Mi az ihlet és hogyan érhető el? Ágoston Enikő Anna esszésorozatának célja, hogy sorra vegye és értelmezze a magyar irodalom ismert alkotóinak ihletfelfogását, felülírja a köztudatban elterjedt ködös jelentéseket, így egy letisztultabb és megközelíthetőbb jelenségként tárva fel az ihletet. A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán. Ágoston Enikő Anna negyedikként József Attila ihletfelfogását vizsgálja.
1. „Ugy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora…”
Már hosszú ideje képtelen volt verset írni, amikor hirtelen ritmikai jeleket kezdett rajzolni egy papírra. „József Attila, a nagytehetségű fiatal költő tragikus idegösszeomlással idegszanatóriumba került. A sok bajon, nélkülözésen átesett fiatal költő betegsége általános, mély részvétet keltett.” – írta a Népszava 1937. augusztus 12-én. Súlyos depresszióval és idegösszeomlással kezelték a költőt a Siesta szanatóriumban, ahol
látszólag a semmiből érkezett egy vers ritmusváza, majd arra épültek a hangok és a szavak.
Így született meg József Attila egyik versszerkezetileg és jelentésrétegeiben is legmélyebb kései remekműve, a „Költőnk és Kora” című vers. Barátai és környezete – köztük Hatvany Bertalan és Ignotus Pál – szinte terápiás céllal sürgették és biztatták az alkotásra. József Attilát ekkor már nem érdekelte az irodalmi világ és az alkotás. A visszaemlékezések szerint lehajtott fejjel, búsan beszélt mindenkihez.
A környezete titkolta előtte, hogy őrültnek tartják. Végül Német Andor mégis elárulta neki, és ezzel felzaklatta a költőt.
Az alapvető elkeseredettség és a felkavarodott lelkiállapot elegye ellenére a költő képes volt olyan magas fokú nyelvi-poétikai koncentráltságra, hogy megírja a „Költőnk és Korá”-t. Nem ez volt az első alkalom, hogy József Attila kivonta magát az élete körülményeiből és felülemelkedett azon az alkotói állapot javára. Erről Vágó Márta is beszámol: fél évvel korábban, 1937 januárjában József Attila
szinte utolsó pillanatban írta meg a Thomas Mann üdvözlése című versét Thomas Mann vendégszereplése alkalmából:
„Attila előző napon még csak készült a verset megírni, amit fel kellett volna olvasnia. Késő délután volt már. Sürgettem. Becsületbeli dolognak éreztem, és rettegtem a teljes letöréstől is, amit a meg nem írás jelentene. Izgatott az az abszolút biztonság, ahogy ígérte. Unottan legyintett. – Meglesz, nyugodjatok meg, meglesz. Itt nincs hiba – nézett fel keserű fintorral –, verset már akkor tudok írni, amikor akarok, csak élni nem tudok – fűzte hozzá ferde mosollyal. Ez az óriási biztonság részben valami áldozathozási, önpusztítási technikán alapult nála. Mindig tudott magából verset facsarni, külső parancsra is, nemcsak belső kényszerből.” (Vágó Márta: József Attila, szerk. Takács Márta, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975, 282.)
Ez alapján gondolhatnánk, hogy József Attila esetében szükségtelen az ihlet, de ez nem igaz. A visszaemlékezés egyik fontos pontja, hogy a költő bevallása szerint a versíráshoz értett, de képtelen volt formálni a saját életét; a másik pedig, hogy Vágó szerint József Attila „önpusztítási technikát” használt. Mindkettő az élethez kapcsolódó személyiség eltörlésére vonatkozik.
A költőnek képesnek kell lennie felülemelkedni az élethelyzetén, az ahhoz kapcsolódó eseményeken és érzelmeken.
Mindenek felett azt fontos megjegyezni, hogy József Attila azok közé a magyar költők közé tartozik, akik elméletben és gyakorlatban is sokat foglalkoztak az ihlettel, és teljesen újradefiniálták a fogalmat. Mielőtt rátérnénk erre, lépjünk vissza a „Költőnk és Kora” megírásának pillanatához.
Amikor József Attila végül rászánta magát az írásra, a folyamat egy különös, mechanikus fázissal indult.
