Szarvas Koffán Károly ifjúkorának szeretett helyszíne volt, és kevesen tudják, hogy túl a középiskolai éveken, a szarvasi műértőknek köszönhette, hogy eljutott Párizsba. E korai festményekről nem sokat tudunk, egy 1963-as interjúban azt mondta a művész, hogy azok grafikus jellegű, fekete-fehér képek voltak. A fekete-fehér Koffán egész életét meghatározta – grafikáit és fotográfiáit egyaránt.
Koffán 1909-ben született, és ahogy generációja legtöbb tagjának, neki sem volt könnyű élete, hét testvérével együtt a család sokat nélkülözött. Gimnazistaként karikatúrákat készített diáktársairól, tanárairól, így fedezték fel tehetségét, és rajztanára beajánlotta Rudnay Gyulánál, aki akkor már hat éve a budapesti főiskolán tanított. Koffán be is került a Képzőművészeti Főiskolára, 1933-ban Rudnaynál diplomázott festő szakon. Korai festményeit mutatta be Szarvason, és a képek árából befolyt összeg tette lehetővé, hogy a fiatal művész 1934-ben Párizsba utazzon, ahonnan 1939-ben tért haza. A párizsi évek alatt kézműves tudását felhasználva sokféle munkával teremtette meg megélhetésének feltételeit:
„Voltam asztalos, lakatos, gépíró; könyveltem is, hegedűtanár is voltam, meg bábjátékos. És nagyon sokat rajzoltam.”
– mondta a már említett interjúban. Párizsban megismerkedett Blattner Gézával, akinek Arc-en-Ciel, azaz Szivárvány néven nagy hírnevet szerzett marionettszínháza volt. Koffán az ő kérésére kezdett különleges kezű figurákat faragni a Passy negyedben, a Rue Berton utcában berendezett kicsiny műtermében. Ezt a közös munkát koronázta meg az az aranyérem, amit közreműködőként 1937-ben nyert el Az ember tragédiája bábos változatához faragott figuráival. A különleges művészi érzékkel megalkotott, csontváz kezeket ábrázoló faragványok nagy része sajnos elpusztult a háborúban.
1938-ban Párizsban vette feleségül a szarvasi születésű, nála három évvel fiatalabb Rideg Terézt. Négy gyermekük született, két fiú és két lány. A párizsi évek alatt Koffán a grafika felé fordult, ennek talán praktikus okai is lehettek, mivel vásznat, olajfestéket vásárolni aligha lett volna lehetősége, így kezdett elmélyedni a fametszet és a linóleummetszet rejtelmeiben. Egy szabadiskolába járt, ott tudott kísérletezni ezen technikákkal.
Rengeteg fázisnyomatot készített, amíg eljutott a számára megfelelő lapig.
Érdemes megemlíteni, hogy a harmincas években nagyszámú magyar művészkolónia élt Párizsban, ezek tagjaival Koffán kapcsolatban volt. Néhány név: Tihanyi Lajos, André Kertész, Csáky József, Kolozsváry Zsigmond. Miután 1940-ben hazajött, saját kiadásban jelentette meg a De profundis című albumot, amely az 1934-39 között Párizsban készült öt fametszetet és 27 linóleummetszetet tartalmazott, és amely 115 példányban készült a Képzőművészeti Főiskola kézisajtóján. Az előszót François Gachot írta, akit egyébként a főiskoláról ismert, ugyanis 1931-ben, amikor Koffán elsőéves volt, francia nyelvtanár volt a főiskolán. Érdekességként jegyezném meg, hogy 2005-ben a Központi Antikvárium árverésén felbukkant a De profundis egy példánya, amelyet Koffán annak a Ruzicskay Györgynek dedikált, akinek egykori alkotóházában látható ma a Koffán-kiállítás.
A De profundis – A mélységből kifejezés egy bibliai idézetből ered, ezzel kezdődik a 129. zsoltár: „De profundis clamavi ad te, Domine”, azaz „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!”. E sor több irodalmárnál felbukkan, például Baudelaire-nél, Oscar Wilde-nál, Federico García Lorcánál – nem tudjuk, hogy ezek bármelyike is befolyásolta-e Koffánt. A De profundis metszetei a fekete-fehér felületek ellentétére épülnek, a figurák mintha mindannyian a sötétségből lépnének elő. Ezt tovább erősíti, hogy számos kompozíción a tér érzékeltetésére Koffán egy boltívszerű motívumot helyezett el a figurák fölé, mintha minden jelenetnek egy pince vagy egy barlang lenne a helyszíne. Az az emberkép,
az az együttérző hang, amely sugárzik a képekből, abból a szocialista világnézetből is fakadt, amit Koffán a francia színtéren ismert meg
és tett magáévá. Hazatérve azonban napról napra világosabbá vált, hogy a szép eszmék, a társadalmi egyenlőség ideája és a valóság egyre távolabb kerültek egymástól. 1949-re ez oda vezetett, hogy bár megalapozta és elismertté tette a Képzőművészeti Főiskola grafika tanszékét, abbahagyta a művészi munkát. Érdemes megemlíteni, hogy Fekete Nagy Béla festőművész életében is volt egy hasonló okokból előállt alkotói csend, ő 1948-ban hagyta abba a művészi tevékenységet, és csak 1965-ben, miután nyugdíjba ment, kezdett újra festeni. Koffánt 1956 után eltávolították a főiskoláról, életét ezután teljesen a fotográfia és az ornitológia töltötte ki.
