A KULTer.hu Újraolvasó sorozatában részt vevő kritikusok szabadon választhatnak egy legalább három éve megjelent művet, amelyet újraolvasásra ajánlanak. A választások között megtalálhatóak olyan könyvek, amelyeket a recenzensek szerint nem ismert el kellőképpen a recepció, olyanok, amelyeket túlértékeltnek találtak, de olyanok is, amelyek megjelenésükkor szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet. A cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos az a recepciós tér-idő, amelyben épp olvasunk, és hogy időről időre kimozdítsuk a kritikai párbeszédet az aktualitások komfortzónájából. A sorozat következő részében Zahuczki Dorottya Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma című művéről gondolkodott.
Dubravka Ugrešić regénye, A fájdalom minisztériuma sokrétű mű. Fontos szerepet kap benne az emlékezés, az archiválás, az erőszak, a nyelv és a nyelvváltás.
A regény a múlt és a jelen közötti törést a délszláv háborús menekültek történetein keresztül ragadja meg.
Ehhez alkalmazza például azt a képzeletben megkonstruált archívumot, amely Jugoszlávia nosztalgikus megidézéséhez szükséges. A regény úgy szól a mindenkori emberi kapcsolatok nehézségéről és szépségéről, hogy közben
részletesen bemutatja Jugoszlávia felbomlásának lelki és fizikai következményeit és az emigráns létet is,
de nyelvileg, formailag is érdekes konstrukció. A fájdalom minisztériuma 2004-ben jelent meg horvát nyelven, négy évvel később pedig magyar kiadást is kapott.
Az archívum fogalmai is nyomon követhetők a regényben. Nem létezik egy egzakt archívum-definíció, de
az archívumot tekinthetjük a felejtés eszközének
(Vajda András részletesen foglalkozik az archívumokkal – említi, hogy Platón a Phaidroszban az emlékezet halálának nevezte az írást. Az íráshoz hasonlóan az archívum is az emlékezést támogató rendszer, amely ezáltal a felejtést segíti elő [lásd: Vajda András: Az archívum mint a kulturális emlékezet és az örökségképzés színtere in. Örökség, archívum, reprezentáció, szerk. Jakab Albert Zsolt – Vajda András, Kriza János, Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2017, 15.]).
Lehet a vágyak megtestesítője is, hiszen sokszor épp azt keressük a múltban, amivé válni szeretnénk.
(Ua. 17.) Valamint – Vajda Pierre Norát idézi – az archívum identitásőrző is lehet. (Ua. 19.) Wolfgang Ernst Az archívumok morajlása című írásában az irodalmat szembeállítja az emlékezet technológiáinak hatalmával, és az irodalom mint elbeszélés kudarcát jelenti ki. (Wolfgang Ernst: Archívumok morajlása in. Jacques Derrida – Wolfgang Ernst: Az archívum kínzó vágya / Archívumok morajlása, Kijárat Kiadó, Budapest, 2002, 126.) Ám az archívum alapvetően hallgat, és hallgatásával lesz képes „hatékonyan” működni az irodalomban (Uo.).
Ugrešić regényében a hallgatás helyét a kimondás, a nyelvkeresés próbálja meg átvenni.
A könyvtárgy maga is működhet archívumként. A regény nemcsak az elbeszélő egyes szám első személyben megfogalmazott gondolatait tartalmazza, hanem az egyetemi hallgatók dolgozatait, feljegyzéseit is. Az eredetileg kézzel írt dokumentumok az írógépekre jellemző betűtípussal törik meg az elbeszélő mondatait. Ezek egészítik ki, teszik teljessé a történetet,
mintha az önmagával folyamatosan küzdő elbeszélő hozna létre egy archívumot
arról a két szemeszterről, amikor egyetemi oktatóként dolgozott Amszterdamban. Mintha azzal töltötte volna szabad óráit, hogy akkurátusan begépelte a kézzel írt szövegeket, és a saját történetébe helyezte azokat. Így lesz a könyvtárgy a jugoszláv menekültek begépelt emlékeivel egy archívum.