Mielőtt a konkrét szavak megfogalmazódtak volna a fejében, a papírra először csak a vers ritmusát, a metrikai jeleket (hosszú és rövid szótagok jeleit, trocheusokat és jambusokat) rajzolt fel. Ezzel a módszerrel megalapozta a formát és a lüktetést, mintegy beindította belső alkotói gépezetét. Miután a ritmikai és rímszerkezeti rács már készen állt, elkezdte feltölteni szavakkal. A vers sajátos munkamódszerére utalhat a vers híres kezdése: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: »Költőnk és Kora«”. A k betűk hangzásának kiemelése is arra utal, hogy a sorok elsősorban nem szavakból, hanem kisebb egységekből, a hangokból álltak össze. A kemény k hangzás és a József Attila által ritkán használt ereszkedő trocheus szoros kapcsolatban áll ezekben a sorokban.
Ahogy a verslábak ritmikai egységeit rajzolta a papírra, hangokat, majd a hangokból kifejlődő szavakat keresett a vers zenei rétegéhez.
József Attilára több természettudományos könyv is komoly hatással volt ebben az időszakban. Foglalkoztatta a táguló világűr és a benne szállongó gázból kialakuló csillagok. Ezzel áll kapcsolatban a „Költőnk és Kora” című vers alakulástörténete, ahogy a hangzásból, egy láthatatlan, de létező versanyagból a vers, mint az űrben lebegő gázból a folyamatos porzással és gravitációs vonzással a csillag, majd a bolygó kialakul.
Már 1936-ban úgy ír Gyömrői Editnek a saját verséről, mint egy csillagrendszerről, amelyben a vers elemei mozgó kapcsolatban állnak egymással az űr végtelenségében: „Nem kívánnám én, Edit, magától, sőt Isten őrizzen tőle, hogy maga azt mondja versemre, hogy szép, esetleges logikai dolgozataimra, hogy okos – nem, úgy kellene hogy egymáshoz illeszkedjenek a szavak, a képek, a fogalmak, mint az űr szabadságának rendjében úszó csillagrendszerek.” (József Attila levelezése, szerk. Nagy Zsejke és Domokos Mátyás, Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 477.)
József Attila az ihletett művet a „határolt végtelenség” fogalmával írja körül az Irodalom és szocializmusban és az Esztétikai töredékekben.
Közvetlen egyetemességként, a szemlélhetetlen világegészt helyettesítő, képviselő, egyetlen szemlélhető teljességként határozza meg a műalkotást. A „határolt végtelenség” egy kifejezetten paradox megközelítés, mivel arra utal, hogy a mű formailag határokkal rendelkezik, mindeközben korlátlan kiterjedés található a formában. Úgy képzelte a műalkotást, mint amiben folytonos belső mozgás rejlik, és
a költő feladata, hogy megfelelő formát találjon a dinamika befogásához és fenntartásához.
Ezt a paradox megközelítést Einsteintől kölcsönözhette. Azonban még ennél is fontosabb, hogy a csillagászok a csillagködök egymástól való gyors távolodásának felfedezéséről írtak. Ez a felfedezés foglalkoztatta a költőt a „Költőnk és Kora” előtti időszakban. Ekkor olvasta Arthur Eddington A természettudomány új útjai, valamint James Jeans A csillagos ég titkai című könyvét. Ennek a két könyvnek a hatása nemcsak a táguló világegyetem szempontjából fontos, hanem a csillagok és bolygók születésének folyamata felől nézve is.
Az űr üresnek tűnik, de nyomokban mindenhol anyag tölti ki: ritkult állapotban lévő gáz.
Ahol ez a gáz sűrűsödni kezd, ott látható köddé alakul. A sűrűsödési pontokon egyre erősebb a gravitációs vonzás, így gömbformájú gázlabdák fejlődnek a ködből. Ezekből születnek a csillagok. A bolygók pedig a kicsapódott gázcseppekből keletkeznek. Ezek a cseppek kihűlnek, majd külső réteg keletkezik rajtuk. Végezetül egy még nagyobb kihűlés eredményeként az atomok szerves csoportjából kialakul az élet.
A természettudományosan leírt, üresnek tűnő űrből születő élet hasonló a „Költőnk és Kora” önreflexióihoz.
A készülő versben szálló üresség a porhoz hasonló, majd a második versszakban világgá alakul: „Ugy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora… // Ugy szállong a semmi benne, / mint valami: a világ / a táguló űrben lengve / jövőjének nekivág;”.
Ezek a sorok és versszakok végén megjelenő, vizuálisan port idéző pontok elsőre nem nyernek értelmet az űr természettudományos viszonylatában, mindaddig, amíg el nem olvassuk Eddington érzékletes hasonlatát: „Meggyőződésem szerint mindenkép valószínűtlen volt, hogy a csillagközti tér tökéletesen üres legyen. A természet gyűlöli az ürt; egyes atomok elszállnak a csillagokból s ködtestekből és szinte elvesznek a tér mérhetetlenségében, hasonlóan ahhoz, amint üres szobában meggyülemlik a por. Általános felvetés szerint, a csillagok egy, az egész tejutat felölelő, ős-köd bizonyos részein bekövetkezett tömörülésekből keletkeztek és ki lehet számítani, hogy e tömörülések nem fosztják meg teljesen az anyagtól a köztük fekvő részeket.