A hatvanas évek a madaras fotókról és a nagy sikerű ornitológiai könyvéről szólnak. Koffán fotóművészeti munkássága a mostani kiállításnak nem része, viszont a művész madarak iránti érdeklődése már korábban, a grafikákon is tetten érhető, a most kiállított három monotípia ezt illusztrálja. Az egyiken egy kitömött csonttollú madarat, mögötte a falon pedig a madárról készült rajzokat látunk. Ez a fajta kompozíció több monotípián is megjelenik: az előtérben a fő téma, a háttérben a falon az ezt aláfestő motívumok. Ilyenek az 1947-es Vacsorázó, a háttérben egy hegedű, a Rajzoló önarckép, háttérben a kép replikája, az Üres tányér, háttérben emberi alakok és egy medve szobrai. A Figyelés című munka hátterében is egy kép jelenik meg a falon, mintegy a képzőművész attribútumaként. A monotípia egy megismételhetetlen, egyedi, nyomtatott grafika, Koffán kísérletezések nyomán, rafinált fogásokkal tudta e technika lehetőségeit kihasználni, a linómetszésnél már körbejárt, fekete-fehér mezőkkel való komponálást továbbfejleszteni.
A madarak megfigyelése, majd lerajzolása már gyermekkorában, szülőfalujában kezdődött, majd Szarvason folytatódott.
Szintén képzőművész fia, ifj. Koffán Károly sokat mesélt apja eme szenvedélyéről. Ő mesélte, hogy Párizsban a Szajna-parti árusoktól is vásárolt madarakat, amelyeket nagy kalitkában tartott. Ezt a szokását Budapesten is megtartotta egy ideig, később már elítélte a madarak kalitkában tartását, és ő is felhagyott ezzel a szokásával. 1971 és 1974 között született meg a Kezek-sorozat, amelyet kézenfekvő lenne levezetni az egykori párizsi bábfaragásokból, de bizonyára nem csak ez a régi emlék inspirálta a 37 darabból álló tollrajzokat.
A rajzokon szürreális kézhalmokat látunk, beszélő, gesztikuláló kezek zsúfolt kompozícióit.
A Kezek-sorozat befejezése után született meg az a több mint 40 darabból álló botfaragás, amelyből 29-et mutatott be 1980-ban a Nemzeti Galériában rendezett kiállításán. Hogy Koffán faragás iránti vonzalma újra feltámadt, az annak is köszönhető volt, hogy A magyar népművészet könyvei című sorozat illusztrációit ő készíthette el, és ennek egyik kötete volt a Magyar pásztorfaragások című könyv. A pásztorfaragások fotózása közben kaphatott kedvet saját botjainak elkészítéséhez. Fia elmondása szerint ekkoriban vásárolt egy vályogházat, és talán ez a paraszti környezet, amely valamiféle életmódváltással is járt, sugallta, hogy ehhez az ősi tárgytípushoz nyúljon vissza.
Koffán az 1948-49-es tanévben a grafika szak vezetőjeként kezdett el tanítani a főiskolán, tanítványai rajongtak érte, hírnevet szerzett a nyomtatott művészi grafika szaknak, de a főiskola vezetése mindvégig ideológiailag megbízhatatlan elvtársnak tartotta. Végül 1957 elején őt és három tanártársát – Bencze László, Csanádi András és Muray Róbert – elbocsátották a főiskoláról. Sok tanítványa közül Kondor Bélát és Gross Arnoldot szokták kiemelni.
Koffán és Kondor között valóban nagyon szoros, baráti viszony volt, amely azután is megmaradt, hogy Kondor lediplomázott.
Kondor a főiskola befejezése után is megtartotta azt a Koffán mestertől tanult szokását, hogy több fázisnyomatot készített egy-egy rézkarcáról. Ezek közül sokat nemcsak megmutatott és megbeszélt egykori tanárával, hanem neki is ajándékozott néhány lapot, ebből látható egy a kiállításon. Az önarcképek egy önálló csoportot alkotnak az életműben, és miközben a művész önarcképeit néztem, vonásait fürkésztem, eszembe jutottak egyik önéletrajzának záró mondatai, amelyek sokat elárulnak erről a sokoldalú, erős morális tartású polihisztor képzőművészről: „46 éves korában
az ember életében nem dátumokkal jelölhető eredmények dominálnak, hanem érzelmek. Ilyenekről pedig nem kötelező beszélni.
Annyit mégis, hogy az életrajz szenvedő hőse valóban halálos elszántsággal csügg a szabadságon, s elkeseredetten utálja a képmutatást és az igazságtalanságot.”
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
A Mélység és tükörkép – Koffán Károly (1909-1985) című kiállítás a szarvasi Ruzicskay Alkotóházban tekinthető meg május 24-ig.
A borítókép forrása: magyarmuzeumok.hu
