Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Szalkai Szabó Ádám Filmszakadás című regényéből (Napkút Kiadó) kínál részletet.
Filmszakadás
regényrészlet
Egy rendőrautó búgott el a házunk előtt, majd olyan sűrűvé váltak a szirénázások, hogy már fel se kaptam rá a fejem. A net után az áram is csütörtököt mondott. Ismét. Úgy döntöttem, elbicajozom Ateszékhez. Kétsaroknyira lakott tőlünk, az utcáinkat elválasztó útkereszteződésen viszont nem jutottam túl: egy tűzoltó állt keresztben, két oldalán egy-egy rendőrautóval. Mellettük egy ukrán rendszámú szürke Dacia rostokolt.
Ismét ott álltam Sári néni kertjének a végében, kezemben a mobiltelefonom, aminek képernyőjén esőcseppek csillogtak. Láttam magam felülről, annak a fényes csillagnak a perspektívájából, amely minden tudományos állítás szerint évmilliókkal korábban elindult, hogy akkor, abban a pillanatban a látóterembe érjen; én mégis úgy éreztem, az égi tünemény akkor és ott, miattam született meg. Én pedig pont olyan magányos voltam, mint az az apró pont a fénytelen éjszakai égbolton – és tudtam, hogy jobb, ha hozzászokom.
Villám csapott a póznába, mire a vezeték leszakadt, két hatalmas betondarab pedig az úttestre esett. A rendőrök biztosították a tűzoltók munkáját, de az ukránokat ez nem érdekelte.
– Nem érted, hogy a másik utca is le van zárva, ott áll az egyik haverod, és onnan sem enged tovább?! – magyarázta a nagydarab, vörhenyes képű fickó a rendőröknek, kezében egy félig leégett cigarettával. Hátranézett, egyenesen a szemembe. Mintha az ostorcsapásszerű hangot és sokat sejtető fanfárokat hallottam volna. Ledermedtem.
Felpattantam a biciklimre, belevágtam a pedálokba. A rendőrök feltartóztatni is elfelejtettek, elképesztő sebességgel hagytam magam mögött őket, az utcát, az egész múltamat. A kereszteződés felé száguldottam – már szinte láttam magam a túloldalon, mindentől távol, amint magányosan folytatom az utam, üresen, az emlékem is kiszakítva másokból.
Elfehéredő ujjakkal húztam be a féket. A bicikli a hirtelen megállástól rándult egyet alattam, mint egy öntudatára ébredt ló, ami megérezte a rajta ülő bizonytalanságát. Valami nyugtalanító zsibbadás szaladt át a tarkómon. Pontosan abban a pillanatban, amikor nekem kellett volna áthajtanom a kereszteződésen, egy hang nélküli szirénával száguldozó mentőautó rohant keresztül rajta. Lassított tempóban láttam elvágtatni; miután elment, még mindig elkerekedett szemmel meredtem magam elé. Akkora erővel szorítottam a fékeket, hogy az első kerék bovdenje elpattant.
Puha kéz erős szorítása a tenyeremen; a szemembe sütő, vakító napfény fülledt szaga, amibe frissen vágott fű és naptej olajos illata vegyül. Meglátok egy macskát a szemközti ház tetején, kinyújtom a kezem, és elkezdek felé rohanni. A kezemre kulcsolódó kéz ránt vissza, mire a meglepődéstől összeszorítom a szemeimet; emiatt csak az elszáguldó autó hangját hallom. Kinyitom a szemem, anya emelkedett hangon korhol, ahogy magyaráz, a szorításától ütemesen meg-megrándulok. Egészen a vállamig hullámzanak a rezgések. Lesütöm a szemem, akkor látom, hogy fehér cipőcském egyik tépőzára a földön fityeg; annyi kosz került már bele, hogy nem tapad rendesen.
Abban a bizonyos kereszteződésben álltam, amitől anya a legjobban féltett – a környéken szinte minden ilyen helyen háromszög tábla állt, kivéve itt – itt szigorú piros jelzés parancsolt rám. A keresztülfutó út vezetett az általános iskolánkhoz, de ezen kellett akkor is átmennem, ha Sanyiékhoz tartottam. Miután megtanultam biciklizni, és elkezdtünk kijárni a bátyámmal, majd Ateszékkal, úgy éreztem, egyenesen hívogat az itt álló STOP felirat. Amikor csak lehetett, erre hajtottam. A fülemben csengtek anya aggódó szavai; éreztem elfehéredő kézfejét, amint az enyémet szorítja. Csak annál a kereszteződésnél vigyázz, a stoptáblásnál, ott annyi az autó, mennek, mint a bolondok, ott szállj le a bicikliről, balra-jobbra-balra, de te azért nézz még egyszer balra-jobbra, a biztonság kedvéért, és vigyázz!