A magyar kiadás borítóján felbukkan két tárgy: a regényben jelentős szerepet kapó bilincsen egy sztereotipikusan Hollandiát jelképező tárgy, egy fapapucs függ. A bilincs a büntetést, a fájdalmat, sőt akár a fetisizált fájdalmat is jelentheti, a fapapucs pedig az emigránsok által primer szinten megtapasztalt új országot ábrázolja, amelynek még a nyelvét sem beszélik.
A fapapucs a Hollandiához való felszínes kapcsolódás szimbóluma,
a bilincs pedig a cselekmény során először olcsó, humorosnak szánt ajándékként szerepel („Egy hágai S/M pornóklub a »Ministry of Pain« nevet viselte. Ezért mondták a pornóvarrodában dolgozó hallgatóim, hogy a »Minisztériumban« dolgoznak.” [16.]), később a birtoklás és a kiszolgáltatottság jelképe lesz.
A történet elbeszélője, Tanja Lucić jugoszlavisztika szakon végzett Zágrábban.
A délszláv háború elől Németországba emigráltak élettársával, majd Lucić egyedül érkezett Amszterdamba, hogy a kapcsolatainak és szerencséjének köszönhetően szerzett állást betöltve szerbhorvátot (kiemelés az eredetiben is, de ott a szerbhorvát szó horvát nyelven szerepel) tanítson az egyetemen. Amikor Lucić arra kéri a diákjait, hogy írjanak magukról rövid bemutatkozást, azzal szembesül, hogy rendkívül különböző háttérrel és tudással rendelkeznek, ezért úgy dönt, közös pontokat keres számukra. Ebből lesznek „a jugónosztalgiás kiállítási tárgyak”. Ez a megfogalmazás implikálja az archiválás igényét.
Az ember azt akarja múzeumba helyezni, kiállításba rendezni, amit érdemesnek tart arra, hogy a történelem részévé váljon.
Az archívum „maga is jelentéseket termel, egyrészt úgy, hogy a dokumentumokat a rendszerezés során eleve bizonyos értelmezési kontextusokba helyezi, másrészt a gyűjtés során alkalmazott szelekció révén prekoncepciókat érvényesít és hangsúlyokat tol el” (Vajda, I. m., 14.). Ez történik Lucić kartársnő óráján is: a hallgatók kiválasztják azokat a tárgyakat, amelyek a már felbomlott Jugoszláviára emlékeztetik őket, és képzeletben összegyűjtik ezeket abban a piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyorban, amely elsőnek jutott az egyikük eszébe.
Ez a szatyor haszontalan szemétnek tűnhet, mégis szociokulturális jelentőséggel bír: a jugoszláv zászló kifigurázása vörös csillag nélkül.
A szatyor „menekült, hontalan, a túlélés mestere; útlevél nélkül lépi át a határt és a legolcsóbb közlekedési eszközzel utazik, jegy nélkül” (43.). Ez az egyszerű tárgy az emigránsoknak egy kis darab Jugoszlávia, amelyet átmenthetnek Hollandiába.
Nem véletlen, hogy a háborús traumákat hordozó társaság rezonál a „jugónosztalgia” kifejezéssel. A nosztalgia első tudományos leírása szerint az „otthonuktól elszakadt katonákat gyötrő betegség” (Darida Veronika Johannes Hofer doktori disszertációjából idéz: A nosztalgia művészete / A művészet nosztalgiája, Kijárat Kiadó, 2015, 121.), amely mentális és fizikai tünetekkel is jár. „A múltról való fantáziálás, rögeszmés tévképzetek, öngyilkossági hajlam, étvágytalanság, lázas állapot.” (Uo.) Darida szerint a nosztalgiához mindig kapcsolódik a töredékesség is, „mivel a múltból csak kontextusukból kiszakadt, jelentésük vesztett fragmentumok őrizhetők meg” (Uo.).
