
A szerző a babonásság motívumára a számmisztika használatával is ráerősít
– tizenhárom egységből áll a kötet, a tizenhármas szám többször is felbukkan, többek között a Talált macskában, amikor a szereplők a kártyapartiról hazafelé azon tanakodnak, hogy Bandur macskája vajon átadja-e a kölykeinek a balszerencsét. Fontos a hatvanhatos szám is, a snapszli szabályai szerint hatvanhat pontot kell elérnie egy játékosnak a nyeréshez, és hatvanhatszor kell csettintenie a szereplőknek ahhoz, hogy Frigur kántor Jutka Persitől visszaszerzett szíve újra verni kezdjen.
Vass járatosan mozog az elidegenítésben, sikerrel alkalmaz teljesen egyedi módszereket, amelyek segítségével az otthonos vidéki miliő varázslattól burjánzó tájként mutatkozik meg. A parókiát lidércek ostromolják, a helyi erdőben széplányok térítik le az arra járót a helyes ösvényről, az időjárás pedig attól függően változik, hogy Krász Tibi épp nyer vagy veszít a kártyában. A szereplők a fantasy műfajára jellemző módon archetipikus kategóriákba rendezhetők, mégsem válnak sablonossá. Hiába rövidek a történetegységek, a szerző egyéni jegyekkel színesíti azokat, így képesek az újdonság erejével hatni és belopni magukat az olvasó szívébe.
Nincsenek világosan elkülöníthető morális minőségek, az elbeszélői perspektíva nem tesz egyértelműen különbséget jó és rossz között.
A község előző papja például elsőre egy határozottan sötét alaknak látszik, a kóbor kutyáknak adja a mártírok csontjait, a nyenyec grammatikát olvassa hátulról előrefelé, és nem mellesleg egy lukas disznókoponyát tesz meg bálványállatának. Az egyház végül megelégeli a pap tevékenykedését, és megállapodnak vele, hogy remetének áll, majd a nagylóki tiszteletest teszik meg helyi prédikátornak, aki kiűzi a gonosz szellemeket a parókiáról, és visszaállítja a vallási rendet a környéken. Azonban az Időn túli szabad című történetben a gonoszt szolgáló pap visszatér, hogy magát Szent Antal szellemének tettetve békét hozzon azáltal, hogy gólt rúg az andocsiaknak a nagyasszonyi főbúcsú másnapján megrendezett focimeccsen.
A sötétség sosem válik valódi fenyegetéssé, az elbeszélések során végig humorral kezelik,
konkrét veszély helyett mindig inkább kisebb-nagyobb elakadásként jelenik meg a szereplők életében, soha nem idéz elő valódi tragédiát. Ez persze okozhatná azt is, hogy az elbeszélések tét nélkül maradnak és semmitmondóvá válnak, azonban a szövegek sűrű atmoszférája és a részletesen kidolgozott világ egyedi olvasmányélményt teremtenek, amelyben a feszültség a narratív sík helyett egy deskriptív-lírai szinten jön létre.
Egy további motívum, amelyen az elbeszélések fesztelen jellege megfigyelhető, a halottak és élők közötti különbség elmosása. Több novella is egy-egy andocsi lakos halálával zárul (Jutka Persi szoprán combjai, Négybe szelt sünmáj, Altató), de ezek a halálesetek nem a szomorú végkifejlet bemutatásának eszközei, és nem is csupán a humor forrásai – a halál mint liminális állapot, a halottak pedig egy köztes határhelyzetben vannak jelen. Jutka Persi neonzöld körmei például többször visszatérnek, hogy zongoraszólammal kísérjék (kísértsék) az adott szituációt. Az utolsó novella, a címadó Kappanfölde során pedig, amikor halál és élet síkjai elmosódni látszanak, a korábban elhunyt szereplők megjelennek és segítenek helyreállítani a rendet.
A halott ősök szellemei egyébként is gyakran fel-felbukkannak neutrális résztvevőként az elbeszélésekben,
például mint szurkolók az Időn túli szabad focimeccse alatt. A liminalitás felől értelmezhető Patkó Bandi szelleme is, aki halála után beköltözik egy viskóba és lépten-nyomon segítő szándékú szereplőként jelenik meg, majd ugyanolyan váratlanul tovább is áll. Mint mondai alak eleve szimbolikus, a nép kollektív emlékezetét személyesíti meg, ezért halhatatlanná válva liminális, folytonos határhelyzetben lévő entitásként tűnik fel. Az elidegenítést szolgálja az archaikus nyelv is, amely végig töretlenül hangsúlyos része a novelláknak.
Az olyan szavak, mint a bákászni, rapli, sezlony, kámzsa, zanócás, görvély és inzsellér egy modernnek mondható környezetbe ékelődnek,
amelyben természetes, hogy a szereplők Kadlott Károlyt és Rolling Stonest hallgatnak. A szövegnek ez a kettőssége nagyon izgalmas és szórakoztató olvasmányélményt eredményez, amely során a figyelmünket végig leköti a szokatlan nyelvi regiszter és az a mód, ahogyan a régies, népies kifejezések köznapi szavakkal és popkulturális utalásokkal keverednek. Mivel ma már nincs benne a köztudatban, az archaizáló nyelv hozzájárul a fantasy világábrázolásához, amennyiben ennek a műfajnak hagyományosan része a tőlünk idegen, varázslatos népek nyelvének és kultúrájának megjelenítése.
A kötet a következő bibliai intertextussal zárul: „A föld puszta volt, és sötétség volt a mélység felett. Fecske kortyolt a tóból, fluoreszkált a kőkereszt, és Isten lelke a vizek hátán lebegett.” (148.) A természetfeletti világtól ezzel búcsúzunk, az idézet a lebegés köztes állapotában hagyja az olvasót, itt még nem jön létre a teremtés aktusa, a sötétséget nem váltja fel a világosság – csak a sejtetés van, a folytonosság határhelyzete.
Mintha minden olvasott történet egy teremtés előtti, liminális állapotot tükrözne, amelyben lehetségessé válik a szokatlan elmesélése.
Vass a hagyományokból építkezve alkotta meg saját, az ősállapotra emlékeztető világképét, amely otthonossá és bejárhatóvá válik úgy, hogy közben végig izgalmas és újszerű marad.
Vass Norbert: Kappanfölde, Kalligram Kiadó, Budapest, 2024.
A borítóképet Mórocz Márk, a fotókat Végh László készítette.