Féltem ettől a kereszteződéstől, úgy gondoltam, minden őrültet erre zavarnak, ez a választóvonal a normális emberek meg a nemnormálisok között – aztán ahogy kamaszodik az ember és elkezdi megkérdőjelezni az addigi aranyszabályokat, én is egyre dacosabbá váltam a stoptáblával szemben. Egy idő után az iskolából hazafelé egyenesen versenyeztünk, ki mer minél tovább kiállni az aszfaltra. Ez volt az egyedüli festett út az Újtelepen, a közepén végighaladó szaggatott fehér csíkok csak még rémisztőbbé tették. Aztán eltűnt a félelemérzet, és már akkor sem féltem, ha véletlenül láttam, hogy épp jön egy kocsi. Lazán, de azért kellően sietve szökkentem ilyenkor vissza a járdára. A csirkejátékból kiveszett az izgalom.
Már tudtam, hogy nem olyan félelmetes ez a tábla. Inkább olyan, mint a szomszéd Sári néni kutyája. Linda csak ugat, de nem harap. Csak azért is körülnézés nélkül száguldottam át a kereszteződésen. Fittyet hánytam az anyai intésre, beleröhögtem a halál pofájába. Nem történt semmi. Vagy mégis: úgy éreztem, nyertem. Nemsokára újra megpróbáltam: megállás nélkül egyenesen átszáguldottam. Olyan érzés volt, mint mikor először nullakezeztem biciklin: dicsőséges. Hosszú ideig csak így közlekedtem a kereszteződésben: megállás nélkül, egyenesen begyorsítva. Aztán történhetett valami – talán ötödikes lettem, esetleg gimnazista; lehet, hogy rájöttem, a szülői intések nem szándékosan engem korlátozó, jogfosztó intézkedések, a világ pedig kicsit veszélyesebb hely annál, hogy csak úgy kinevessem a közlekedési táblákat. Egyszer csak, mint minden normális ember, elkezdtem újra megállni a stoptáblánál, és úgy áthajtani kereszteződéseken, hogy előtte körülnézek.
Akkor, ott a mentőautót jelenésként éltem meg. Szinte láttam az alsós énemet, amint a szabadságot harapva, mindenféle elővigyázatosság nélkül kihajtok, az autó pedig telibe kap.
Ateszékhoz kerülőúton, sűrűn magam mögé pillantva jutottam el. Poros csend ülte meg az udvarukat.
Meg kellene dobálnom az ablakát valami kővel – futott át az agyamon, de az utca felé csak a garázsuk apró ablaka tekintett. Innen lopkodtunk ki gyerekként mindenféle limlomot, ami aztán robotfegyverként vagy mágikus kardként kelt életre a kezeink között. A legkedvesebb játékunk mégsem ez volt, hanem az Ahová lépek, szörny terem. Ateszék diófáján szedett-vedett deszkákból épített kunyhó gubbasztott, erre másztunk fel és játszottuk el, hogy csak pár pillanatra léphetünk a földre, az alatt ugyanis a film szerint hatalmas féregszerű lények élnek, amik azonnal megesznek. A fáról az udvaron szétszórtan heverő nagyobb törmelékdarabokra, majd a kerítésre ugráltunk, onnan pedig további fákra és lomokra.
Hiába ordibáltam Atesz nevét, és a kisajtajuk is zárva volt. Soha nem jártam még így. A gyermekkori emlékek miatt oly kedves udvar most kelletlenül orrba vágott.
