Hazataláltok
(a játék)
Amikor a testek szagát felitta
a föld, megjelent előttük a sötétség.
Megtanítalak titeket játszani,
csak kövessétek a hangomat.
És a vadászok felálltak.
Fekete erdőn és fekete vízen át
vezetett az út. A fekete tűz körül
valaki énekelt, és a Holdat sárral
tapasztott kosárba gyömöszölte.
Rászórt két hattyúnyakat,
két őzgidabőrt,
azután a szilvamagokat.
Magasba dobta a kosarat,
a Hold az égre tapadt,
a szilvamagokra festett
csillagok pedig visszaestek,
és a vadászok szemébe álltak.
Kettőt tapsolt.
Így. Most már hazataláltok.
(a héja)
Tűszúrás az égen.
Előbb csak anyajegy,
majd egyre nagyobb májfolt.
Végül kiválik a kékből,
és hang nélkül ereszkedni kezd.
Madártoll, vákuumban.
Mielőtt földet ér, karma,
csőre, szárnya nő.
Felvijjog, és szél lesz.
Megmozdítja szárnyait.
Ahogy emeli, hegy hasad,
ahogy lecsapja, völgy.
Nyomában állatok
nyitják a szemüket.
(a kő)
Isten megteremtette a teknőst,
majd az embert és a követ.
Kettévágta őket hímre és nőstényre,
és így szólt: Se utódot nemzeni,
se meghalni nem tudtok.
Ha végleg megöregedtek, újra
fiatalok lesztek.
És a teknős, az ember és a kő
bólintott.
De a teknős, az ember és a kő
öregedtek, és többre vágytak.
A teknős így szólt:
Tojást akarunk rakni, Teremtő.
Isten elszomorodott, de azt mondta,
legyen. A teknősök utódot nemzettek,
megöregedtek és meghaltak.
Az ember is megszólalt:
Gyereket akarunk, Teremtő.
Isten lehajtotta a fejét, az emberek
pedig gyermeket nemzettek,
megöregedtek és meghaltak.
A kő látta ezt, és nem szólalt meg.
(a törvény)
Kezdetben értettük egymás szavát,
aztán a Teremtő ültetett egy fát.
Amikor elkészült, gödröt ásott,
és lekiabált. Elsőként az ember
mászott elő. A Teremtő büszkén
mutatott körbe: A tiétek.
Beszéljetek, hallgassatok.
De a világ még törékeny,
lábujjhegyen járjatok és
legvégső kétségbeesésetekben
se gyújtsatok tüzet.
Leültünk a fa alá,
ők körénk gyűltek.
Az új Nap ereszkedni kezdett.
Új sötét lett, új hideg.
Az ember reszketett,
az állatok hiába nyugtatták.
Senki nem fogta le a kezet,
amelyik a szikrát pattintotta.
Iszonyodva futottak szét,
és hiába hívtuk őket,
már nem értették a szavunkat.
(a felejtés)
Hegyeket mondtak,
fákat mondtak,
bokrokat és füveket mondtak.
Az üresség táj lett.
Nagy volt a csend,
ezért állatokat mondtak,
akiket magukhoz intettek.
Mondjátok meg, kik vagytok.
De azok csak zümmögtek,
vijjogtak, vonyítottak rájuk.
Az elsőt földhöz csapták,
a többi elmenekült.
Nem vagytok érdemesek
a húsotokra.
De embert nem tudtak mondani.
Az elsőt sárból gyúrták össze,
folyton szétesett.
A másodikat fából faragták.
Beszélt, de nem emlékezett.
Dühükben vízzel árasztották el
a földet, és szörnyeket
mondtak azokra,
akik nem fulladtak meg.
Harmadjára biztosra akartak menni.
Vettek egy marék kukoricadarát,
és arcot rajzoltak belé.
Az ember megszólalt.
Isteneim, mondta, és ők
elmosolyodtak.
De az ember mindent látott,
és mindent a nevén akart nevezni.
Belenyúltak a szemébe,
és hályogot húztak rá.
Akkor kezdődött a felejtés.
A ciklus darabjai afrikai, észak- és dél-amerikai
Borító: Unsplash
