Morális útmutatás kívül esők számára

James Gray első két filmjében − Kis Odessza (1994); A bűn állomásai (2000) − a gengszterek uralta város többé-kevésbé hiteles bemutatására törekedett. Az éjszaka urai e tekintetben nem sokban különbözik elődjeitől, bár inkább a konvencióknak való következetes megfelelés, mintsem a műfaji keretek invenciózus használata érezhető rajta.

Bár a 2007-ben Cannes-ban is bemutatott film alapján egyértelművé válik, hogy a rendező otthonosan mozog a bűnügyi filmek világában, ám a konvenciókhoz tapadó filmje áttetszővé, súlytalanná válik. Konzervatív értékrendje a „jó” és a „rossz” kategorikus elkülönítésében, a család egyértelműen apologetikus megközelítésében, az idegenektől való szorongató félelemben testesül meg. Azonban tény, hogy meglehetősen sematikus az a konformista, kirekesztő szemléletmód, mely szerint az erkölcsös társadalom számára veszélyt jelentő bűnözőket az idegenek (jelen esetben az oroszok) képében képzelik el a film készítői.

A mozi egy archív képsorozattal indul, mely egyrészt a rendőröket mutatja be, a bűnözők elleni hatékony erőként heroizálva, másrészt pedig a bűn ellen folyó küzdelem aktualitását hangsúlyozza. A két világ kontrasztja elsőként és legmarkánsabban a Bobby (Joaquin Phoenix) által irányított éjszaki klub és a templom szembeállításában mutatkozik meg. Az előbbihez hedonizmus, erőszak és felszínes, jobbára üzleti alapokon nyugvó kapcsolatok tartoznak, ez alól nem kivétel Bobby viszonya „pótapjával”, Mr. Buzhayev-vel és annak családjával sem. Neki köszönhetően − azon túl, hogy egyszerű csaposból a klub elismert főnökévé vált − élvezheti a kötöttségektől mentes élet szabadságát. A klub kaotikus világához képest a templom a hagyományos értékek tiszteletét hivatott megjeleníteni. Elsődleges célként a családi értékek megtartása fogalmazódik meg, ennek alapfeltétele pedig az eltévelyedett Bobby megtérítése, erényes polgárrá nevelése. A másik, kevésbé nyilvánvaló cél a gonosztól, mint valamely kívülről jövő, nyomasztó elemtől való megtisztulás.

A cselekményben meghatározó fordulat a Bobby testvére, Joseph (Mark Wahlberg) ellen elkövetett gyilkossági kísérlet, mely válaszút elé állítja Bobbyt. Ennek következményeként korábbi életét eszközként fogja felhasználni, hogy segítsen a rendőrök bűnözők elleni harcában. Lelepleződése érzésem szerint – a feszültség kissé elhamarkodott feloldása ellenére is – a film legjobban sikerült részei közé sorolható. Említésre méltó még az esős-üldözéses jelenet, mely nem annyira az izgalom, mint inkább a technikai kivitelezés (gondolok itt a képek sötét tónusára, a kiválóan ütemezett vágásra) oldaláról nézve érdemleges. Ekkorra már a családi harmónia – a két testvér közötti viszonyt is beleértve – csaknem helyreáll, és az ezt veszélyeztető elemek kiszűrése kerül a középpontba.

Bobby metamorfózisának alapvetően három állomását különböztethetjük meg. A kiindulópontban eltávolodva eredeti családjától (még nevét is megváltoztatja) a bűnözők cinkosa lesz. Aztán a bűnözők által testvére ellen elkövetett gyilkossági kísérletben korábbi életének tarthatatlanságára ismer, végezetül pedig a hagyományos értékeket követő, a társadalom számára hasznos egyénné válik, aki testvérével azonos értékrendet vall. Így válik a filmben a család a társadalom szinonimájává, s a családba történő visszailleszkedés pedig a társadalomba való integrálódás aktusává.

