Húsz év barátságai, szerelmei, koncertjei, másnapjai és veszteségei sűrűsödnek a Vad Fruttik új dalában. Az Annyira szeretlek egyszerre néz vissza és kapaszkodik a jelenbe, miközben több száz Fortepan-fotón keresztül idegen emberek emlékei válnak furcsán ismerőssé. Likó Marcellt a dal születéséről, az iamyankkal közös munkáról, a „pórázra kötött halálról”, öregedésről és arról kérdeztük, mit jelent húsz év után kimondani: „annyira szeretlek b*zmeg”.
KULTer.hu: Az Annyira szeretlek elsőre akár szerelmes dalcím is lehetne, közben sokkal inkább egy húsz éve tartó közös történetnek tűnik. Barátságokkal, koncertekkel, másnapokkal, veszteségekkel, öregedéssel. Kinek mondjátok most azt, hogy „annyira szeretlek”?
A dalban a megszólított nem egyetlen ember. Benne vannak azok, akikkel együtt telt el ez a húsz év. Barátok, szerelmek, zenésztársak, ismerősök és nyilván azok is, akik hosszú ideje járnak a koncertjeinkre. Engem az érdekelt, hogy mi lett velünk közben.
Ugyanazok az emberek vagyunk-e még, akik húsz éve egy fesztiválon álltak egymás mellett,
és mit jelent ugyanaz a mondat most, ennyi idő után. Az „annyira szeretlek b*zmeg” számomra éppen azért működik, mert nincs benne semmi ünnepélyesség. Inkább az a pillanat, amikor már nem akarsz szépen fogalmazni, csak odaborulsz valakinek a nyakába és kimondod. A szeretetnek van ilyen nyers, hétköznapi nyelve is.
KULTer.hu: A klip eredetileg lyric videónak indult, aztán saját becslésed szerint 10–20 ezer Fortepan-fotót néztél végig, mire kialakult a körülbelül 280 képes válogatás. Hogyan zajlott a válogatás folyamata? Miért döntöttetek emellett?
Az első ötlet valóban egy egyszerű lyric videó volt. Régi BKV-s viszonylatjelző táblákat kerestem, és arra gondoltam, hogy a dalszöveg sorai ezeken jelenhetnének meg. Ehhez kezdtem háttérképeket keresni, így kerültem a Fortepanra.
Először még nagyon konkrétan kerestem. Buszokat, bizonyos korszakokat, nagyjából a hetvenes-nyolcvanas éveket.
Aztán elkezdtek szembejönni olyan fotók, amelyeknek semmi közük nem volt az eredeti koncepcióhoz, viszont valamiért pontosan illettek a dalhoz. Innentől már nem évszámokat vagy tárgyakat kerestem, hanem helyzeteket. Táncot, ölelést, szerelmet, barátságot, várakozást, részegséget, magányt, hétköznapi pillanatokat. Egy idő után teljesen mellékessé vált, mikor készült a kép. A 280 fotó így állt össze. Nem illusztrálni akartuk velük soronként a szöveget, inkább olyan képeket kerestünk, amelyek ugyanabban az érzelmi térben vannak, mint a dal.
KULTer.hu: Számodra így milyen hangulat teremtődik? Van-e a szívednek különösen kedves fotó?
A Fortepanban az fogott meg, hogy vadidegen embereket nézek, mégis állandóan a saját emlékeimbe ütközöm. Egy lakásbelső, egy frizura, egy játszótér, egy mozdulat – ismerős.
Mintha az ember mások családi fotóin keresztül egyszer csak a saját múltját kezdené nézni.
Van egy kép, amit különösen szeretek. Egy kisfiú áll egyedül a régi fémmászókák között, a klipben a „kéne egy gyógyszer” sornál jelenik meg. Egyke vagyok, és nagyon ismerős az a helyzet, amikor az ember lemegy a játszótérre, és várja, hogy a többiek is lejöjjenek. Nekem ezen a képen egyszerre van jelen a magány és az egész gyerekkorom tárgyi világa. Azok a vasból hegesztett mászókák, amelyek ma valószínűleg át sem mennének egy biztonsági ellenőrzésen, nekünk teljesen természetesek voltak.
