Filotás Karina műhelyesszéje az Indulási oldal című verseskötet létrejöttéről, mely a Parnasszus Kiadó gondozásában jelent meg 2026 nyarán.
Üres füzet, Word dokumentum, jegyzet a telefonban, egy számla hátulja. Versről versre hurcolt, cipőfűző módjára megkötött költői képek, amelyeket íróbarátok egy-egy műhely alkalmával nevetve dobtak be a beszélgetésbe: „Vasárnapi húsleves, ezt a képet sokat használod!” Bele se gondoltam eddig. Valóban sok az otthonos és családos vers, ennek is kell egy ciklus.
Nem tudom pontosan megmondani, mikor kezdett körvonalazódni az Indulási oldal.
Talán azért sem, mert nem volt egyetlen olyan pillanat, amelyhez vissza tudnék menni az időben. Lassan gyűltek egymás mellé a versek, és szépen lassan kirajzoltak egy utat. A szövegek párbeszédbe lépnek egymással. Mintha különböző irányokból ugyanazt a helyet próbálnák megközelíteni.
Annyira biztosan emlékszem, hogy tizennégy éves koromban kezdtem verseket írni. Páros rímes sorokkal indultam, amelyeket fotók hátuljára firkálgattam, igyekeztem megragadni a pillanatot abban a pár sorban.
Az első találkozásom a rímekkel biztonsági keretet rajzolt körém, hamar megszerettem bennük a rendszert, a stabilitást, amit a forma adott.
Néhány ilyen fénykép a mai napig megvan. Talán már akkor is valami olyasmit csináltam, ami később az Indulási oldal egyik alapmozdulata lett: megpróbáltam megőrizni valamit, ami már elmúlt. Sokáig nem is gondoltam arra, hogy egyszer kötetem lesz. Írtam, mert jó volt írni. Aztán távol léptek tőlem a versek.
Az egyetem első néhány félévében az egyetemi újság cikkírója lettem, és másféle szövegek kezdtek érdekelni.
Nem volt különösebb stratégiám arra, hogyan szeretnék bekerülni az irodalomi életbe. Ha visszanézek, inkább azt látom, hogy lassan belenőttem. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy Füléről Budapestre költöztem. A főváros kinyitott előttem egy ajtót, amelyről korábban nem is tudtam, pontosan hová vezet. Egyszerűen csak újra szükségem lett a versekre.
Sokáig azt hittem, az első kötetem az elindulásról fog szólni. Arról a bizonyos kezdeti pontról. Aztán rájöttem, hogy valójában sokkal inkább szeretném benne megmutatni az utat, azt, ami az indulás és a megérkezés között történik. A lírai én otthonról indul. Magával viszi a gyerekkorát, a családját, a helyeket, ahol felnőtt, a kapcsolatait és azokat a mintákat is, amelyeket talán észre sem vesz, csak később, amikor már egészen máshol jár.
Az út közben nem csak földrajzi értelemben változtat helyet.
Felnő. Szerelmes lesz. Elveszít. Emlékezik. Elfelejt. Megpróbálja megérteni, mit hozott magával, és mit szeretne hátrahagyni. Talán ezért lett Budapest is ennyire fontos a kötetben, hiszen ez a város maga a felnőtté válásom. Vidékről érkezve egyszerre volt idegen és ismerős, túl nagy, mégis otthonos. Szárnya alá vett, terelgetett, tanított magáról, és közben én is tanulhattam általa önmagamról.
Ahogy egyre több vers került egymás mellé, feltűnt egy másik visszatérő elem is: a víz.
Egyszer arról olvastam, hogy a víz emlékszik. Nem tudom, miért ragadt meg bennem ennyire ez a mondat, de később vers lett belőle. A Folyó című szöveg megírása után, amikor már a kötet anyagát rendeztem, vettem észre, hogy a víz korábban is ott volt a verseimben. Néha tóként, tengerként, esőként vagy egyszerűen csak egy vízparti emlékként. Mintha ez az elem észrevétlenül végigfolyt volna a szövegeken. Akkor értettem meg, hogy ezek a versek talán mégsem annyira különállóak, mint amilyennek elsőre tűntek.