Kevés szó esett eddig a karakterekről. Nem véletlenül, többségében ugyanis a fenti folyamatnak alárendelt, sematizált alakokról van szó, bábfigurákról a film morális színpadán. A sztereotip vonások alól látszólag egyedül Amada (Eva Mendes), a főszereplő barátnője mentesül, hisz nem csupán díszítőelem a férfi mellett, árnyaltabb annál, úgy tűnik, valódi érzelmek fűzik a férfihoz. Mégsem játszik igazán jelentős szerepet, a film noirok „femme fatale”-jaival szemben képtelen befolyásolni Bobby tetteit, latinos külsejéhez inkább északi hűvösség párosul. Sztereotipizált, elnagyolt karakterábrázolás jellemző a többi szereplőre is.

A film kulcsfigurája, Bobby a család fekete báránya, akit meg kell változtatni, s aki minderre alkalmasnak is bizonyul, ellentétben például Jumboval, klubbéli segítőjével, aki negatív ellenpéldaként megmarad kisstílű bűnözőnek, s a haszon érdekében a két világ közt lavírozik. Az ő ellenpólusuk az apjuk iránt elkötelezett testvér, Joseph Grusinsky, az igazi amerikai mintapolgár. A számos, kizárólag pénz és hatalom motiválta, többnyire otthontalan, kiismerhetetlen bűnözőkről szükségtelen lenne külön-külön beszélni. Az őket alakító színészek játékára nem lehet különösebb panasz, noha egyik sem múlja felül az alapvető elvárásokat.

A szereplők közti kapcsolatok zömét a templom protokolláris jellege, szertartásos merevsége hatja át, a mély érzelmeket mintegy mechanizálva, tárgyszerűvé téve, s végső soron lealacsonyítva ezzel. Az érzelmi telítettség efféle hiánya jellemzi a két testvér viszonyát is, mely a néző számára a kelletlen ölelésekben, a mellékesen elejtett szavakban ölt testet. Az apa fiait elsősorban tetteik által ítéli meg, elfogadhatatlannak tartja Bobby kilengéseit mindaddig, amíg az képtelen az általa „kifüggesztett” értéktábla szerint élni. Mintha e kapcsolatok hangsúlyozásának csak annyi célja lenne, hogy ne érezzük úgy, mintha csupán egy szocializációs kézikönyvet tartanánk a kezünkben.

Az éjszaka uraiban végig a bűnügyi film és a családi dráma sematikus elemeinek aránytalansága uralkodik. Előbbi esetében egy átlagos krimiről beszélhetnénk, a drámai jelleg hangsúlyozása viszont kiegyensúlyozatlanná tenné a művet. Követendő példa talán Coppola Keresztapa-trilógiája lehetne, mely a két műfaj elemeinek oly mértékű kiegyenlítettségéről tanúskodik, hogy többek szerint az a görög tragédiák magaslatára emeli a filmeket.

A film végét alapvetően a katarzis hiánya jellemzi. Ugyan a víz, mint a megtisztulás motívuma, és a füst, mint a gonoszhoz társítható szimbólumok egyike a tét magasztosságáról árulkodnak, mindez csupán arra szolgál, hogy még véletlenül se tűnjön úgy számunkra, hogy csupán egy átlagos akciójelenettel van dolgunk. Joggal tehetnénk fel tehát a kérdést: mi áll az ehhez hasonló, okító jellegű filmek sikerének hátterében?

A korszerűtlenség, a mindent átható felszínesség, a hiányok filmje ez. Bár cannes-i bemutatása után a filmet kétféleképpen ítélték meg, nagy port mindenesetre nem kavart. Méltatói a formai követelményeknek való megfelelést, az izgalomkeltést, a dinamikusságot hangsúlyozták, mások, hozzám hasonlóan, a tartalmi elmélyülés hiányát vélték felfedezni. Az pedig csak a jelen kritika fogyatékossága, hogy mindössze ez utóbbit látta meg, nincs kizárva, hogy a film megtekintése a sekélyes tartalom ellenére is maradandó élményt nyújthat.

Az éjszaka urai (We Own The Night), 2007. Rendezte és a forgatókönyvet írta: James Gray, Columbia Pictures.