Ha csak egy napom lenne arra, hogy lássak, érezzek, táncoljak, tapasztaljak, egyszóval, hogy éljek, bizonyosan valamelyik fesztiválon kötnék ki. Idén négy éjszakám is volt minderre; sőt, még a szokásos kényelem, angolvécé és a saját ágyam is megmaradt: Campus Fesztivál, vagy még inkább „krampuszfeszt”, a puha és otthonos, biztonságos vadulás. (A cikk végén galériát is találtok!)
Persze, ezzel nem mindenki van így. A puha otthonosság képzete abban a pillanatban foszlott szét, mikor a járdaszegélyen megláttam egy fiút, aki múmiapozícióban feküdt és édesdeden aludt, mellette egy kétségbeesett lány és talán hat idegen. Csak a lány hangja hallatszott: „azért ne fotózzátok már le!” Rögtön éreztem, hogy igen, ez az. Az a bizonyos Fíling. Tulajdonképpen ezt keresi mindenki. Nemcsak az utolsó Kispál és a borz koncert vagy éppen a szokásos Quimby-Tankcsapda-30Y aranyháromszög, hanem a Fíling, nagy F-fel, az vonzza a több ezres tömeget a Nagyerdőre. Az, hogy ilyenkor az esetek nagy részében félretesszük szokásos kispolgári kedvességünket, és mikor a negyven fokos partisátorban vízcseppeket érzünk a tarkónkon, még a reflexszerű „hülye paraszt!” felkiáltás előtt felnézünk, és meglátjuk, hogy a vízipisztolyos elkövető mosolyog. Nem „kiröhög”, nem „vigyorog” vagy valami, csak mosolyog. Nem rajtam, hanem velem. És nem, nem akarja velem tölteni az éjszakát. Nem akar valami olcsó szöveggel felszedni, cigarettát sem kér, és a pénzemet sem fogja egy óvatlan pillanatban kilopni a táskámból. És most jön a varázsszó: „csakúgy”.
És ugyanez a „csakúgy” Fíling, ami csillogó szemeket és „kis csodák történnek” mosolyt varázsol az emberfejekre. A második nap környékén már meg sem lepődünk, hogy valami láthatatlan helyről szappanbuborékok ugrálnak az ünneplő gyülekezet fölé. Ugyanezzel az áhítatos tekintettel figyeljük azt is, amikor a Junkies koncerten a pogó epicentrumából egy bakancs próbál elszakadni a gravitációtól, aztán visszahullik, majd eltűnik a tömegben. Amikor érzed, hogy sör csurog végig a hátadon. Amikor teljesen váratlanul arcon puszil egy lány, azt sikítva: „Felvettek! Felvettek!”
Na de miben más a Campus feszt, mint az összes többi nyári „ereszdelahajamat” buli? Ezt mégis a fellépők személyében kell keresnünk. A szervezők a fesztivál egyik legnagyobb dobásának szánták a francia Bob Sinclar koncertjét, de mellette az Emir Kusturica filmjeiből jól ismert Boban Markovic Orkestar is hatalmasat szólt, nem is beszélve az angol „drum n’ bass pápa”, Adam F bulijáról – záró koncert lévén kétségtelenül ez utóbbi volt a fesztivál csúcspontja.
Külön kiemelném még a Budapest Bár koncertjét is, akik, bár Kiss Tibor és Németh Juci nélkül, de fergeteges bulit csináltak. Jellemző a Kölcsey Központos koncerteken szocializálódott debreceni közönségre, hogy már az amúgy mufurc biztonsági őr is üti a lábával a ritmust, de az istenadta nép még mindig ül. Legalább a harmadik számig! Mindenki arra vár, hogy valaki merjen végre táncolni. Aztán persze néhány eltévedt „Üljél már le, semmit nem látok!” után még a szájhúzogatók is beletörődnek, hogy igen, ez buli. Ritmikusan döng a fapadló, és végül befut Lovasi András, akinek csak annyi ideje maradt, hogy a nagyszínpados Kispál búcsúkoncertről átszaladva menet közben a pólót ingre cserélje, mert azért ez mégiscsak „bár”, vagy mi.
Szintén a közönséget, pontosabban a célközönséget jellemzi az Edda és a Republic közös születésnapi koncertjének átütő sikere is, hiszen a két produkció főképp azoknak szól, akik első virágzásukban élték meg először az Edda, majd a Republic népszerűvé válását. Ha a láthatatlan szemlélő körbenézett, gyakorlatilag reprezentatív mintát kaphatott a fesztiválozó közönségből: teljes családok kamasz gyerekekkel, eredeti ős-Eddások alkoholos filccel az alkalomhoz igazított farmeringben, ötvenes házaspárok a vállukon elegánsan-lezseren körbetekert pulóverekkel, tizen-huszonévesek, akik azt üvöltötték, hogy „Bááálnaaa!”, fehér csipkeruhás szőke kismamák idillien ugrándozva a zene ritmusára.
Persze a sok szín könnyen kioltja egymást, ahogy ez sajnos meg is történt. Buli van, de csak mértékkel, csak óvatosan, senki nem fog arra ébredni, hogy nem rekonstruálható események eredményeivel telik meg a szombat reggel. Na nem mintha egy fesztivál csak ilyesmikről szólhatna, de valami mégis hiányzik. És igen, a fesztiválélet ettől eltekintve sem fenékig tejfel. Ezúton szeretném dalba foglalni azt a kitűnő ötletet, hogy a nulladik napot a Lovardában rendezzük meg. Amikor több ezer ember próbál elférni egy klíma nélküli helyiségben úgy, hogy kint is 29 °C van, akkor hiába áltatja magát bárki is azzal, hogy „ez csak a mások izzadsága lehet, ami a hátamon folyik”.
Az aprónak nem nevezhető malőr ellenére azonban még mindig csillogtak azok az emberszemek. Megfogyva bár, de törve nem, mégis megvolt az a bizonyos Fíling. Amikor például tudod, hogy táncolhatsz a Toi-Toi-ban. Meg amikor nyugodt szívvel leheveredsz a gyep egy kevésbé csikkes darabjára, bámulod az égen átcikázó bungee jumpingolókat, magadban velük sikítasz, és nem gondolsz arra, hogy holnap mennyire másnapos és fáradt leszel, hogy valószínűleg el fog fogyni az összes pénzed, hogy hány nyelven is tudnád kimondani, hogy „én vagyok”, „i am”, „je suis”, „ego sum”, egyáltalán semmire nem gondolsz, és mégis Vagy. Létezel.
Campus Fesztivál,Debrecen-Nagyerdő, 2010. július 21-25.
A fotókat Barcsai László, a galéria fotóit Gergely Csilla készítette.
[smooth=id:12;]