Várható tehát, hogy a mindenség kissé poros legyen,
vagy azért, mert az idők során a por felgyülemlett, vagy mert már kezdetben sem volt rendesen kitakarítva. Igaz, ma is folyik bizonyos söprés. A csillagok égi cselédekként futkosnak ide-oda és gravitációs erőkkel magukhoz vonzzák a közelükbe jutott anyagot. De a söprendő tér nagyságához képest igen kevés a tisztogató és a leírt módszerrel, számítások szerint, csak 10.000 billió év mulva fog az égi nagytakarítás befejeződni.” (Arthur Eddington: A természettudomány új útjai, Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1934, 179-180.)
A „Költőnk és Kora” poétikai szerkezete a semmiben lebegő darabok tömörülését viszi színre,
ahogy eljutunk a vers utolsó, legzártabb versszakáig, annak utolsó mondatáig, azaz szaváig: „Alkonyul.” Ez az egy szó annyira kitágul a vers egészének viszonyában, hogy magába rántja és ezzel összefogja a vers összes szálingózó darabját. Mindeközben a vers úgy is felfogható, mint egy csillagrendszer, mert
József Attila felfogása szerint minden egyes szó önmagában véve is ihlet, tehát határolt végtelenség, egy önálló világ.
Ahogy a szavak kapcsolatba kerülnek, folyamatos mozgásra kényszerítik egymást a gravitációs hatások miatt, így a vers szavainak különböző értelmezési lehetőségeivel szembesülünk. Hiába van egy rögzíthető formai szerkezete a versnek, folyamatos elmozdulásban van. Nem hiába írta Nemes Nagy Ágnes a „Költőnk és Korá”-ról, hogy: „Sok évtizeddel ezelőtt, amikor a verssel először találkoztam, rögtön tudtam, hogy hatalmas verskijelentést hallok, majdnem elszédültem tőle. De azt, hogy meg is értettem volna, azt nem állíthatom. Sokkal előbb éreztem a nagy vers szelét, mintsem közlendőjét fogalmilag meg bírtam volna fejteni. Úgy érzem: ma sem tudom.” (Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya, Magvető Kiadó, Budapest, 1992, 237.)
2. „a költeménynek pedig mint egyetlen ihletnek a legkisebb alkateleme is ihlet”
József Attila az esszéiben és a kritikáiban visszatérően használja az általa újradefiniált ihlet fogalmát, valamint a köré felépített líraelméleti keretrendszert.
Az ihlet az 1928 és 1930 között keletkezett művészetbölcseletekben, kritikákban van jelen,
olyan szövegekben, mint az Ihlet és nemzet cím alá sorolt esztétikai töredékek, Az Istenek halnak az ember él című Babits-kritika, az Ady-vízió, a Második költészetbölcselet és az Irodalom és szocializmus. Ezekben fogalmazza meg az ihlet elméleti konstrukcióját, de a későbbi elméleti szövegein is látható ennek az ihletfelfogásnak a lenyomata, akkor is, ha már nem használja az ihlet kifejezést.
József Attila ihletfogalma minden esetben a nyelv cselekvő működéseire utal.
Ez azt jelenti, hogy a szavak túlmutatnak a megszokott jelentéseiken, mintha folyamatos jelentésbeli elmozdulásokban, „születésben” lennének. Az ihlet kivonatolhatatlan, az értelem számára elérhetetlen, mert nem lehet megragadni egyetlen dermedt szerkezeten keresztül. Az ihlet poétikai működése mindig a nyelvi, jelentésbeli elmozdulásokban közelíthető meg. Mindazonáltal ezek az elmozdulások sosem láthatók át teljes egészében az értelem segítségével. Nem véletlen, hogy József Attila az ihlet működését a kör- és gömbszerű képi megjelenésen keresztül mutatja be. A gömbben végzett mozgás mindig a végtelenségig végezhető a hiányzó sarkok miatt. Ez teszi lehetővé azt is, hogy
a költő a műalkotás és a valóság teljességét egyenértékűnek tekinti.