Nem volt kedvem hazamenni, de nem hazamenni sem akartam. Fel-alá kerekeztem, gondosan elkerülve a bizsergető veszélyekkel teli kereszteződést. Ismerős fák, házak és kerítések, ugyanazoknak a kutyáknak az ideges csaholása, akik mióta az eszemet tudom, mindig megugatnak. Fekvőrendőr, ami előtt, ha biciklivel vagyok, mindig felgyorsítok, majd a bukkanónál megpróbálom kiemelni az első kereket – most se sikerült, ahogy soha sem szokott. Gödrök, melyek hosszú évek óta javításra várnak; a tél megérkeztével a meggyűlt esővíz vékony hártyává fagyva fedi be őket – sarokkal beléjük taposva semmihez sem fogható hangon repednek szilánkosra. Baloldalt elhagyatott ház betört ablakokkal, előtte bokor, amit mi csak fosószilvának hívtunk – rendszeresen megdobáltuk vele egymást, de nem emlékszem, hogy valaha kóstoltuk volna. A bokor most álmosan, termés nélkül kókadt az utca mellett; idén nem szedtük róla a szilvát. Csak az általános iskola elé érve tűnt fel, hogy pontosan azon az útvonalon haladtam visszafelé, amelyen nyolc éven át jártunk haza Atesszal. Próbáltam meglepni magam; az utolsó pillanatban bekanyarodtam jobbra, az utca végére érve pedig még mindig nem tudtam, merre tovább – ismét jobbra rántottam a kormányt, épp csak elkerülve, hogy a szemközti padkának ütközzek. Újabb meggondolatlan kanyar, majd még egy és még egy.
Ott álltam a focipálya előtti korlátnál.
A csendet csak a pályát öntöző berendezés cakk-cakk-cakkja törte meg. Letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadságot. A pedált támasztó lábamról elindulva borzongás futott végig rajtam.
Csend és üresség.
Máskor elképzelhetetlen lett volna, hogy nyáron, jó időben legalább páran ne rúgják a bőrt a salakon. Vagy cigizzenek a lelátó elhagyatott padjain. Nem mertem a salakpálya felé nézni, de a szemem sarkában ott lebegtette a szél a sárga elkerítőszalag farkát.
Őrült erővel tekerni kezdtem. Nem figyeltem többé merre, csak el, a lehető legmesszebbre. Ahogy azonban sorba vettem a kanyarokat, egyet jobbra, kettőt balra, majd folyamatosan jobbra, jobbra, jobbra, azt vettem észre, egyre közeledem Hozzájuk. Már elhagytam az Újtelepet, nagyot kerülve elbicikliztem a repülőhíd mellett, szinte teljesen átértem a város másik oldalára. Vargabetűket leírva, de végül eljutottam arra a gyalogútra, amit a leggyakrabban választottam, amikor Hozzá mentem. Már csak a kórház melléképületei által szegélyezett bicikliúton kellett volna végighajtanom, amikor szinte önkéntelenül berántottam mindkét kéziféket – mivel a hátsó elszakadt bovdenje használhatatlanul fityegett a vázra erősítve, az elülső fék nagyot rántott a biciklin, én pedig fejjel előreborultam. Közvetlenül a tenyerem előtt, melyből a felkarcolt sebekből feketés vér szivárgott, áthatolhatatlan akadályként emelkedett egy leomlott támfal romhalmaza, elvágva a Felé vezető utat.
Fülszöveg:
Főhősünk és barátai csak egy utolsó közös nyarat szeretnének eltölteni az egyetem előtt – de nagyon úgy néz ki, hogy ez a bolygó utolsó nyara is egyben.
Az emlékezetesnek ígérkező hónapokban minden szétesik a főszereplő körül: kedvese szakít vele; a barátaival közös tervei szertefoszlani látszanak; a felnőttkor vészesen közelít; a túlszerető szülők szorítása viszont nem enged – eközben az addig ismert világ szó szerint kártyavárként omlik össze. A természeti csapások és megmagyarázhatatlan kozmikus események különös módon együtt lüktetnek főhősünk hangulatával, aki nemcsak az iskola legnépszerűbb lányához, hanem egy titokzatos emóshoz is közelebb kerül.
A Filmszakadás egyszerre posztapokaliptikus felnövéstörténet és generációs regény. A vidéki élet nosztalgikus képei – májusfaállítás, kocsmák, alkoholpárás bulik – keverednek a semmittevés melankolikus jeleneteivel, miközben főszereplőink megpróbálnak végig úgy viselkedni, mint akikre egy kamera szegeződik.
De mi a teendő azután, hogy végre összejött a régóta áhítozott csók; mihez kezd az ember, ha a szüzesség elvesztése öröm helyett csak viszketést hoz – és hogyan viselkedjen, amikor egyszer csak megszakad a film?
Szalkai Szabó Ádám popkulturális utalásokkal és önreflexív humorral teli regénye azt kérdezi: mi marad a világból, ha elfogy a jövő – és mi marad belőlünk, ha véget ér a fiatalság.
Borító: Napkút Kiadó