Az órán zajló „emlékgyűjtés” legfontosabb szabálya, hogy ne olyan dolgokat mondjanak a hallgatók, amelyekre mindenki emlékszik,
hanem olyanokat, amelyek az egyéni narratíváikban valamiért hangsúlyosak. Így alakítja az archívumot a Vajda szövegében szereplő „gyűjtés során alkalmazott szelekció” (Vajda, I. m., 14.). Bekerül az emléktárgyak közé egy gyerekkori bicikli, képregények, dalok, tévésorozatok, versek, minden, ami szép volt, minden, ami fájt… A burek, a baklava, a mákos tészta, az ételek mint az emlékezet és a szociokulturális tér lényeges elemei, amelyek az új országban nem ismertek, vagy nem olyan formában, ahogy az egyén emlékszik rájuk.
A tárgyak, ételek, műalkotások nemcsak egy kultúrát jelenítenek meg, hanem identitásmarkerek is,
a nemzethez, népcsoporthoz, országhoz tartozás kellékei. Emléket állítanak Jugoszláviának, és mivel ez a menekültcsapat elég fontosnak ítélte e tárgyakat ahhoz, hogy belehelyezzék őket a piros-fehér-kék csíkos műanyag szatyrukba, a virtuális múzeumukba, így a tárgyakat archiválják. Hiszen
az archiválás feladata az is, hogy döntés szülessen arról, mi ér annyit a múltból, hogy megőrzésre érdemes legyen.
(Vajda, I.m., 18.) Ezeknek a tárgyaknak az eszmei értékük magas – hiszen az egyének emlékei, tapasztalatai kapcsolódnak hozzájuk. A nyelvek és a nyelvek közötti váltás fontos szerepet kapnak Ugrešić regényében. Nem mondják ki konkrétan az egyes nyelveket jelölő szavakat, csupán „a mi nyelvünkként” utal rájuk a szöveg. Majd az egyik hallgató azt mondja: „A holland nyelvben érzem magam a legjobban. (…) mintha hálózsákról lenne szó, nem pedig nyelvről.” (36.) Ezzel eltávolítja magát az anyanyelvétől és a múltjától. Ellenben Lucić sokáig elzárkózik attól, hogy hollandul tanuljon, de
amikor úgy dönt, hosszabb távon is Amszterdamban rendezkedik be, nyit az új nyelv felé.
„Az élet jó hozzám. (…) Beiratkoztam egy holland nyelvtanfolyamra. Akárcsak a tanfolyam többi résztvevője, túl gyakran használom az ik személynévmást. (…) Az ik egyelőre semmire sem kötelez. Az ik olyan, mint egy gyerekjáték, bújócska. Azt mondják, ott a legkönnyebb elbújni, ahol a legjobban látnak. A holland hegyekben. Az ik kemény betűiben.” (225.)
A holland nyelv menedék lesz a traumatizált, otthonát vesztett elbeszélőnek.
Lucić gyakran hivatkozik saját magára betegként, a „fantomvégtag-szindróma” kifejezéssel írja le az elvesztett ország iránt érzett honvágyat. Az új nyelv tanulása ezzel szemben magában hordozza a traumatikus múlt hátrahagyásának igényét, annak vágyát, hogy az egyén ténylegesen otthon lehessen az új környezetben.
A történet végén ez az otthonra találás ténylegesen be is következik, az elbeszélő eljut arra a pontra, hogy ezt ki is mondja: „Láttam a homlokzatokat a Herengrachton, a Keizersgrachton, a Prisengrachton, és a Singelen, melyek úgy sorjáztak, akár a drága gyöngyszemek. Láttam a Munttorent, a virágpiacot és az Artistot. Egy pillanatra belélegeztem a Botanikai Múzeum súlyos, meleg, fűszeres levegőjét. Előttem, akárha a tenyeremen, a város, égből, üvegből és vízből. Az otthonom.” (221.)