KULTer.hu: Zeneileg is nagyon izgalmas ez a fúzió a nosztalgikus képekkel kiegészítve. A Fruttik-hangulat iamyank proddal. Hogyan zajlott a közös munka?
Elég nehéz lenne már pontosan szétszálazni, ki mit tett hozzá, mert a dal folyamatosan járt kézről kézre. Yank gyakorlatilag mindenbe belenyúlt, közben a zenekaron belül is állandóan alakítottuk. A basszust például Dexterrel raktuk össze. Amikor átmentem hozzá, éppen nem volt nála basszusgitár, ezért egy elektromos gitárt vettünk fel és pitcheltünk le. A mai technikával ezt már szerintem senki nem mondaná meg. Dexnél kerültek bele a középrész imbolygó szintijei is. Az éneket többször újravettem, mert az első verzióban túl sok grit és rasp volt, és ő azt érezte, hogy ez elvesz a dalból.
Yankkal az egész zenei világát és szerkezetét találtuk ki.
Tőle jött például a Mellotron, a lassulás ötlete, és nagyon sokat foglalkozott azzal is, hogy milyen hangzásbeli referenciákhoz nyúljunk, hogyan épüljön fel a mix és a master. Mire elkészült, már tényleg közös munka lett belőle. Arra például őszintén nem emlékszem, hogy a dobokat pontosan mikor és hol vettük fel.
KULTer.hu: Az egész dalban ott van az idő múlása, aztán a végén mégis jön a makacs mondat: „Messze még a vége.” Ez inkább remény, dac, önirónia vagy ígéret?
Talán leginkább kapaszkodás. Van a dalban az a kép, hogy „pórázra kötött halál”. Nekem ez arról szól, hogy az ember megpróbálja valamennyire megszelídíteni azt, amitől fél. A halál így már nem valami arctalan szörny, ami egyszer csak felfal, hanem egy régi ismerős, akiről tudod, hogy egyszer majd bekopogtat. A „messze még a vége” ebből következik.
Tudjuk, hogy van vége, csak egyelőre nem akarunk odanézni.
Inkább kapaszkodunk egymásba, és abba a gondolatba, hogy talán még maradunk egy darabig.
KULTer.hu: A klipben több száz idegen ember élete villan fel néhány percre. Ha húsz-harminc év múlva valaki ugyanígy megtalálna egy 2026-os Vad Fruttik-koncertfotót egy archívumban, mit szeretnétek, mit gondoljon rólatok, amikor ránéz?
Azt hiszem, számunkra az önazonosság a legfontosabb. Ha valaki húsz-harminc év múlva ránéz egy ilyen képre, és azt látja, hogy ezek a srácok nem pózolnak, nem próbálnak valakinek látszani, akkor nyertünk.
Jó lenne, ha egyetlen képből is átjönne valami abból, ahogyan a zenéről vagy tágabban a művészetről gondolkodunk,
abból, ahogyan ehhez az egészhez viszonyulunk. Ha a kép igaz, akkor szerintem mindent tud, amit tudnia kell. Más nem nagyon kell. Az Annyira szeretlek egyébként a következő album első single-je. Valószínűleg október–november környékén kezdünk neki komolyabban a lemeznek, de azt még nem tudom, mikor jelenik meg. Nem hiszek abban, hogy egy alkotói folyamatot előre kijelölt dátumokkal kellene sokkolni. Előbb legyen meg a lemez, legyen olyan, amilyennek lennie kell, és majd utána kiderül, mikor érdemes megjelentetni. Addig még koncertből sincs teljesen vége az évadnak: december 27-én a Barba Negrában zárjuk az évet.
Képek: Katona Klaudia
