Egy élet tíz fejezetben. David Szalay Test című regényének kegyetlen narrátora eltéríthetetlen fókusztartással követi István útját a kisvárosi lakóteleptől a hertfordshire-i villáig és vissza.
A tizenöt éves István le akar feküdni egy lánnyal, de nem tetszik a lánynak. A tizenöt éves Istvánnak eszébe sem jut lefeküdni a negyvenkét éves szomszédasszonnyal, de a szomszédasszonynak tetszik. David Szalay Booker-díjas könyvének
első fejezete rövid jelenetekből álló, szűkszavú, de ijesztően hihető bemutatása a szexuális behálózás folyamatának.
A szomszédasszony az első szájrapuszitól a közösülésig minden lépés előtt engedélyt kér, és bár eleinte István nem akarja, mindig igent mond. Vagy legalábbis nem mond nemet. Pedig gusztustalan együtt lenni egy olyan nővel, aki annyira öreg, hogy kovászos uborkát tesz el az erkélyen. Furcsa, hogy nem borotválja magát, mint a pornóújság modelljei, de tulajdonképpen jó így. És amikor nincs ott, hiányzik. Nagyon hiányzik. Annyira, hogy muszáj átmenni hozzá, beszélni kell vele, látni kell, és nem lehet hinni a férjének, aki azt mondja, hogy nincs otthon. Át kell gázolni rajta, lebirkózni, bejutni a lakásba. István erős, kapcsolatuk úgy kezdődött, hogy a szomszédasszony megkérte, segítsen a szatyrokat hazacipelni a közértből. Könnyedén félrelöki a szívbeteg férfit, aki megtántorodik, legurul a lépcsőn, és beveri a fejét a korlátba.
A könyv magyar kiadása bő öt hónappal azután jelent meg, hogy másodszorra is elolvastam az eredetit. Amikor nekiálltam a fordításnak, zavarba jöttem. Az emlékeimhez képest durvábbnak, élesebbnek tűnt a szöveg, az első fejezet abúzusa pedig kevésbé sokkolónak. Ami angolul még ijesztő volt, magyarul „csak” felháborító. Összevetve a fordítást az eredetivel, azt találtam, hogy
bár tényleg több ponton konkrétabban fogalmaz a magyar változat, a nyitófejezet erejét kioltotta egy szerencsétlen szóválasztás.
A behálózás nulladik pontján a szomszédasszony somlói galuskával kínálja Istvánt. A fiú eszik, és közben „lassan rájön, hogy a nő mintha vonzódna hozzá, vagy mi” (12.). Az angol eredetiben a vonzódás helyén „a sort of affection” szerepel. Az „affection” egy általános meleg érzés, akár egy habzsoló kölyökkutya látványa is kiválthatja. Sokkal szélesebb érzelmi spektrumot fed le, mint „vonzódni valakihez”. Amikor a tizenöt éves szűz fiú (a magyar fordításban) pontosan megérzi a nő szexuális érdeklődését, még azelőtt, hogy bármi történt volna kettejük között,
olyan érett intuícióról tesz bizonyságot, amelytől hirtelen felnőttnek olvasódik, és ez átértékeli egész későbbi kapcsolatukat.
Léteznek persze ilyen tinédzserek, de ők biztos máshogy reagálnának, ha egy idősebb nő engedélyt kérne megcsókolni őket. István, a „kölyökkutya” azonban „még azt sem érti, mire gondol a nő” (13.). Érdemes volna a későbbi kiadásokban ezt az egy szót megváltoztatni, mert a kötet folytatásában Barabás András fordítása ugyanolyan könnyen olvasható, erős próza, mint az eredeti regény.
A Test a szomszéd halála után kilenc további fejezeten keresztül kíséri Istvánt. Néha csak hónapokat, néha hét évet is
ugrunk a fejezetek között, hogy mindig az átmenetek, nagy változások idején kapcsolódhassunk be a főszereplő életébe.
Látjuk, ahogy a rendőrök letartóztatják, de csak később, visszaemlékezésekből ismerjük meg a javítóintézeti évek egy-két eseményét. Látjuk a döntést, amikor István katonának áll, és látjuk, amikor hazaszállítják Kuvaitból, de az iraki balesetről, barátja halálának részleteiről csak akkor olvashatunk, amikor Londonban, sofőrként mesél róla megbízójának. Mind a Booker-díj bizottsága, mind a Libri Könyvkiadó ajánlója kihangsúlyozza a Test nyelvének egyszerűségét. Igazi minimalista prózát kapunk, a leírások ritkák és rövidek, de jól eltaláltak, magyar olvasóként például azonnal az iskolapadban érezhetjük magunkat, amikor a neonbúrában meggyűlt döglött legyek árnyairól olvasunk. Még a párbeszédek is minimalisták, általában két-háromszavas megszólalásokból állnak. Ám nem csak a nyelv egyszerűsége adja a Test erejét.
Kegyetlen narrátorral van dolgunk, aki célra tart, és megfigyelése tárgyán kívül semmi nem érdekli.