Az új környezet és az itt születő emlékek betöltik a Jugoszlávia helyén maradt űrt az egyén lelkében, a nosztalgia jelentőségét veszti.
A különböző hátterű és nemzetiségű embereket egységbe szervező „jugónosztalgia” értéke, relevanciája megkérdőjeleződik a regény egyik kulcsjelenetében, amelyben a kartársnővel legszorosabb viszonyt kialakító, renitens diák, Igor látogatóba érkezik Lucić szolgálati lakásába. Igor a korábban a szexkellékgyárból ajándékba hozott bilinccsel egy székhez kötözi a kartársnőt, majd hosszas monológot intéz hozzá. Ebben megkérdőjelezi a Lucić által közös pontként, közösségépítő gesztusként, a honvágy és az emigránstapasztalat enyhítéseként elővezetett „emlékezésjátékot.”
Igor a nosztalgia kiárusításáról, a keserédes tapasztalat kommerciális haszonná fordításáról beszél,
arról, hogy nemsokára a kapitalista piac kedvelt termékei lesznek a nosztalgiát ébresztő tárgyak, relikviák. Ezek a gondolatok kétségbe vonják az órák célját, olcsó megoldásként értelmezik Lucić ötletét, csak a diákok szimpátiájának elkeseredett felkeltését állítva be a nő motivációjaként.
A valódi emlékek Jugoszláviáról Igor szerint nem nosztalgikusak, hanem a háború vérességével telítettek.
Igor előre eltervezte, hogy bántalmazni fogja a kartársnőt, mert ő az egyetlen diák, akit megbuktatott. Lucić nem tud válaszolni Igor azon kérdésére, hogy miért buktatta meg, hazudik, hogy azért tette, mert azt hitte, Igor vádolta be őt a tanszékvezetőnél azzal, hogy „nem csinálnak semmit” az órákon, ezért a második szemeszterben már nem működhetett a lazább, barátságosabb rendszer, klasszikus egyetemi órákat kellett tartania.
Igorral eddig is a nyelveket keverve beszélgettek, ám ebben a jelenetben még hangsúlyosabb lesz az angol használata.
Ez a fiú fölényes, lenéző stílusát, tudásának fitogtatását és az elidegenítés gesztusát egyaránt hordozza. El akarja távolítani a kartársnőt önmagától, a közös nyelvtől is, amelyet mindketten anyanyelvként beszélnek, emlékeztetni akarja arra az idegenségre, amelyet ebben az országban érez, amelynek még a nyelvét sem beszéli. A szemére is hányja, hogy (ekkor még) arra sem volt képes a nő, hogy a holland nyelvet megtanulja – ebben a diákjai máris többek nála Igor szerint. Igor megpofozza a nőt, és egy ragasztószalagot erősít a szájára, majd Lucić fejére olvassa nemcsak azt, hogy szerencséje volt, amiért szellemi munkát végezhet az egyetemen (vécépucolás vagy szexkellékkészítés helyett), hanem azt is, hogy
a „jugónosztalgiával” emlékezésre kényszerítette őket, amely egyfajta kínzásként is értelmezhető
– hiszen a traumatizált menekültek épp hogy a felejtés szándékával érkeztek Hollandiába. A regény korábbi szakaszaiban egyértelművé vált, hogy Lucićot nem vezérelte rossz szándék, amikor az emlékez(tet)és igényével lépett a hallgatók elé. Traumatizáltságához sem férhet kérdés: nem képes elfogadni, hogy korábbi életének keretrendszere teljesen összeomlott, hiszen már azok az elnevezések is eltörlésre kerültek, amelyek egész fiatalkorában szervezték a körülötte lévő világot – Jugoszláviát.
Azért értheti elmarasztalás Lucić karakterét, mert nem próbál meg minden erejével javítani a saját helyzetén,
megreked a „betegségtudat” felismerésének szakaszában akkor, amikor ez a jelenet zajlik. Ám a regény végén mégis a gyógyulás és a változás útjára lép.