„Hogy az ihlet rögzitette valóság csak egyetlen része a valóságnak, az kétségtelen. Azonban ha az ihleten belül, a müalkotásba belelépvén nézzük ezt a valóságot, ugy a valóság minden kivülrekedt eleme elveszti létét: egyszerüen nincsen, nem tapasztalható. Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé teszi és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az exisztencia elől, mint a teli hold a napot a szemünk elől: az ihlet a világ valóságának teljes fogyatkozása.” (József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930, szerk. Horváth Iván, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 91.)
A műalkotást a költő a valóság elemeiből építi fel. Ezek az elemek ugyan csak részei a valóságnak, az ihlet mégis olyan szerkezetben rendezi el ezeket, hogy a valósággal egyenértékű teljességként érzékeljük a befogadás során. Ez váltja ki a versen kívüli világ megszűnését. Az Ihlet és nemzet töredékei erre a teljesség-befogadásra vezetik be a „világhiány” és „világegész” fogalompárt, melyek közül mindkettő az „existenciában” tapasztalható meg. A kettő közül az utóbbi kizárólag az aktív szellemi működésű ihlettel tapasztalható meg. Az existencia József Attila szóhasználatában az ember szellemi központja, amely három módon képes befogadni a külvilágot: fogalmilag, intuitívan és ihletetten. Ebből az első kettő passzív működés, mivel a fogalmiság a konvencionális jelentéshasználatra vonatkozik, az intuíció/szemlélet pedig a külvilág darabjainak passzív, lenyomatszerű befogadására.
Az ihletett szellemi működés az egyetlen aktív folyamat, mivel alkotó képesség, szerepe a teljesség és a végtelenség létrehozása.
Az érzelmek és a további egyéni emberi jellemzők érdekes módon a szellemi centrum külső határain helyezkednek el. Ez az oka, hogy fontos a költő számára, hogy ezek fölé emelkedjen, mert csak akkor férhet hozzá az ihlet működéséhez. Azonban ehhez a működéshez szükség van a másik két szellemiségre is: „Az ihlet a szemlélet és a gondolat ellentétében való egység” (József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930, 123.). Ha az Ihlet és nemzet hosszadalmas és töredékes gondolatmenetét összefoglaljuk, látható, hogy a szemlélet a passzív „valóságdarabok” megragadásának működésével azonos. Az ihlet ezeket használja fel a műalkotáshoz.
Ahogy az ihlet kialakítja a vers formáját, lebontja a szemlélet által felfogott valóságelemek közötti kapcsolatokat,
a fogalmi szemléletmódot. Ez nem azt jelenti, hogy az ihlet teljesen eltörli a fogalmiságot, csak kibővíti a jelentésbeli mozgásteret, és ezzel megszűnik a fogalmi gondolkodásra jellemző, konvencionális szabályokra épülő, egyetlen útvonalon működő jelölő-jelölt viszony. Feszültség lép fel a szemlélet és a gondolat között, ugyanakkor szorosabb egység alakul ki az ugyan jelentéseiben rögzíthetetlen, de többféle útvonallal kialakított rendszerben. József Attila az Ady-vízióban arról ír, hogy a konvencionális jelentéssel használt szavakból összeálló állítások logikailag elemezhetők. Ezeket „ítéleteknek” nevezi. Ennek
a fogalmisághoz köthető logikának a megszüntetése a cél, hogy a vers egyetlen, egységes „szimbólummá” olvadhasson össze.
Az ítéleteket a logika tartja össze. A műalkotást az ihlet tartja össze. Mindkét esetben fontos, hogy az alkotóelemeket, például a szavakat önmagukban is összetartja a logika a fogalmi használatkor, az ihlet pedig lírai formában. Ahogy a költő írja az Ihlet és nemzetben: „az értekezésnek mint egyetlen fogalomnak, a legkisebb alkateleme is fogalom, a költeménynek pedig mint egyetlen ihletnek a legkisebb alkateleme is ihlet” (József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930, 99.). A vers egységei között végtelen és változó kapcsolatháló alakul ki. Az Irodalom és szocializmusban olvasható, hogy a műalkotás szerkezete, a részek közötti viszony változékonnyá teszi a vers szavainak jelentését.
Kölcsönös viszonyrendszer határozza meg a szavak működésmódját. Ez teszi lehetővé, hogy a mű „egészként” létezzen. „[A] mű világának minden pontja archimedesi pont.” (József Attila összes tanulmánya és cikke 1930–1937, szerk. Tverdota György és Veres András, L’Harmattan Kiadó-József Attila Társaság, Budapest, 2018, 139–143.)
Így válik a vers minden pontja, szava ihletetté, cselekvővé, egyenlővé az „egésszel”.
Az ihlet célja, hogy a vers minden szavát olyan pozícióba állítsa, hogy teljességet alkosson a fogalmi nyitottsággal, és ebben a teljességben olyan egészként legyen jelen, akárcsak maga a mű.