A fókusztartás egyik izgalmas eszköze a névadás. Az első fejezetben egyedül István kap nevet, de mihelyst megtanulja az olvasó, hogy nincs itt senki más, aki fontos lenne, megfordul a játék. A folytatásban szinte mindenkit, a félmondatos említést kapó távoli ismerőst is megnevezi – elég az „ő”-ből, a „nő férjé”-ből és hasonlókból. Egy-egy karakter nevét azonban visszatartja a narrátor. István londoni megbízójának felesége csak Mrs. Nyman. Már viszonyuk van, de még mindig nincs keresztneve. Akkor válik Helen Nymanná, amikor István először mesél róla egy barátjának. Egy erős érzelem, a féltékenység kell ahhoz, hogy végül egyszerűen Helen legyen, vezetéknév nélkül. István az emeleti ablakából figyeli a kertben beszélgető házaspárt: „s eközben Helen valami olyat tesz, amit István soha azelőtt nem látott tőle: gyengéd szeretettel érinti meg a férjét” (173.).
A kihagyásos próza gazdaságos, a könnyen elképzelhető jelenetek nincsenek leírva. Felesleges is volna megmutatni, hogyan fizet a szomszédasszony a közértben, vagy hogyan köti a cipőjét egy katona. Hátránya azonban, hogy olykor elnagyoltnak tűnhet, és ha egy esemény mögött az olvasó el nem mesélt történetet sejt, megrövidítve érezheti magát.
Kár, hogy az iraki háborúból hazatérő fiú és anyja karácsonyi ajándékozása csak egy rövid mondatot kap:
„Utána átadják egymásnak az ajándékokat” (101.). Milyen ajándékot lehet adni egy exkatonának, aki a háborúban elvesztette a barátját? Piperekészletet borotvahabbal és after shave-vel? Ő mit ad az anyjának? Ugyanígy nem magától értetődő, hogyan tanul meg István anyja, egy ötvenes magyar nő angolul. István már összeházasodott Helennel, amikor először látjuk az anyját Angliában. Egyetlen szót sem beszél angolul, menyével Istvánon keresztül kommunikál. Legközelebb, néhány év múlva már magabiztosan felügyeli a bérleti szerződéseket és biztosításokat, sőt, a Helen exférjétől maradt vagyont kezelő ügyvéddel is ő tárgyal. A regény címének magyarázatát Szalay nyilatkozataiból kaphatjuk meg: „Arról is akartam írni, milyen az élet mint fizikai tapasztalat. Milyen élő testnek lenni a világban.” (saját fordítás) Ennek a nézőpontnak a legkegyetlenebb megjelenése a szöveg zárómondata: „Ettől fogva egyedül él.” (407.)
A narrátor számára István önmagában nem, csak másokkal való kapcsolatain keresztül volt érdekes.
István mégis több, mint egy test. A kiadói ajánló „a világtól és saját magától elidegenedett férfiként” említi, de elidegenedése is csak részleges. Fokozatosan derül fény a hobbijaira: imádja a karórákat, mindent tud a BMW történetéről már a világháború előtti repülőgépmotor-gyártástól kezdve, és bár sokszor valóban úgy tűnik, csak sodródik az életben, napokig gondolkodik, mielőtt elvállalja a személyi testőri állást, nyugtalanítja a szeretői szerep, üzletemberként pedig céltudatos, folyamatosan tanul és képezi magát.
Más olvasatban a Test tekinthető azon pici részünk regényének is, amely mindig mást akar.
Ez István döntéseinek visszatérő mintázata. Nem akarja, de igent mond, maga sem tudja, miért. Máskor nem akarja, de érzi, hogy egy kis része mégis igent mondana. És, végül is, miért ne?
Magyar olvasóként megmosolyogtató tipikus ételeink egzotizáló túlszerepeltetése: még a jégkrém is Rákóczi túrós ízű. „Szerencsére” István hamar elhagyja az országot, így az étrendje is megváltozik. Ám ha a főhőst nem Istvánnak, csak I.-nek hívnák, és kedvenc étele a székelykáposzta helyett mondjuk a kevésbé országspecifikus sült kolbász volna, valószínűleg nem magyarnak olvasnánk. A Test fordulatos, izgalmas regény, és bár a nagyobb fordulatokat nem lőttem le, a spoilerezés sem tenné tönkre az olvasási élményt.
A regény nemcsak a története, hanem a nézőpontja és a nyelve miatt is figyelemre méltó, kiemelkedő teljesítmény ennyire egyszerűen írni.
A narrátor nem magyaráz, így az olvasó teljes szabadságot kap abban, hogy igény szerint ok-okozati kapcsolatokat találjon az események között. Vajon a szomszédasszonnyal folytatott viszony miatt kerül össze István mindig idősebb nőkkel? Sőt, emiatt a viszony miatt kerül folyton össze olyan nőkkel, akik nem tetszenek neki? („És a tetejébe ezt az érzést erősíti az is, hogy a nőt nem találja túlságosan vonzónak, és nem is akarna mindenáron lefeküdni vele” [165.]; „tárgyilagosan nézve olyan csúnyácska” [396.].) Vajon István azért nem kezdeményez soha, mert nagybátyjának mostohalánya, Noémi kikosarazta? Mit tudunk a poszttraumás stressz számlájára írni a történtekből? A Test megmutatja, mi történik. A többi az olvasó dolga.
David Szalay: Test, ford. Barabás András, Libri Kiadó, Budapest, 2026.
Borítófotó: Hegedüs Róbert
