Koncertre nem igazán úgy megy az ember (legalábbis én nem így szoktam), hogy nincsenek elvárásai. Azok lehetnek alacsonyak, magasak vagy egyszerűen csak szólhatnak arról, hogy hogyan akarjuk érezni magunkat közben. Joshua Idehen első magyarországi fellépésére azért mentem gyermeki várakozással, mert bár a spoken word műfaj régi kedvencem, mégis ritkán hallgatom. Leginkább azért alakult ez így, mert 2005-ben Saul Williams előző évben megjelent cím nélküli albuma túl magasra tette a lécet. Olyan magasra, amelyet csak későbbi lemezei tudtak esetleg megközelíteni vagy túlszárnyalni. Ez utóbbi kapcsán sűrűn változik a véleményem.
Szóval ott van Saul Williams, akinél nem sok műveltebb, olvasottabb embert tudnék mondani. És ott vannak a dalai, amelyeket szinte már nehéz hallgatni, annyi fontos dolgot hordoznak magukban. Személyes találkozásunk is csak az eddig leírtakat erősítette meg. És mivel első és eddigi egyetlen magyarországi fellépése után tudtam vele beszélgetni,
nem volt kérdés, hogy Joshua első és egyelőre egyetlen hazai előadásán is ott a helyem.
Saját bőrömön akartam megtapasztalni hol is tart most a műfaj élvonala, és hogy be tud-e rántani magával a friss hús, miután évekig rosszul voltam a legtöbb próbálkozástól. Köszönöm, Mr. Williams!
Az online teszten Idehen sikeresen átment nálam, ami azért többnyire hatvan százalék siker, hiszen élőben minden közelebb van, minden foghatóbb, érezhetőbb.
A Turbinában meglepően kevesen gyűltünk össze erre az alkalomra.
A koncert azonban nem csak attól volt családias, hogy körülbelül nyolcvanan néztük, hallgattuk azt, hanem leginkább attól, hogy nem csak néztük és hallgattuk. Könnyen bevonódtunk, ami nyilván az előadás szerves része mindenhol, nem csak Budapesten. Mikor milyen hanghatást keltettünk, dúdoltunk, énekeltünk. Bármit, amit Joshua kért. És nem azért, mert annyira óriási rajongók lettünk volna (azóta nyilván azok vagyunk), hanem azért, ahogyan kérte. Mint amikor a kedvenc tanárod végre megjelenik, csütörtök tizenegy, ezt vártad egész héten. És bármit kér, te megteszed, mert tudod, hogy neked is legalább ugyanannyira jó lesz.
És itt értettem meg valamit. Valamit, amit persze mindig is tudtam, de valahogy nem ezen a tudatszinten. Hogy nem addig van ránk szükség, amíg befizetjük a belépőket. Vagy amíg figyelünk, és nem a telefon kijelzőjét nézzük. Hanem, hogy a koncert végéig ugyanúgy maximális teljesítményt nyújtsunk.
Igazi tanár-diák viszony ez, a legjobb fajtából.
És ráadásul elhisszük minden szavát. Ő bölcsebb, tapasztaltabb, a szavakat is jobban formálja. Ő ott áll fenn, mi meg lent. Az történik, amit ő diktál, azt csináljuk, amit ő kér, vakon bízunk benne. Sodor a finom elektronika, előre jelzi, hogy fontos mondatok jönnek, de azok mind selyemkendőbe csomagolva érkeznek meg hozzánk. Amúgy is ennek a tanárnak van a legkellemesebb hangja, szinte simogat minden gondolata.
És milyen még a kedvenc tanárunk? Naná, hogy vicces! A dalok között is elemében van. Poénkodik például a magyar valuta számára meglepő váltószámával. De vicces akkor is, amikor felépít egy dalt, és mi még épp nevetünk, mert csak átkötő-szövegnek hisszük, aztán kiderül, hogy ez már rég a következő nóta eleje, csak még nem úszott be hozzá az a lágy, pulzáló zenei alap. Igazából azt sem tudtuk, hogy mi történt pontosan. Ettől azonban még szimpatikusabb. És most már összesúgunk, hogy tutira ő a legjobb tanár az egész suliban, egyszerűen nem lehet nála jobb.
Okos, humoros, energikus, nem tudunk rá nem figyelni (nem is akarunk nem figyelni) és még mezítláb is van.
De persze az öltönynadrág az alap. Még nála is. Szóval van ez a fószer, aki fájdalmakról, csalódásokról, társadalmi problémákról mesél nekünk, de mégsem vagyunk tőle szomorúak, mert érezzük, hogy a sztori vége úgyis jó lesz. Nála másképp nem is lehet, hiszen ragyog az arca, csillognak a szemei, vakítóan világítanak a fogai, ahogy (folyamatosan) ránk mosolyog. Így nekünk csak ki kell várni, hogy mikor jönnek el a jó dolgok.
Azok meg jönnek. Sőt, ömlenek. A kellemes elektronikus zenei elemek is az életigenlés felé húzzák a szívünket, és az ezekre érkező szavak pedig végképp eltolnak bennünket a megfelelő irányba. Abba az irányba, ahol egymást és önmagunkat is jobban tudjuk szeretni. Ezen a ponton jött el az est számomra legérzelmesebb pillanata. Nekünk kellett befejezni a mondatot, aminek az a vége, hogy choose yourself.
És amikor a sokadik alkalom után már az egész osztály azt üvölti, hogy válaszd önmagad, az végtelenül szívbe markoló és felszabadító.
És talán ez a két jelző írja le legjobban az egész jelenséget. De ez csakis akkor történik meg, ha befogadjuk ezeket a tanításokat. Talán pont ezért érdemes élőben megnézni egy előadót. Hogy sokkal több eszközzel közvetíthesse, amit szeretne, mert a fülhallgatók nem tudnak mindent átadni. Nem véletlenül voltam jelen, de mégis volt egy olyan érzésem, mintha sorsszerű lenne az egész. Annyi öröm, felszabadultság és szeretet áramlott a fellépők és a befogadók között, amelyet több évtized alatt is csak párszor tapasztaltam még meg. Méltó utód, fontos üzenetek, kiváló ember, remek tanár. Örökre megjegyzett tananyag.
Joshua Idehen, Turbina Kulturális Központ, Budapest, 2026. október 9.
Fotók: Reszegi László