Régi tapasztalatok folytak át rajtuk, de minden újraírással, minden új olvasással valami megváltozott bennük. Eközben én is megváltoztam. Ez volt talán a kötet készítésének legnehezebb része. Nemcsak azt kellett eldöntenem, melyik vers jó, melyik nem, melyiket szeretném megtartani, hanem azt is, hogy mit jelent számomra most egy olyan szöveg, amelyet évekkel korábban írtam.
Egy régi verset újraolvasni néha olyan, mintha egy korábbi önmagammal találkoznék.
Ismerősnek érződik, de már nem teljesen az enyém. Vannak mondatai, amelyeket ma már másképp írnék. Vannak képei, amelyeket ma már nem választanék. A kötet szerkesztése ezért számomra kis részben önismereti munka is lett. Nem egyszerűen verseket válogattam. Egy életidőszakot próbáltam megérteni.
Közben sokat segített, hogy az irodalomhoz nem egyedül kellett közelebb kerülnöm.
A mentoraim, a különböző műhelyek résztvevői, írótársak és szerkesztők mind hozzátettek valamit ahhoz, hogy a szövegeimet pontosabban lássam. Az általam vezetett Papírhajó Íróműhely különösen fontos ebből a szempontból. Miközben mások szövegeit olvasom, a sajátjaimat is más szemmel kezdem látni. A „szövegvakság” nagyon könnyen kialakul: az ember egy idő után már nem látja azt, ami túlságosan közel van hozzá. A műhelyek megtanítottak arra is, hogy a szöveghez nem kell feltétlenül ragaszkodni, sokkal érdemesebb egyszerűen csak megfigyelni. Ha valami nem működik, elengedni. Ha valami még nincs készen, várni vele. Ha pedig egy vers több év után is visszajön, érdemes számításba venni.
Az Indulási oldal így végül több év munkája lett. Nem több év folyamatos írásé, hanem több éven át szerzett tapasztalásé. Több évnyi elindulásé és visszanézésé.
A cím is csak később lett igazán az enyém. Számomra azt a pillanatot jelenti, ahol még csak keresem az irányt.
Ahol nézzük a táblát, és nem biztos, hogy tudjuk, melyik járatra kell felszállnunk. Talán ezért is jó, hogy a borítóra került egy bőrönd. Nem tudom, mi van benne pontosan. Tapasztalat, emlékek, mások történetei, saját történetek, félelmek, mondatok – akár mindez együtt. Azt sem tudom, mi az, amit az olvasó kivesz majd belőle. Nem is szeretném meghatározni.
Egy könyv akkor kezd igazán élni, amikor kikerül a szerző kezéből.
Amikor megjelent, tényleg olyan érzésem volt, mintha elköltözött volna mellőlem egy nagyon jó lakótárs, aki egy csendes házat, egy üres szobát hagy maga után. Olyan volt, mint az a furcsa pillanat, amikor egy hosszú utazás után az ember végre megáll, és először néz körül.
Most pedig, hogy az Indulási oldal elindult, először érzem igazán, hogy nem nekem kell továbbvinnem. A versek útra keltek, és most már az olvasók történeteihez tartozhatnak.
Talán mások felismernek bennük egy gyerekkori utcát, egy elhagyott várost, egy családi mondatot, egy régi szerelmet
vagy egyszerűen csak azt a bizonytalan érzést, amikor még nem tudjuk, merre kell továbbmenni. Mert végül talán mindannyian ugyanazon az indulási oldalon állunk. Csak más bőrönddel.
Filotás Karina: Indulási oldal, Parnasszus Kiadó, Budapest, 2026.
Fotók: Filotás Karina