A hosszú, egyre feszültebbé váló jelenet csúcspontján Igor egy zsilettet húz elő a zsebéből, amivel megvágja a nő csuklóját. A test megsértése a végletekig feszíti Lucić autonómiájának elvételét, de a nő ezen a ponton nem feltétlenül negatív tettként értékeli ezt. Igor azt mondja, a sebeknek köszönhetően Lucić sokáig megtartja majd őt az emlékezetében. A fiú ezután letépi a nő szájáról a ragasztószalagot, sőt még a rendőrség számát is elmondja, amiről Lucićnak fogalma sem volt. Igor színt vall, közli, hogy „valószínűleg” ő vádolta be Lucićot a tanszékvezetőnél, mert nem bírta elviselni, hogy a nőt látszólag nem sebezte meg a háború – az olvasó tudja, hogy ez nem igaz.
Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire tekinthető megbízható elbeszélőnek Lucić.
Állítólag felhívja a rendőrséget, a kiérkező járőr viszont nem tekinti súlyos esetnek azt, hogy egy vérző nőt talál a lakásban, egy székhez bilincselve, nem is indul eljárás az ügyben. Lucićot nagyobb időugrások után egy lassan magára találó, az új életét egyre biztosabban belakó emberként látja a befogadó. Ráadásul együtt él Igorral, és kiegyensúlyozottnak tűnik a kapcsolatban. Felmerül a kérdés, hogy a bilincses jelenetsor valóban megtörtént? Nem idegen Lucić traumatizált, önmagában és a körülötte lévő világban is mélyen bizonytalan karakterétől, hogy egy ennyire határ- és autonómiasértő esemény után is erőteljesen kötődik Igorhoz, de a bilincses jelenet és a boldog együttélés közötti kontraszt megkérdőjelezi az egész elbeszélés hitelességét. Még az is lehet, hogy Lucić soha nem kapott oktatói állást az amszterdami egyetemen, hanem mindvégig bébiszitterként dolgozott, és a kellemes hangulatú „jugónosztalgiás” órák sem valósultak meg…
A Lucić csuklóján ejtett sebek után maradó fehér hegek – amennyiben valóban ott vannak – apró archívumok.
Egy fájdalmas időszaknak állítanak emléket, azoknak a hónapoknak, amelyeket a bizonytalanság, az új ország megszokhatatlansága és a haza elvesztésének elviselhetetlensége, feldolgozhatatlansága töltött ki. Mi marad az emberből, ha egyszer csak már nincsenek meg azok a helyek, ahol felnőtt? Hogyan lehet a hézagossá váló identitást, a visszamenőlegesen lebomló narratívákat újrakonstruálni, ha szétbombázták és szétbontották az egykori hazát? A sebek lezárnak egy időszakot, megnyitnak egy újat, amelyben az egyén megpróbál új identitást és új hazát felépíteni magának. Ez látszólag sikerül is az elbeszélés végére. Látszólag, mert az új helyzet még nem teljesen stabil.
A traumák feldolgozásához több idő kell. A kimondás, az indulat nyelvvé formálása viszont gyógyító erővel is bírhat.
A regény lezárásában a nyugtalanná váló Lucić kimegy a tengerpartra, és pogány ráolvasásként, furcsa mantraként átkokat kiabál a szélbe. Az anyanyelvén. Az átkok feloldják a hallgatást, magukba gyűjtik az indulatot, a fájdalmat, a honvágyat. Öncélúak, egyszerűek, olyan alapvető kulturális kódok, amelyekkel mindenki rendelkezik a saját nyelvi közegében. Kötőanyagok, emlékeket, érzeteket hordoznak, de ki is mossák az indulatot abból, aki kimondja őket, helyet adnak valami újnak, jobbnak.
Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma, ford. Radics Viktória, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008.
Borítófotó: Shevaun Williams