Felhasznált irodalom:
Ágoston Enikő Anna: Az alkotói én poétikai kiterjesztése: A lírikus epilógja, Vers versek helyett, „Költőnk és Kora” in. szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán, Simon Gábor és Tátrai Szilárd, Személyjelölés és poétika, ELTE Eötvös József Collegium, Budapest, 2024, 137–155.
Cseke Ákos: Egy tiszta költő: A tisztaság fogalma József Attila költészetében in. Cseke Ákos és Tverdota György: A tisztaság könyve, Universitas Kiadó, Budapest, 2009, 131–248.
Dobos István: Az újraírt költői képek olvasásának szubjektumszemléleti implikációi in. szerk. Bednanics Gábor, Hang és szöveg, Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 309–316.
Eddington, Arthur: A természettudomány új útjai, Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1934.
Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Irodalmi szöveg és Filozófiai szöveg in. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003, 197–207.
Finta Gábor: Szükséges-e az apagyilkosság? – Babits Mihály és József Attila, Literatura, 2008/3, 350–361.
Horváth Kornélia: Költészet és forma, Gondolat Kiadó, Budapest, 2014.
Horváth Kornélia: A világhiánytól a szövegig in. szerk. Finta Gábor és Sipos Lajos, Véges Végtelen, Isten-élmény és isten-hiány a XX. századi magyar költészetben, Akadémiai Kiadó, 2006, 137–150.
Jeans, James: A csillagos ég titkai, Dante Könyvkiadó, Budapest, 1943.
József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923–1930, szerk. Horváth Iván, Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
József Attila levelezése, szerk. Nagy Zsejke, Domokos Mátyás, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
József Attila összes tanulmánya és cikke 1930–1937, szerk. Tverdota György és Veres András, L’Harmattan Kiadó-József Attila Társaság, Budapest, 2018.
Konkoly Dániel: A hang kísértetei, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2022.
Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése. József Attila gondolkodói alkatáról, Forrás, 1995/4, 53–77.
Lengyel András: Az „Ihlet és nemzet”, József Attila nemzet-fogalmáról, Új Forrás, 2003/5, 31–39.
Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya, Magvető Kiadó, Budapest, 1992.
Németh Andor: József Attila, Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest, 1944.
Nothnagel Zoltán: „Különbözőneműek folytonossága”: Heinrich Rickert tudományfilozófiája József Attila értelmezésében in. szerk. Angyalosi Gergely, Egy közép-európai értelmiségi napjainkban: Tverdota György 65. születésnapjára, ELTE BTK, Budapest, 2012, 101–108.
Nothnagel Zoltán: Szómágia és marxizmus: József Attila „névvarázs-elméletének” fejlődésmenete az Irodalom és szocializmusig in. Első Század, 2014/2, 107–124.
Osztroluczky Sarolta: „Veszem a szót…”, A „keletkező szó” poétikája József Attila költészetében, Budapest, Ráció Kiadó, 2014.
Schwendtner Tibor: Ihlet és gondolkodás, József Attila művészetbölcseletének fenomenológiai gyökerei in. Jelenkor, 2022/11, 1307–1318.
Tverdota György: A születő szó és a használt szó, Literatura, 1986/1–2, 174–198.
Tverdota György: Az ihlet tana, József Attila és Pauler Ákos, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982/5–6, 539–560.
Tverdota György: Határolt végtelenség, Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
Tverdota György: Ihlet és nemzet, József Attila: A művészet metafizikája, Literatura, 2024/4, 391–392.
Tverdota György: József Attila Ady-víziója, Irodalomtörténet, 1980/3, 607–628.
Tverdota György: József Attila és Benedetto Croce, Az intuíció tanától az ihlet tanáig, Irodalomtörténeti Közlemények, 1980/5–6, 561–580.
Tverdota György: József Attila költészetének kozmológiai vonatkozásai, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979/2, 121–133.
Tverdota György: József Attila nyelvesztétikája, Irodalomtörténeti Közlemények, 2024/4, 422–448.
Tverdota György: József Attila. Tanulmányok és cikkek 1923–1930, Magyarázatok, Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
Tverdota György és Vas István: József Attila. Költőnk és kora, Magyar Helikon, Budapest, 1980.
Vágó Márta: József Attila, szerk. Takács Márta, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Veres András: Ritmus és struktúra: Babits és József Attila poétikájának különbségeiről, József Attila Babits-bírálata alapján, Literatura, 2009/2, 180–200.
Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.
A borítófotót AI segítségével Ágoston Enikő Anna készítette.
